Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-07 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: A Mauzóleum A Mauzóleum, Lenin síremléke a metropolis szívében, a Vörös térenl A Kreml falához arányított méreteivel, puritán külsejével bensőségesebb hatást kelt, mint az égbe nyúló tornyú legcsodálatosabb katedrálisok. Aligha akad szovjet honpolgár, aki először járva Moszkvában, ne sietna ide tisztelegni. A legperzselőbb kánikula, a legkeményebb fagy sem akadályozhatja meg abban, hogy magára ne vegye a hosszú várakozás terhét, hiszen életének legmegrendítőbb pillanata, amikor a díszőrség sorfala mellett néma főhajtással körüljárhatja a holtában ls mindennél élőbb nagy államalkotó üveglapokkal fedett ravatalát. Alig egy percig tart ez a tiszteletadás, amely az új világot megalkotó szellemóriás tanításainak és tetteinek szól, de mikor a tisztelgő a kripta hűvösségéből ismét a fénnyel elöntött térre ér, még soká megilletődötten szótlan marad, érzés- és gondolatvilágát annyira fogva tartja az elmúlt pillanatok fensége. Mi jóval tíz óra után értünk a Kreml parkjába, olyan időben, amikor érvényét veszti a messziről jött külföldi kiváltsága, hogy a tisztelgők élére állhasson. Szerencsére, valahol a végtelennek tűnő sor közepén elvegyülhettünk egy csehszlovákiai csoportba, ám így is közel egy órába telt, amíg a Történelmi Múzeum barna tömbjét megkerülve, a Vörös téren át a Mauzóleum bejárata elé értünk. De mit számított, hogy a verejtékeztető forróságban csak csigalassan jutottunk előre! Nincs itt hangos terefere, mint másutt egy összeverődött tömegben: a várakozók sok ezrei meghatott csendben haladnak türelmesen, lépésről lépésre céljuk felé. Ép ebben az oly ritkán tapasztalható megindultságban, amely rajtam ls erőt vesz, az orosz mellett egyre több idegen nyelv üti meg a fülemet, ahogy jobban odafigyelek. Előttem szőke hajú, magas termetű skandinávok és mögöttem pergő beszédű olaszok, és mindenütt ázsiaiak és afrikaiak. Talán szudáni néger az egyik, ceyloni szingaléz a másik; a koreai és vietnami diákokat könnyű felismerni filigrán alakjukról. És ahogy nézem, számlálom és felismerem őket, egyre mélyebben tudatosítom magamban, hogy jelenlétük valami rendkívülit és felemelőt szimbolizál: á béke világának összeforrottságát, az egységét annak, aminek ez a hely a központja, itt formálódik új arculata, innen sugárzik szét szellemisége. A Vörös tér túlsó végében, a szikrázó napsütésben meseszerű szlnességgel tündökölnek a Szent Vaszilij templom gombái. Elutazásunk előtt Illyés Gyula Hajszálgyökerek című új gyűjteményes könyvét olvasjam, s várakozás közben eszembe jut az a kis írásremek, amelyben Illyés Martinovnak, a Majakovszkij utáni nemzedék legjobb orosz költőjének mond utólagos köszönetet azokért a váratlanul kapott baráti csókokért, amelyekkei itt a Vörös téren, 1955 decemberében fogadta. Most otthon, hogy ezeket a sorokat papírra vetem, újból belelapozok a kötetbe. „A fényszórók a templom, gombatenyészetszerűen összezsúfolt tornyaira irányulnak — írja Illyés —, s amikor egy percre mégis megritkul a hó, megtündököltetik azokat a tengerzöld, égkék, citromsárga és vertarany sávokat. amelyek olyanforma csigavonalban kanyarognak a kupolákon, mint gyermekkorunk üveggolyóiban a tarka csíkok. Fényben fürdenek ilyenkor a Kreml magányos tornyai is, magasba nyúló merőlegességükkel érzékeltetve, hogy a pelyhek esése is milyen hibátlanul merőleges, milyen óriási a csend s a béke. a hidegben is. Az évszázados épületek most árulják el, miért olyanok, amilyenek lettek: az ilyen hófehér háttér miatt szedtek magukra annyi élénk színt. Mintha az orosz élet szívében lépdeltem volna." Fényszórók és ívlámpák helyett a nap tüzes nyalábjai öntik el a templom gombáit, a Kreml falát és tornyait. Józanabb ez a természetes fényözön a sejtelmes télinél, mégis ugyanolyan érzésre hangol, ugyanazt a gondolatot ébreszti bennem: valóban, mintha az élet szívében lépdelnénk. Bent a Mauzóleum tiszta hűvösségében megsokszorozódik ez az érzés, megtelik azzal a boldogító tudattal, hogy van egy pont. ahonnan az egész emberiség jövője számára fontos és fennkölt gondolatok áradnak szét a világon. Magyarok Idén tavasszal Moszkvában és a Szovjetunió számos városában a Magyar Dráma Fesztiválja zajlott le. Az egy hónapig tartó fesztivál során rigai színművészek érdekes, újszerű rendezői felfogásban Az ember tragédiáját hozták színre, a moldvaiak Petőfi Tigris és hiéna című történelmi játékát mutatták be. Szóhoz jutották századunk elhunyt magyar szerzői, de a legnagyobb számban az új magyar drámairodalom legjobbjai, köztük Darvas József (Szakadék), Gyárfás Miklós (Egérút), Szakonyi Károly (Adáshiba), Örkény István (Tóték) kaptak színpadot. Örkény tragikomédiája különösen Leningrádban aratott nagy sikert, de szerte a Szovjetunióban sok színház műsorán szerepel, öregbítve a magyar dráma hírnevét. A moszkvai Ifjúsági Színház Somogvtf Tóth Sándor első darabjával tett sikeres kísérletet, és osztatlan elismerés fogadta a magyar bábjátékosok bemutatkozását is. Szeptemberben a magyar zenei világ könyvelhette el eddigi legnagyobb sikerét: a Magyar Állami Operaház kilenc napon át hajlékot kapott a Bolsojban, az orosz zeneművészet történetében oly kimagasló szerepet játszó Nagy Színházban, melynek hírneve csak Donizetti, Verdi és Puccini zenedrámáit bemutató milánói Scaláéboz és a bécsi Staatsoper múltbeli szerepéhez mérhető. A vendégjáték Szokolay Vérnászával nagyhatású ízelítőt adott a magyar zenedráma legújabb törekvéseiről, majd egy est keretében Bartók két táncjátéka. A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin, valamint egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára került sor. ra. Puccini Manón Lescaut-jának bemutatásával felforrósodott a siker, és a legnagyobb elismerést a vendégjáték utolsó bemutatója, a Moszkvában még nem játszott Monteverdi opera, a Poppea megkoronázása aratta. Ilyen nagy apparátussal és hatalmas felkészültséggel először mutatkozhatott be a magyar opera- és zeneművészet Moszkvában. Feljegyezhettem, hogy a lapokban megjelent recenziók és ismertetések a kötelező udvariasság hangján messze túlmenően szakavatott, lényeget érintő elismeréssel, sokszor az elragadtatás jelzőivel szóltak az előadásokról. A Puskin Múzeumban töltött órák nagy élményét előző írásomban már szóvá tettem, most ki kell egészítenem azzal, hogy a képtárban a Ma gyar képzőművészet ezer éve című kiállítás gondosan összeválogatott, magas színvonalú anyaga is megtekinthető. A magyar művészet Jó ismerője sajnálja, hogy bármilyen sokoldalú a bemutatott anyag, nem keltheti a nézőben a teljesség érzését. Ahhoz, hogy ilyen átfogó hatású összbenyomás keletkezzék, a képek és szobrok többszörösét kellett volna Moszkvába elhozni. Am, így is, ebben a nagyon szoros válogatásban, ebben a csonkaságában is reprezentáló a termekben, a múzeum folyosóin és díszes lépcsőházában lehelyezett anyag. A látogató, akinek először nyílik alkalma a magyar képzőművészet múltjába és jelenébe bepillantani, nem távozik el hiányérzéssel. Egy jól szerkesztett, orosz nyelvű kis katalógus felhívja figyelmét a legbecsesebb ritkaságokra, a XIV. és XV. század egyházművészetének remekeire. Kolozsvári Tamás (Márton) Feltámadására (1427), az 1500 körül festett rózsás Madonnára, a Corvinákra és egyéb kódexekre, inkunábulomokra. De |ó tájékoztatást ad a későbbi korokról, a ma művészetéről is. Munkácsy Köpülő nőjének sok a nézője, a legnagyobb érdeklődést mégis a korszerű ma] művészet, Rippl-Rónai, Csők István, Bernáth Aurél, Szőnyi, Vaszary, Aha Novák, Pór Bertalan, Domanovszky képei, Derkovits karcai, Medgyessi, Kisfaludy Stróbl, Pátzay, Bokros-Biermann és Goldmann szobrai keltik. A kiállított anyag közt nincs pannő, nagyobb méretű festmény, monumentálisabb szobor. Talán túlságosari költséges lett volna elhozni, és hely sem akadt volna Moszkva legreprezentánsabb galériájában. A művészet intimitásán, meghittségén van a hangsúly, és ez a helyes szempont — az anyag szétszórtsága ellenére is — kitűnően jut érvényre. Cirk ff rr Szerettünk volna a Bolsojban legalább egy orosz operát vagy egy Csajkovszkij-balettet megtekinteni. Szeptember első heteit a Krímben töltöttük, a Hattyúk tava ezalatt vagy ötször szerepelt programján. Útban hazafelé két további napot szánhattunk Moszkva látnivalóinak, de ekkor a Bolsoj egész társulatával a kölcsönössé!; jegyében Budapesten vendégszerepelt, s így óhajunk nem teljesülhetett. Tatjána Mironová elvtársnő, a Szovjet Írószövetség osztályvezetője, aki az utolsó két napon kitüntető figyelmességgel a gondunkat viselte, azzal fogadott, hogy estére a Cirk, a LeninÉrdemrenddel kitüntetett cirkusz előadására szerzett jegyet. Be kell vallanom, hogy fanyalogva, némi ellenkezéssel vettem tudomásul, hogy este akrobaták és bohócok, állat'szelídítők és bűvészek mutatványaival kell beérnem. Kísérőnknek az a megjegyzése sem békített kl, hogy az orosz nyelvet nehezen értő más vendégeket mind elviszik a Cirkbe. ha a Nagy Színház balettelőádásához hamarjában nem kapnak jegyet. Nem vagyok kedvelője a cirkusznak. A televízióban is csak percekig nézem, aztán egyszerűen unom. Hiába a leglátványosabb cirkuszi produkció nem adja meg azt a bizseregtető Izgalmat, amit egy tv-játék kelt oly-/ kor. kénernvő a színháznál ls bensőségesebb közelségben tudia megmutatni a szerenlőkét. kiemeli arcjáté V'iUflt kifpio-7őhbfi tetszi az írott szó jelentőségét Mindezzel a cirkusz adósunk marad. Amikor a metrót elhagyva újra az Htcák forgatagába jutunk, kellemes meglepetés ér: a tágas tér végében egy üvegből és fémből komponált, fényűzően kivilágított épület szikrázik. Mintha őriáskezek egy hatalmas félgömb kristályt raktak volna le a földre. Az eső fátylában meseszérűen remeg, szinte életre kél ez a kristály. Bent, a nemrég megnyitott új cirkusznak szabályos szeletekre osztott, háromezernél több nézőt befogadó fémsátra megkettőzi az elragadtatást. S ahogy sorra peregnek a számok, magamban, majd hangosan is bocsánatot kell kérnem kedves kalauzunktól. A látnivalók minden várakozásunkat felülmúlják; az unalomnak híre-hamva sincs. Nem tudtam elképzelni, mondom a szünetben, hogy Ilyen kivételes, magával ragadó szórakozásban lesz részem: valóban nem tudtam, mit csodáljak jobban: a légtornászok páratlan ügyességét, torony magasságban elvégzett nyaktörő mutatványaik villanó szépségét, a kiváló artista címmel kitüntetett illuzionista szemfényvesztő furfangjait, ahogy embert és állatot a szemünk láttára eltüntet, törpéből délceg férfit varázsol, a kutyáival orvosi rendelést játszó cirkuszi művészt, vágtató lovasok bravúrját vagy a gacsoslábú, ormótlan cipős két paprikajancsit, akik a számok közti szünetekben ötletet ötletre halmozva bohóckodnak. Az előadás folyamán aztán rájövök a nyitjára, miért olyan lebilincselők a nyaktörő mutatványok, miért fakasztanak annyi derűt és jóérzést a porondnak ezek a világneves nagymesterei. A hallatlan erőkifejtést, türelmes előkészítő munkát, szakadatlan gyakorlatot, s gyakran aszkéta életet megkövetelő produkciókat valami sajátos, megnevezhetetlen humanitás kíséri. Itt nem ugratnak át tüzes karikákon kardfogú bengáliai tigriseket, más fenevadakat sem terelnek a porondra, pápaszemes kígyót sem teker senki a dereka és a nyaka köré; a négy kedves mackó és köztük a sűrűbundás barna óriásmedvé, amellyel idomítőja mosolyt fakasztó mutatványait végzi, olyan jámbor, hogy az aréna köré nem húznak hálót — mégis átjárja a nézőt az a bizseregtető izgalom; amit a látványos, jó cirkuszban keres. Egy eszményien karcsú légtornász többször is megismétli háromszoros szaltóval tarkított röptét. A pillanat tört része alatt el kellene kapnia a szemközti rúdon fejjel lefelé lengő társa karját, de suhanásában egy paraszthajszállal elvéti, és zuhan lefelé. Nem az a meglepő, hogy a porond felett kifeszített ruganyos háló megmenti, hanem az a makacsság, amelylyel ezt a hihetetlen ügyességet és lélekjelenlétet megkövetelő gyakorlatát megismétli, míg végre sikerül. A közönség reagálása nagyszerű! Minden sikertelen kísérlete után felhangzik a taps, mintha vigasztalná és bi2Jr>itná a tornászt: ne csüggedj el, próbáld meg újra! A- vastapssal tetszésüket kifejezők közt én is pecsenyésre verem a tenyeredet. (