Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1971-11-14 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó
Q on Bolovanu halálát járta ... Senyvedten feküdt az ágyban, egyik lábát mereven kinyújtotta a gyűrött lepedőn, a másikat térdből meggörbítette, mintha a görcs zsugorította volna össze. Karját szétvetette, akár egy keresztre feszített, ujjával belemarkolt a szalmazsákba, melyből ijedten kandikált ki néhány töredezett, sárga szál, mint gyér szakállú ember állán a szőrszálak. Kitakart melle olykor-olykor nehezen föl-fölemelkedett, s elnyújtottan hörgött, mintha egy-egy húrt szagattak volna ki lelkéből. Nagy, kimeredt szeme üvegesen forgott, tele iszonyattal, mintha valami roppant rémítő dolgot látott volna. Felesége égő viaszgyertyát tartott kezében, hűvös, mozdulatlan arccal állott a fejénél, s kérdőn nézett rá. A gyertyaláng vöröses sugarai enyhe pírba vonták arcát, s megcsillogtatták szemét. „Most már Ion meghal, én meg itt maradok özvegyen — gondolta magában, a beteg fájdalmas rángatózását figyelve. — Most már én egyet fordulok, megsiratom, s azután talán másodjára is férjhez megyek ..." A férfi megpróbálta felemelni fejét a verejtéktől nedves párnáról. Hamuszín arcán megfeszültek az izmok, s a nyakán ujjnyira dagadtak az erek. A betegség azonban csakhamar legyőzte, s még ernyedtebben hullott hátra a feje. — Hogy kínlódik szegény ember — mondta magában az asszony, s nyelvével megnedvesítette ajkát. — Hogy sajnálom szegényt De úgy érezte, hazudik, mikor azt mondja, hogy sajnálja. Szégyenlősen sütötte le a szemét, s azon kezdett gondolkozni, miért nem sajnálja. De nem sikerült tisztáznia magában. — Ha sajnálnám, sírnék . .. Lám, minden asszony sír, csak én vagyok olyan, mint egy kőszikxa. Pedig az én uram volt... Gyermeki irigységgel nézegetett arra a néhány öregasszonyra, akik az ágy körül topogtak, kezüket tördelték, nagy odaadással és sűrűn sóhajtoztak, s egy-egy könnycseppet is ejtettek. Azután megint Iont figyelte, s ismét elmondta magában: — Hogy sajnálom szegényt... Az asszonyok olykor-olykor ijedt pillantást vetettek a beteg férfire, s halkan és szaporán suttogták: — Meghall... Nézz oda, most hal meg! Ügy tetszett, hogy a férfi hallja a suttogást, s akaratlan ls fölfogja. Körbeforgatta márványfehér szemgolyóit, s tekintete mintha kérdezett volna valamit, mintha segítségért s szívből jövő szánalomért könyörgött volna. Azután egyszer csak különös, fogvacogtató zaj keletkezett a szobában, mintha valami láthatatlan nagy szárnyak csapkodása volna: abban a pillanatban a beteg kinyújtotta, összegörbített lábát, minden erejét összeszedve kinyújtózkodott, hosszan és megkönynyebbülten sóhajtott föl, a szeme fönnakadt, s aztán úgy maradt mozdulatlanul. Kis idő múlva a teste mégis enyhén megrándult, karja mélyebbre süppedt a takarón, arcizmai pedig eltorzultak, mintha valami roppant fájdalom nehezült volna rájuk. — Szent Isten, meghaltl... Halott! Egy rövid s tompa orrú, összeaszott sötétkék keszkenős öregasszony tébolyodottan rohant a halotthoz, elkezdte rázogatni, csókolgatni, s kétségbeesetten ordítozta: — Meghaltl... Meghalt!... Jaj nekem, drága gyermekem, mert te elmentél, s engemet meg itt hagytál! Mért mentél el te egyedül, drága gyermekem, s mért nem vittél engemet ls magaddal? Mi lesz vélem nélküled, mi lesz vélem? A felesége is közelebb lépett az ágyhoz, és hoszszan a halott arcába nézett. Fényes halántékán apró verejtékcseppeket vett észre, amelyek már-már leKÖNÖZSÍ FELVÉTELE Líviu Rebreanu: gördültek arcára. Hirtelen az a furcsa vágya támadt, hogy meggyőződjék, vajon valóban meghalt-e Ion vagy sem. Másik kezébe fogta a gyertyát, s ujja hegyével megérintette a halott kezét; olyan hideg és nedves volt, mint a kígyó bőre. Jeges borzongást érzett a szívében, s gyorsan visszahőkölt, egy lépéssel. Rettenetes félelem fogta el. A viaszgyertya remegni kezdett a bal kezében ... Az átható orvosságszaggal telített alacsony szobában az a rémítő borzongás lett úrrá, mely mindig ott jár a halál nyomában. Az asszonyok céltalanul futkároztak ide s tova, kényszeredetten zokogtak, s szünet nélkül ugyanazokat a hasztalan mondókákat ismételgették, melyek még vigasztalanabbá teszik a gyászt. Később egy férfi lépett a szobába: — Meghalt? — kérdezte színtelen és közönyös hangon. S mivel senki sem válaszolt, keresztet vetett, s felsóhajtva hozzátette: — Isten nyugosztalja! Majd, miután fejét csóválgatva s bajuszát törülgetve egy darabig nézte a halottat, odament a tűzhelyhez, s lassan, vontatottan folytatta: — Jő volna, ha megfürösztenék, amíg meg nem merevedik egészen ... Az asszony el sem mozdult az ágytól. Egy vénaszszony kivette kezéből a gyertyát, letette az asztalra, egy tányérba, s aztán sípítozva suttogta: — Nagyon szerette az urát, szegény asszony... Még sírni sincs ereje... Az asszony most leroskadt egy lócára. Az arca nem váltott színt, de úgy vacogott, mintha hideglelés fogta volna el. Szünet nélkül a vénasszony suttogó beszédén járt az esze; mintha álmában hallotta volna: „Nagyon szerette az urát..." S ő ls elkezdte mondogatni: „Nagyon szerettem az uramat..." S elcsodálkozott rajta, hogyan képes kiejteni ezeket a szavakat. — Nagyon szerettem az uramat... De hát mért szerettem volna? Jó ember volt? Nem volt. Szép volt? Nem volt. Hát akkor mért szerettem volna? ... Jól tudta, hogy mindenáron máshoz akartam menni, s mégis elvett... S azután meg is vert, kegyetlenebbül, mint egy utolsó cselédet... Nem férjem volt nekem. Idegen volt... S amíg így töprengett, különösnek s érthetetlennek tetszett neki az egész házat betöltő zűrzavar, jövés-menés: az aggódó, barázdált arcú férfiak zsibongása, az asszonyok, akik ott sürögtek-forogtak egy fakád körül, melyből egy ide-oda himbálózó fakósárga fej látszott ki — s darázsdongáshoz hasonló zaj, melyet néha egy-egy felcsukló sírás tört meg... s megint azt hajtogatta magában, hogy őneki is sírnia kellene. Mindenki könnyezik: így illik ez, mikor valaki meghal. S ha jól meggondolja, Ion mégiscsak a férje volt. összeadta őket a pópa. Sírnia kell mindenképpen. Öklével dörzsölte a szemét, s kötényébe rejtette az arcát, mintha el akarna bújni az emberek elől szégyenében, hogy nem jön egyetlen könnycsepp sem a szemére. , \ — Nem tudok, nem tudok — mormolta végül is. — Nem szerettem ... Kitakarta az arcát, s tekintetét a tűzhelyen lobogó rőt lángokra vetette. Érezte, hogy egyre szörnyűbb hideg járja át. Ajka szakadatlanul mozgott, mintha imát motyogott volna ... Az emberek észrevették, hogy mennyire gyötrődik, hosszasan rajta felejtették szánakozó tekintetüket, sokatmondóan pillogtak, s úgy sugdosódtak, hogy az asszony is hallhassa: — Nagyon szerette az urát, szegény asszony... nagyon szerette ... Három napig, amíg a halott ott volt a házban, az asszony úgy járt-kelt, mint valami kísértet, a legképtelenebb kérdéseket tette föl magában, s ezernyi gonddal viaskodott. Szégyellte, hogy képtelen sírni, s kerülte az emberek tekintetét. Ahogy el-elnézegette a halottat a szoba közepébe állított, érdes szálú, vírághímes gyászfátyollal leterített fehér koporsóban, valami homályos érzés kerítette hatalmába, ami nem volt sem sajnálkozás, sem öröm, sem félelem, de mindezeknek nyomuk volt benne. Hanem a halotthoz többé nem ment közel, egészen a temetés napjáig. S akkor is úgy, hogy valaki karon fogta, s odavitte az udvaron fölállított, időnként megreccsenő ravatalhoz, s odaállította a koporsó lábához. A sokaságtól körülvett pópa illatos, apró füstfelhőket eregető tömjénezővel kezében, aranyhímes miseruhájában, ritka, ezüstös szakállával, bölcs és fáradt aggastyánnak tetszett, aki bánatos, éneklő hangon egy régi, szomorú történetet mesél a népnek. A térdeplő asszony a koporsó széléhez támasztotta homlokát. Érezte, hogy a deszka éle bevésődik bőrébe, s a fátyol megcsiklandozza arcát. Valahányszor lélegzett, az orra megtelt tömjénillattal... S míg élvezettel szívta magába a bódító füstöt, s hallgatta a pópa Ismert mormolását s a kántor szapora, rekedt hangú feleleteit, úgy rémlett neki, hogy mindez már megtörtén egyszer vele. Zúgott az agya. Gondok és emlékek viaskodtak lelkében. Látta magát térden állva ugyanez előtt a pópa előtt, ugyanezeket a bánatos énekeket hallgatta, maga mellett pedig ott érezte a halottat, aki most a koporsóban nyugszik, s akit kénytelen volt férjének ismerni, aki ványadt, beteges s emellett gonosz lelkű ember volt, s akit annyira utált, amilyen nagyon szerette a másikat, akinek a puszta tekintete lángra lobbantotta, és simogatta a szívét, de el kellett hagynia, mert különben az apja összetörte volna, ha hozzámegy.., A pópa zsolozsmákat olvas, himbálja a tömjénezőt, a kántor behunyt vagy égre emelt szemmel válaszolgat, ő pedig percről percre világosabban látja, hogy akkor valami rettenetes dolog történt, valami, amiről máig nem tudott számot vetni önmaga előtt. Csak most, e hazug halottsiratás és tömjénfüst ködében érti meg, hogy a pópa akkor is a temetés igéit olvasta előtte, halotti búcsúztatót mondott szeretni és élni vágyó lelke fölött, szerelmét temette. Hirtelen emésztő fájdalom fogta el, s elkezdett fennhangon sírni, elnyújtottan ordítva, mint a megsebzett vadállat, úgy, ahogy annak idején kellett volna sírnia. Sírásával mintha régen, örökre eltiport szerelmét akarta volna kipanaszolni, a szerelmet, mely mostohább és kegyetlenebb volt iránta, mint maga az élet. A gyászoló gyülekezet csodálkozva nézett reá. A pópa elhallgatott egy pillanatra, s lóbálni kezdte a tömjénezőt. S a sokaság szájáról szájra adta: — Nagyon szerette az urát... Az asszony most úgy érezte, hogy a szavak méregbe mártott tűként szúrnak lelkébe. Ámulva kérdezte önmagától, vajon az emberek miért hajtogatják anynyit, hogy szerette a férjét? Honnan tudják ők, hogy szerette? Vagy talán gúnyolódni akarnak vele, fájdalmával? ... Gyorsan hátrafordította a fejét, s kivörösödött, villámló szemmel nézett az áhítatosan térdeplő asszonyokra. Lábra akart állni, hogy kiáltó szóval kiáltsa ezeknek az érzéketlen lelkeknek, hogy nem szerette, nem a férjét siratja, hanem szerencsétlen életén könnyezik... Ám az emberek tekintete olyan alázatos és jámbor volt, hogy megrémült tőlük, s menten lecsillapult. Ismét lehajtotta a fejét, s inge ujjába törülgette könnyeit... A temető a falu végén volt, egy lankás oldalon, melyet gyér cserjés borított. Útközben apró langyos csöppek kezdtek permetelni. A pópa fölnyitotta esernyőjét, megszaporázta lépteit, s a gyülekezet is igyekezett a nyomában. Az éneklés vidámabb íett, az arcok földerültek ... Hanem, amire elértek a temető kapujába, az eső elállt, s egy ezüstös felhő mögül a nap kidugta lángoló arcát. A sokaság szétszóródott, s mindenki a sírokon keresztül igyekezett a gödörhöz, hogy minél jobb helyet találjon. Némelyek megbotlottak a töredezett, korhadt keresztekben, egy-egy, káromkodást sziszegtek foguk között, közben mások jókat mulattak a kántor rovására, aki tegnapelőtt rekedtre itta magát egy keresztelőn, s ma úgy gurgulázott, mint egy pulyka. A sírnál a halottvivők ráhelyezték a koporsót a nedves agyaghantra, a pópa pedig ismét olvasni kezdett. A koporsót behintette szenteltvízzel, behintette a gyülekezetet is, meglóbálta néhányszor a tömjénezőt, mormogott valamit a foga között, s azután három lépéssel hátrább állott. A sírásók két kötelet dugtak a •koporsó alá, s lassan engedték a sírba. Mikor azt hitték, hogy már közel a fenék, elengedték a köteleket. A koporsó dübörögve esett le, s az eső nyomán összegyűlt sáros víz nagyot loccsant. A pópa fölvett egy maréknyi földet, s bedobta a sírgödörbe. Rend" re-rendre az emberek is mind lehajoltak, s egy-egy marék földet szórtak a dobként kongó koporsóra. Az asszony ls követni akarta a gyülekezet példáját, lehajolt egy göröngy után, de néhány asszony gyorsan félreráncigálta, s ijedten suttogták: — Ne eresszétek! Be akarja vetni magát a sírba! ... Hazafelé menet az emberek mintha teljesen elfelejtették volna, hogy temetésről jönnek. Fojtott nevetgéléstől kísért faragatlan tréfák sustorogtak a levegőben ... A torban aztán olyan mulatság kerekedett, mint annak a rendje. A társaság sűrűn koccintott a halott lelki üdvösségére, a kántor pedig, aki mint mindig, most is mókázó kedvében volt, az özvegy egészségére ivott: — S esztendő ilyenkor igyunk a lakodalomban — köszöntek rá, s az asztal másik végén ülő veres arcú férfira kacsintott, aki nemrég maradt özvegyen. — Mert hát, ugyebár, a holtak Istennel lakoznak, az élők pedig az emberekkel. A holtakat bízzuk csak az Istenre, elég gondot okoznak nekünk az elevenek ... Az asszony ölbe tett kézzel s lehajtott fejjel, szomorúan és kábultan üldögélt. Agyában szünet nélkül visszhangzott a pópa litániája, s lelkét fájdalom emésztette. Olyan idegennek érezte magát az emberek között, akik nem tudják észrevenni fájdalmát, s akikben nincsen szánalom iránta, mert ők maguknak sincs részük szánalomban sohasem. Egy öregasszony, aki sírt és ivott szakadatlan, fél szemmel ránézett, s fejét csóválgatva dünnyögte: — Nagyon szerette az urát, szegény asszony ... nagyon szerette... Az asszony nem hallotta, amit a kántor mondott, de az öregasszony szavai viharosan zúgtak a fülében. Hirtelen úgy érezte, hogy minden csepp vére a fejébe száll. Ezek az annyiszor mondott hazug szavak olyanok voltak neki, mint a legszívtelenebb gúnyolódás. S már nem tudott tovább uralkodni magán. Egyből talpra szökött, s mint az őrült kiabálta: — Hazudsz!... Hazudsz! ... Mind hazudtok! Nem szerettem! Utáltam! Megette az életemet, tönkretette az életemet, hogy vetné ki magából a föld! ... A férfiak hitetlenül néztek rá, az asszonyok keresztet vetettek, az öregasszony pedig titkon odasúgta a jobbra ülő szomszédjának: — Nagyon tartok tőle, hogy megzavarodik az esze szegény asszonynak ... Mert túlságosan szerette az urát... V. András János fordítása
