Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-07 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

ás hogy tovább repül valami sistergő, narancssárga szakadékon át... ... Mecsik nem nézett körül, és bár nem hallotta, hogy üldözik, tudta, hogy nyomában vannak, s amikor egymás után három lövés dördült el, amelyet sortűz ropogása követett, azt hitte, rája lőnek, és még gyorsabban rohant tovább. A szakadék váratlanul szűk, lombos völggyé szélesedett ki. Mecsik hol jobbra, hol balra fordult, míg újra le nem bukfencezett a lejtőn. Ebben a pillanatban újabb, sokkal erősebb sortűz dördült el, aztán még egy és még egy szüntelenül, megállás nélkül — az egész erdő megszólalt, megelevenedett ... „Jaj, ja-a-aj, én teremtőm" — fohászkodott Mecsik, hol suttogva, hol kiáltozva, minden sortűzre összerázkódva, és szántszándékkal olyan szánalmasra torzítva összekapart arcát, mint a gyerekek teszik, amikor mindenáron könnyet akarnak szemükbe csalni. Szeme azonban utálatosan, gyalázatosan száraz maradt. Minden erejét összeszedve szaladt, szaladt. A lövések megritkultak, és mintha elhúzódtak volna más irányba, aztán egészen elnémultak. Mecsik néhányszor körülnézett. Nem üldözték. Semmi sem zavarta a messze zengő csöndességet, mely végtelen körben borult rá az erdőre. Lihegve vetette magát az első elébe kerülő bokorba. Szíve veszetten dobogott, összehúzta lábát, kezét az arca elé fek- , tette, feszülten meredt maga elé és így feküdt mozdulatlanul Tiéhány percig. Vagy tiz lépésnyire tőle egy kopasz, vékony ágú nyírfán, mely egészen a földig lehajlott, naptól bearanyozva ült egy vörössávos evet, és kíváncsi, sárga szemmel nézte Mecsiket. Mecsik hirtelen felült, fejéhez kapott, és hangosan felnyögött. Az evet riadtan felsivított és a magas fűbe vetette magát. Mecsik tekintete egészen zavaros lett. Remegő ujjakkal hajába markolt, éš szánalmas jajgatással fetrengett a földön... „Mit tettem ..ó-ó-ó ... mit tettem", ismételte, könyökén és hasán forgolódva, és minden pillanatban tisztábban, megsemmisítőbben és szánalmasabban állt előtte szökésének igazi jelentősége, a három első lövés és az utána következő tűzharc. — „Mit tettem, hogy tehettem ilyesmit, — én, aki olyan Jó és becsületes vagyok, aki senkinek rosszat nem kívánok, ő-ő-ó... hogy tehettem én eztl" v És minél visszataszítóbbnak és becstelenebbnek tűnt fel előtte, amit tett, annál jobbnak, tisztábbnak és nemesebbnek látta magát addig az időpontig, amíg ezt el nem követte. És nem annyira az gyötörte, hogy az ő bűne miatt pusztultak el tucatjával, akik bíztak benne, mint inkább az, hogy magatartásának ez a lemoshatatlan, undorító szennyfoltja ellentmond mindannak a jóságnak és tisztaságnak, amelyet magában talált. Gépiesen elővette revolverét, sokáig értelmetlenül és rettegve nézte. De érezte, hogy soha, soha nem fogja, nem tudja megölni magát, mert mindennek ellenére mégis önmagát szereti legjobban a világon — ezt a fehér, piszkos, erőtlen kezét, sóhajtozó hangját, szenvedéseit, cselekedeteit — még a legocsmányabbakat is. És már a fegyverzsír szagától is émelyegve," aljasul és lopva, mintha öntudatlanul tenné, sietve zsebrevágta a revolvert. Most már nem nyöszörgött és nem sírt, Arcát kezébe temetve, csöndesen feküdt a hasán, és mindezt, amit az utolsó hónapokban átélt, amióta a várost "elhagyta, fáradt és szomorú menetben látta maga előtt elvonulni: gyerekes álmait, amelyek miatt most szégyellte magát, az első találkozások és az első sebesülés györtelmeit, Morozkát, a kórházat, a vén Pikát, ezüst hajával, a megboldogult Frolovot, Varját, nagy bánatos szemével, és végül ezt a rettenetes átkelést a mocsáron, mely mellett minden más gyötrelem eltörpült... „Tovább nem bírom" — gondolta Mecsik váratlan elhatározottsággal, józansággál és egyszerre nagyon sajnálni kezdte magát. — „Nem bírom, tovább nem tudok ilyen aljas, nem embernek való, rettenetes életét élni". — Ezt többször egymás után végiggondolta, hogy még több sajnálatot érezzen maga iránt, hogy minden becstelensége és aljassága belevesszen ebbe a nagy, maga iránti részvétbe. Még mindig elítélte magát és tettét, de már nem tudta elhallgatni magában az egyéni reményeket és örömöket, amelyek eltöltötték, mikor arra gondolt, hogy végre, végre teljesen szabad, mehet ahová akar, ahol nem ilyen rettenetes az élet és ahol senki sem tud gyalázatáról. „Megyek a városba, ez az egyetlen, amit tehetek" — gondolta és azon volt, hogy ennek az elhatározásának valami szomorú kényszerűség látszatát adja: közben erőszakkal elfojtotta magában az öröm, a szégyenkezés érzését és az aggodalmat, hogy valamilyen okból talán mégsem valósíthatja meg elhatározását... "... A nap már leáldozott, a kis nyírfa másik oldalán állt, s a nyírfa egészen árnyékban volt. Mecsik elővette revolverét, és messzi a bokrok közé hajította. Aztán egy forráshoz ment, megmosakodott és leült. Még mindig nem tudta rászánni magát, hogy kimenjen az országútra. „Hátha még ott vannak a fehérek" ... — gondolta ijedten. A kis forrás halkan csörgedezett a fűben. —• „Nem mindegy-e?" — gondolta aztán hirtelen őszinteséggel és józansággal, amelyet végre is sikerült kihasználnia a kuszán csapongó, helyes és szánalmas gondolatok és érzések halmazából. Nagyot sóhajtott, begombolta az ingét és elindult ' lassan a tudo-vakui országút felé... ... Levinszon nem tudta, meddig tartott félig eszméletlen állapota — neki nagyon hosszú időnek tűnt, pedig valójában csak egy pillanat volt — amikor azonban magához tért, csodálkozva állapította meg, hogy még mindig a nyeregben ül, csak a kard nem volt többé a kezében. Maga előtt látta lovának fekete sörényét és véres fülét. Csak most hallotta meg a lövéseket, és megértette, hogy neki szólnak — a golyók sűrűn sivítottak el feje mellett — de ugyanakkor megértette azt is, hogy a golyók hátulról jönnek, hogy a válságos pillanaton túl vannak. Ekkor két lovas érte utol. Megismerte Varját és Goncsarenkót. Az aknász arca csupa vér volt. Levinszonnak eszébe jutott az. osztag, és körülnézett, de semmiféle osztagot nem látott: az út tele volt emberek és lovak hulláival; néhány lovas, Kubrakkal az élen, csak nagy nehezen tudta Levinszont követni, távolabb még látni lehetett kis csoportokat, amelyek szemlátomást fogytak. Valaki sánta lován messzire elmaradt, hadonászott és kiáltozott. Sárga szegélyű sapkás emberek vették körül, és ütni kezdték puskatussal. A partizán megtántorodott és lebukott. Levinszon görcsösen összeráncolta homlokát és elfordult. Ebben a pillanatban Goncsarenkőval és Varjával elérte a kanyart, s a lövöldözés némileg elcsendesedett golyók többé nem süvítettek feje körül. Levinszon gépiesen megállította lovát. Az életben maradt partizánok, egyik a másik után, utolérték. Goncsarenko tizenkilenc embert számlált meg — magával és Levinszonnal együtt. Sokáig hallgatva ügettek lefelé a lejtőn, rettegő, de már reménykedésre táguló szemükkel a keskeny, sárga és néma útrészen, mely magányosan és szakadatlanul rohant előttük', mtnf egy meghajszolt, rőt eb. A lovak fokozatos ügetésbe mentek át, ós Levinszonék már meg tudták különbözfetni az egyes leégett fatörzseket, bokrokat, a mérföldköveket és a messzi kék eget az erdő felett. Aztán megint lépésben mentek a lovak. Levinszon valamivel a többiek előtt lovagolt, fejét mellére horgasztota, töprengett. Olykor-olykor tehetetlenül körülnézett, mintha valamit meg akarna kérdezni, de nem jut eszébe, hogy mit: ismeretlen, elkínzott, semmit sem látó pillantással nézett meg mindenkit. Hirtelen visszarántotta lovát, megfordult és az áttörés óta most nézett először egészen értelmesen nagy, mély, kék szemével az embereire. A tizennyolc lovas, akár egy ember, megállt. Mélységes csend következett. — Hol van Baklanov? — kérdezte Levinszon. A tizennyolc ember komoran és zavartan nézett rá. — Baklanovot megölték ... — mondta végül Goncsarenko és szigorúan nézett hatalmas, bütykös ujjú kezére, mely a kantárt tartotta. Varja, aki összekuporodva ült mellette, most zokogva ráborult lova nyakára és hangos Jajveszékelésbe tört ki; hosszú, szétbomlott hajfonatai majdnem a földet érték és reszkettek. A lovacska fáradtan legyintett fülével, és felhúzta lelógó száját. Csizs Varjára pillantott, szintén felcsuklott, és elfordította a fejét. Levinszon néhány pillanatig mozdulatlanul nézett' embereire. Aztán mintha egyszerre összeroskadt, öszszezsugorodott volna. Mindenki látta most, hogy nagyon gyenge lett, és megöregedett. De ő már nem szégyellte és nem rejtegette gyengeségét. Szemlesütve ült nyergében, hosszú, nedves szempillái pislogtak, és könnyek csorogtak végig lassan a szakállán ... Az emberek elfordultak, nehogy maguk is sírva fakadjanak. Levinszon aztán megfordítota lovát, és lassan az élre lovagolt. Az osztag megindult utána. — No, ne sírj, minek... — mondta bűnbánóan Goncsarenko, és megfogta Varja vállát. De hiába nyugodott meg Levinszon és nézett szórakozottan körül, valahányszor eszébe jutott, hogy Baklanov nincs, sírva fakadt. így lovagolt ki a tizenkilenc partizán az erdőből. És íme, váratlanul határtalan messzeség nyílt meg előttük; fent magas, kék ég, és akárhová nézett a szem, égővörös, napfürösztötte mező mindenütt, lekaszált rétek a beláthatatlan távolig. Amott a fűzfacsoportnál, melynek zöldje alól patakocska csillog, aranyos színekben fürdő, zsíros kéktől övezett szérű sárgállott, jókedvű, hangosan sürgő élet nyüzsgött. Kicsi, tarka bogarak módjára ugráltak körülötte az emberek, kévék repültek; ütemesen, szárazon búgott a gép, és a napban szikrázó pelyva- és porfelhőből messzire kihallatszottak a hangos kiáltások és a lányok gyöngyöző kacagása. A folyón túl, mintha az eget támasztaná alá, kéklett a hegység, domború hátával és sárga szakadékaival belenőtt az erdőbe, az éles hegyláncok fölött azonban a tengertől sós, tajtékos, rózsás fellegek átlátszó fodra mint frissen fejt tej ereszkedett a völgybe. Levinszon néma, s még könnyes pillantással mérte ezt a végtelen eget, a mezőt, amely kenyeret és pihenést ígért, a távoli embereket a szérűn — akiket rövidesen olyan testvérien összetartó bajtársakká kell nevelnie, amilyen ez a némán mögötte lovagló tizennyolc — és most már nem sírt: élni kell és teljesíteni a feladatotl • GYEMJAN BEDNIJ: A fő utca Tra-ta-ta-tam! Tra-ta-ta-tam! Csapatok, csapatok, csapatok, csapatom, vasláncok csörögnek, hullnak a lakatok, félelmes robajjal dörögve lép, lép. lép, hatalmas útján a nép. Fő utca urait rázza a félelem: orcájuk elsápadt, ajkuk vértelen. Libegő raglánban topog egy totyakos, reszket és úgy dadog, mint aki kótyagos. Emitt egy bankvezér, amott egy uzsorás, élelmiszer-üzér, spekuláns, valutás, birtokos, kaszinós, árurejtegetö, riadtan, remegve tódulnak mind elő. Messziről hallatszik, hogy nyögnek, rikoltnak, meggdörbült derékkal dőlnek a boltoknak, henyélés, naplopás volt mindig kenyerük, bankházak márványán reszket a tenyerük, óvják és védik a sok fényes ablakot, - ó, milyen sáskahad kereng és kavarog, zárakon babrálnak, kulcsokon, vészgombon. - Ereszd le, nem hallod, a redőnyt, ha mondom! Forognak, mint légy a vízzel telt korsóban! - Gyorsabban! r» Gyorsabban! - Gyorsabban! - Gyorsabban! De most a móresre megtanítjuk őket! Aztán lázadjanak deszkakoporsóban! Kirakatablakok csörrenve betörnek, kapunak, ajtónak egyazon sorsa van ... - Gyorsabban! • Gyorsabban! - Ugyan ki ténfereg itt, mint egy nyomorék? Vagy talán áruló? Ö, te vad, komor ég! - Maga is a prolik vallását vallja? Hé! - Hallja-é? - Hallja-é? - Hallja-é? - Hallja-é? Itt vannak! Látja-é? Esküszöm önnek! - Jönnek! - Jönnek! Erővel, éretten, végtelen hadakkal, egy szívvel-lélekkel, közös akarattal, közös a fájdalom és közös a bánat, vörös a zászlajuk, úgy jő és úgy támad sikátor méhéből, külváros mélyéből, sötét és elkínzott életek éjéből, százezer izmos kéz dühödten fenyeget: - Kenyeret! Kenyeret! - Kenyeret! - Kenyeret! Sokezer éve, hogy láncokban gyötrődtek, most egy roppanással a színre feltörtek. A hod talpa alatt megrendül a föld: széttörték a rossz varázsú kört. Hiába hullott a gyárak füstje rája: eljött oz utca igazi gazdája, eljött és előtte minden arcot cserélt: a város, az erdő, a mező, a rét. Clri nép sápadtan, hirtelen elillant. Fő utca bámultan, riadtan lepillant, merev és csöndes lett, akárcsak a sírhant, mert most a vasöklü munkáshad dübörög, alattuk megroppan minden kő, minden rög, a szavuk dübörög, mennydörögve reng: ez a mienk! Az utcák, a gyárak, paloták és házak, raktárak, bankok, bányák és színházak, mi szőjjük a szőttest, mi fonjuk a lent: ez a mienk! Körutak, fasorok, ligetek és kertek, eddig hol sisera ripőkök hevertek, a föld, ahol dolgozunk, s a kalász, ha lengi a mienk! (Hidas Antal fordítása) KOMJÄTH ALADÁR: November 7. Munkások, katonák, parasztok, megindultak, mint a hegyomlás. Lenin szaván. A bolsevikok szaván. S osztályt tettek minden időkre. Nem ringy-rongy árulók, Lenin vezette őket! A leszámolók könyörtelensége. S a rögnek facsaró szaga. A csikasz éhség. A rontó indulat. Életük szörnyű keserve-baja. Kizsákmányolt és kizsákmányoló ropparvt gomolyban összerobbant. Test test ellen! „Győzünk vagy meghalunk!" ... A burzsoá rend véresen ledobbant. Fehér banditák dúlták a határt Zsiros parasztok háborogtak. A puskatusra ráfagyott a kéz, gúnya levedlett. Aszály ölt tizezerszám. Tűz nem lobbant a holt kohók&on. De a szegények állták a sarat: hóban, éhségben, hóban. A szovjetek hatalma megmaradt! Kilenc éve!... S hívón s fenyegetőn (kinek-kinek) orosz földön a kommunizmus épül. Hatalmas kórus: gőzkalapács dörög, dinamó zúg, y faeke helyén traktor dübörög. Burzsuj hiába vicsorít fogat! Szocdem a mocskát hiába okádja: a sok hazugság szertemállik! A dús kertekben proli-gyerekek játszanak. Mindenki, mint a friss gyükér: Izes-erős. S az új rend katonája mindhalálig!