Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-28 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

M B Ä inka, a legidősebb Röszkey kisaszszony, csinos volt, de a nővérei is igen csinosak voltak és ránőttek a nyakára. Minka szeretett volna már lérjhoz menni (periculum in, mora), de Körtvélyes igen szegény volt házasulandó emberekben. Az odavaló fiatalság tiem merte a szemét fölemelni a hatalmas Röszkey kisasszonyokig, apró városi tisztviselőkből, ügyvédjelöltekből és a helybeli mesteremberen diplomás fiaiból állt ez a fiatalság és derogált volna a Röszkey famíliának, mely sokat adott régi nemességére. Eőkelőbb ágyból származott fiatal ember csak egy volt. Báró Blandi Nep János, a városka régi földesurainak ivadéka, egy nyegle fráter, testben-lélekben satnya, s amellett fennhéjázó, önhitt és bolond; mindent másképpen csinált, mint a többi emberek. A kényesség és a bőrébe való nem férés annyira elragadtatta, hogy még az érintkezési hangokban sem fogadott el azokból semmit, amit az emberiség eddig kitalált, különös hangokat és kifejezéseket használt és csak igen kevés szót, a végén már csak egy szóval fejezte ki parancsait és gondolatait. Floquettl kiáltá a szobalányra és ez azt jelentette, hogy hozzon egy pohár vizet, máskor, hogy adjon neki egy csókot. Floquettl parancsolá az inasnak és ez azt jelentette, hogy eressze le a roletteket, ha nem találta el, kijárt neki két Floquett. (Ebben az esetben két pofont jelentett a két Floquett.) A bolondos gazdag úrfinak, ki a város közepén egy szép tornyos, emeletes Floquettben lakik, a végében nagy parkkal, egyetlen barátja volt a szomszéd megyében lakó Kovinyl János, meglehetősen elszegényedett nemes, azonban eszes és szeretetreméltó társalgó, s amellett kozák, aki némi szerepet vitt a megyéjében, minden áron nagyobb tért keresve tehetségének; szeretett volna valami módon szerencsét csinálni. E Kovinyl gyakran járt Körtvélvesre, ott heteit „Floquett úrnál" (mert így csúfolták Blandit a szokásos kifejezése miatt, melyet tudja isten honnan szedett föl;, afféle major domus szerepet vitt a kastélyban és tökéletesen uralkodott hígnyelvű növendékén, együtt jártak Bécsbe és Budapestre mulatni. A gyakori Körtvélyesi időzések alatt megismerkedett valahogy a legidősebb Röszkey kisasszonnyal és egy szép napon beállított Röszkeyhez, megkérte. A kir. tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyl urat, atyai hangon kikérdezte: — És mire bazírozza, öcsém uram, a házasságot? —• Hogy értsem ezt? — Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre — és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). — Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges^hozzá a „speiz" is. — Na természetesen — felelte Kovinyi nyugodtan. — Miből akarnak élni? — Egyelőre birtokomból és egyéb jövedelmeimből felelte Kovinyi. — Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme? — Jó esztendőben kétezer forint. Az öreg úr szaporán pislogott apró szemeivel. — És rossz esztendőben? — kérdé mélabúsan. i— Rossz esztendőban háromezer. — Hogy lehet ez? — ütötte föl a fejét élénken. Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt. — Miképp érti? — ismétlő Röszkey. — Az ördögbe is, nem szoretem a rébuszokat találgatni. — Beszélhetek bizalmasan? — Magától értetődik. — ínséges esztendőben adományok özönlenek a vidékünkre és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke. Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: „ Nagy szamár vagy Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos", de hangosan csak ennyit mondott: — No, no. Aztán lehajtotta a fejőt nagy szótlanul, gondolkozni látszott, végre agy sóhajjal könnyítve magán: — Hát persze, szegény a magyar nemesség! Élnünk csak kell, istenemi Ahogy lehet, természetesen, ahogy lehet. Ezer évig voltunk becsületesek, mert lehetett. Mit mondtam? Szamarak voltunk. Marhák voltunk. Ki kellett volna bennünket vesszőzni. Vérünket ontottuk a parasztért. Ha meggondolom azt a sok vért. Hah!, Az öreg dühbe hozta magát s ilyenkor látszott, hogy még elég vér maradt benne, mert mind a fejébe tódult, hogy szinte megfeketedett a képe. — Ami pedig az ügy érdemét illeti, — fejezte be csillapodottabb hangon, — teljességgel nincs semmi kifogásom. Sőt. Hanem a lány mégis meghallgatandó. < Fölösleges formalitás volt, mert Minka már a huszonötödik tavaszt számlálta, anélkül, hogy egyetlen kosarat adhatott volna. Hiszen persze nagy élvezet lehet a kosáradás és végre is kucséber reszkír; de ha valaki már huszonöt éves, hát — hogy is mondjam csak — egyszerűen nem kucséber. Minka igent mondott, és az eljegyzés végbement díszes vendégkoszorú jelenlétében; maga a főispán, báró Gerezdy Mihály úr is jelen volt. Azontúl pedig Kovinyi majd minden idejét Körtvélyesen töltötte, de nem Floquett úrral, mint ahogyan azelőtt tette, se nem menyasszonyával, mint most illenék tennie, hanem belevetette magát egész hévvel a körtvélyesi társadalomba; eljárt a kaszinóba, a sörházba, délutánonkint a pincékbe ment; a körtvélyesi szőlőket megette már a filoxéra, de a pincékhez nem nyúlt, a pin. cekultusz tehát szabadon fejlődött, elannyira, hogy némely délutánokon csak a csecsemő gyermekek és az elöregedett asszonyok maradtak a város falai közt. Kovinyi gavaléros nemesi tempói, jó mondásai imponáltak a polgároknak s csakhamar beleszeretett mindenki. Egyszóval tudta a módját (hja, egy kis városi vér is csergett az ereiben anyja után) udvariasnak, szeretetreméltónak lenni mindig és találékonynak a gyöngeségek legyezgetésében. Tutyi-mutyi stréberek építik pozíciójukat az emberek erényeire. A gyöngeségek az igazi oszlopok, erősek, megrendíthetetlenek. A sokaságok gyöngeségein nyugszik szilárdan az okosak épülete. Mire ősszel váratlanul feloszlatták az országgyűlést, Körtvélyesen a Kovinyi neve kelt szárnyra. Kovinyi ügyesen szabadkozott az iparosok előtt, jelöljenek másvalakit, mert úgy veszi észre, a honorácior MIKSZÁTH KÁLMÁN: Ä ÄWWSD Részlet o Két választás Magyarországon című regényből osztály egy része idegenkedik tőle pusztán azért, mert az iparosoktól jön a gondolat. De már éppen azért nem engedik az iparosok. „Hiszen mi vagyunk többségben s a kutyának parancsoljanak a hosszúkabátosok". A honoráciorok közt ellenben e tisztes osztály jelöltjének gerálta magát, aki aggódik, hogy uz iparosok nem akceptálják emiatt: mire a honoráciorok kezdtek mennyre-földre fogadkozni, hogy ebben a városban az ész a diktátor. Kapott a szerencsés hangulaton a polgármester, áz igaz, nem minden csodálkozás és meghökkenés nélkül. Eddig is minden az ő kívánsága szerint történt Körtvélyesen, de a gondviselés kerekén rendesen neki is csavarnia kellett egyet (néha kettőt is), most azonban a gondviselés kezdi magát hozzá alkalmazni, ami voltaképpen igen szép dolog tőle; — de szinte sajnálta, szinte mellőzve érezte magát, hogy ne az ő hozzájárulásával legyen meg Kovinyi képviselővé. Bizony nem engedé, ha nem a leendő vejéről vt^lna szó. De már Így csak hadd legyen. S maga hozta elő alkalmas órában a főispánnak, aki nem valami nagy súlyt fektetett a személyekre, tehát szívesen egyezett bele a Kovinyi jelöltségébe. — A személy előttem mindegy: Péter vagy Pál, egykutya. Négy darab mameluk a megyéből, egy a városból, ez összesen öt darab. Ha öten vannak, hát jó. Ha nincsenek öten, hát nem jó. Hogy kik, az schmarn. Gőgös, sajátos észjárású arisztokrata volt, aki lelkében rettenetesen lenézte a parlamentarizmust és a népakaratot. — Énrám még sohasem szavaztak, — szokta mondani s ilyenkor főifújta magát, mint egy kakadu és kevélyen ütögette a mellét, mint egy spanyol grand. Különben kiváló főispán hírében állt, otthon azért, mert ebédjein valódi francia pezsgőt isznak a köztörvényhatósági bizottsági tagok; ott fönn azért, mert mindig beliferálja az öt mamelukot. Ami a közigazgatást illeti, abban az a rendíthetetlen nézete: — Egy jó főispánnak csibukolni kell és nem avatkozni semmibe, csak mindig csibukozni és csibukozni. Elég, ha az emberek tudják, hogy valaki csibukozik és nézi őket. Mindezeknél fogva őméltósága Kovinyit proponálta ott fönn jelöltnek Körtvélyesre s miután a magas kormány nem tett kifogást, a városházán tartott népes értekezlet kikiáltotta egyhangúlag, öttagú küldöttséget menesztvén érte a Röszkeyék házához. A jelölt kevésvártatva zúgó éljenek közt lépett a terembe s elmondta programbeszédét szép csengő hangon, mely hol ellágyult, mint a szívhez szóló pásztorfurulya, hol mennydörgött, mint az ég villáma. A karzatról, hol a városka hölgyei nézték a nagy jelenetet és hallgatták a szép beszédet, egy-egy virágcsokrot dobtak feléje valamely sikerültebb helynél, néhol tapsra verődtek össze a rózsás kis tenyerek, csak egyetlen hölgy (akiről különben is az volt a hír, hogy Hártyaival van viszonya), a szép özvegy Minkeyné zavarta meg a nagyszerű összhangot, közbekottyantván: • — Halljuk Hártyáit! Amit azonban nem tűrhetett megtorlás nélkül Galgóczy Márton fazekas és fölszólalt harsányan: — A szoknya azonban nem szaval! De ez nem zavarta a nagyszabású beszédet, csak pillanatnyi derültséget keltett, gyönyörűen ömlött a szónok szájából, mint a hegyi folyam vize, mely virágos partok közt haladván, szeszélyes kanyarodásban néha a sziklát is megcsapkodja. — Floquett! — kiáltja egy elkényszeredett nyafka hang. (Ez most „helyes"-t jelent.) — Ügy van, úgy! — kurjantja száz torok s a tetszés végigmorajlik a gyülekezeten. — Méz csurog a szájából! — tört ki egész extázissal Hibly postamester. — Az enyémből is méz folyna, — replikázik az ellenmondási viszketegségéről híres Levinczy fiskális, — ha a Polgármester Minka csókolgatná. Nosza, lett erre nyomban spektákulum. Pengő Laci városi aljegyző éppen ott állt és nagyhirtelen pofonütötte ezért a szóért. A pofon nagyot csattant és egy percre erre fordítá a közfigyelmet. Mi az? Mi történt? Nagy hullámzás támadt a tömegben. Mindenki tudni akarta a tényállást és az okot. Levinczy vörösen, mint a paprika, ziháló mellkassal, hörgő, gyors szavakkal adta elő a körülötte nyüzsgő csoportnak: — Pofonütött, mert azt mondtam, hogy az én szájambői is méz csepegne, ha a Röszkey Minka csókolná. Pofonütött a stréber kutya, mert azt gondolja, hogy két legyet... akarom mondani, két protektort szerez egy csapásra: a polgármestert és a képviselőt. De meglakol érte a stréber kutvn! A jelölt észrevette a szcénát s egy hirtelen kanyarodással, de természetes átmenettel gróf Széchenyi István prófétai lelkét kezdé magasztalni, azon Széchenyiét, aki (és Kovinyl most arra a helyre nézett, ahol még mindig kavargott a sajnálatos incidens) így, szólott egy ízben: „Ne bántsuk egymást, mi magyarok; ne kapjunk hajba minden csekélységért, mert oly kevesen vagyunk, hogy nálunk még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátani". Az idézet frenetikus hatást gyakorolt. Viharos taps és éljen reszkettette meg a városház falait. — Micsoda elmei — ordított föl Zabudán Vince számvevő. Némelyek sohase hallották még Széchenyi ezen szavait, némelyek nem is hitték, hogy Széchenyi mondta: „Van is egy grófnak annyi esze!". Hogy mondta volna, dehogy mondta. Hát látta ő a Levinczy és Pengő közötti pofozkodást? Akadtak olyanok is, akik el se hitték, hogy lett volna valaha olyan nevű gróf. De a hatás csak elméleti volt (Magyarországon általában elméletiek a hatások), mert már akkorra kéť fiatal ember vert magának utat könyökével azon irány felé, amerre Pengő távozott a „virtus cselekedet után". A két fiatal úr, Palina tűzoltóparancsnok és Kajton Józsi ügyvédjelölt, kik az imént még jámbor, odaadó arccal hallgatták a jelöltet, egyszerre elváltoznának; tartásukon, arcvonásaikon csodálatos komolyság és fönség tükröződék, annyira érezték e pillanatban saját fontosságukat, hogy mindenkinek látnia kellett ezt rajtok. — A segédek, — suttogták szerte és borzongás futott végig a kisvárosi hátakon. Az apróbb városi tisztviselők, a „kisfejűek", egy csoportba verődve, irigy trécseléssel latolgatták, mennyit ér meg e pofon. Mit fog jövedelmezni az élelmes Pengő kollégának. A szónok ezalatt kényelmesen Jutott a messze multakból a jelenre, sőt azt is átugorván, már a jelen esztendőben halandozék, fejtegetvén a kvótát, hatalmas hangon tiltakozott a haza szent nevében annak jogosulatlan fölemelése ellen és két ujját az ég felé emelve, ígérte, hogy jogosulatlan fölemelést nem fog megszavazni. — Csakhogy minden fölemelés jogosult lesz, — dohogta Hártyái, a hajdani képviselő, bizonyos keserűséggel, azon ocsmány iszappal lelke fenekén, melyet a mellőzés lerak. — Másrészt azonban — folytatá Kovinyi — a viszonosság azt követeli, hogy mi is tekintetbe vegyük a másik állam érdekeit. Két szerződő félnél, tisztelt polgártársaim, nem lehet sem az egyiknek, sem a másiknak csak kapni és nem adni, mert kettőn áll a vásár és a paritás megkívánja ... — Mi az a paritás? — zúdult közbe egy tompa hang, mintha föld alól jönne. A szónok nem jött zavarba, elkezdte magyarázni, mi a paritás. — A paritás, tisztelt uraim, hogy egyenlő mértékkel mérjünk, ide egy font, oda egy font... O u o M OS U >" o Ž < > H C/J co N O O X