Új Szó, 1971. október (24. évfolyam, 233-257. szám)

1971-10-20 / 249. szám, szerda

ZENG A Sokrétű, szenvedélyes életmű PUSZTAI KIÁLTVÁNY 1947. Szíj Rezső Lőrincz Gyula művészi és emberi profilját bemutató könyvéről — amely a budapesti Corvina és a Madách Könyvkiadó közös gondozásában jelent meg — Magyarországon is számos méltatás látott napvilágot. Az alábbiakban a Könyvvilágban (szeptemberi számj és az Ország-Világban (szeptember 8.) megjelent recenziókat közöljük. Az első monografikus összefoglalás a nemrég hatvanadik életévét betöltött, ma is alkotó művész pályájáról és munkájától. Lőrincz Gyula neve a felszabadulás óta elsősorban a politikust asszociálja és csak másodsorban a művészt. Pedig jó darabig elsődlegesen mint művészt tartotta nyilván a közvélemény. A volt Réti-, majd Vaszary-tanítvány s később tanársegéd már a harmincas évektől kezdve ugyanis sűrűn állította ki müveit Budapesten és Bratislavában, s gyakran szerepelt művészeti kérdéseket felvető írásaival az időszaki sajtóban. A közönség tehát méltán figyelt fel humanizmussal telitett emberközpontú, a társadalmi haladás szolgálatába állított művészetére. Csak 1946 után, miután visszatelepült Csehszlovákiába és ott politikai szerepet vállalt, szakadt 'meg ez a kapcsolat a magyarországi nézővel. Szíj Rezső nem könnyű szerepre vállalkozott, amikor e kis monográfia megírásához hozzákezdett. A művész életrajzát és életművét tanulmányozva, több helyről kellett az adatokat öszszegyűjtenie. Lőrincz Gyula ugyanis 1946-ig felváltva élt Magyarországon és Csehszlovákiában, s közben a harmincas évek második felében csaknem három évet töltött Párizsban. 1946 óta pedig állandóan csehszlovákiai lakos. Mindehhez negatívan járult hozzá az a körülmény, hogy az elmúlt évtizedek rendszerváltozásai sok dokumentumot elpusztítottak és az értékítéleteket összekuszálták. Mindezek ellenére Szíj Rezső jól kiigazodott a hazai és külföldi adatok nagy halmazában, és korfordulók következtében beállott politikai és egyéb változásokban. Szíj tömören, jól ismerteti Lőrincz életútját, helyesen szűri ki a fontos és kevésbé fontos adatokat, amelyek Lőrincz művészi világképének kialakulásában, művésszé érésében ilyen, vagy olyan szerepet töltöttek be, helyesen korszakolja alkotói pályáját. Egyet lehet érteni Szíj Rezsővel, amikor Lőrincz művészetének lényegét boncolgatva, megállapítja, hogy Lőrincz művészete kezdettől fogva a látomásra épült. Erősen közéleti fogantatású és szándékú művészet ez, amelynek „társadalmi tudatát egyrészt a kisebbségi magyar sors, másrészt e világ bármely pontján elnyomott ember kiszolgáltatottsága és szenvedése formálja". Ami a művész stílusát illeti, Rudnay és Tornyai, valamint a spanyol mesterek hatása valóbaji olyan jellegű, hogy inkább rokon-temperamentumról, vagy szemléletről beszélhetünk, semmint közvetlen hatásról. Lőrincz formanyelve — kisebb kitérőit leszámítva — az expresszionizmus. Egy dologban kell csak vitatkoznunk Szíj Rezsővel. Nevezetesen azzal a megállapításával, hogy Lőrincz művészete peszszimista. Ezt abból a megállapításból következteti, hogy Lőrincz művészetében az emberi szenvedés kifejezésére törekszik. Lőrincz műveinek zöme valóban a társadalmi és politikai elnyomást, a tömegek szenvedését ábrázolja: Emögött azonban az a szándék húzódik meg, hogy változtasson, tehát a jobb jövő vágya, állhatatos követelése hívja életre a műveit. Művészetének alaptónusa komor, végső kicsengésében azonban optimista művészet az övé. Hasznos munkát végzett e monográfia, megjelentetésével a kiadó: ráirányította a figyelmet Lőrincz Gyula sokrétű, érdekes és még korántsem lezárt életművére, amelynek sommás bemutatása művelődéspolitikai intézményeink egyik soron levő feladata. j SÁNDOR I.ASZLÖ) » « » Hézagpótló tanulmány látott napvilágot a kis kötet megjelenésével. Lőrincz Gyula festőművész Szlovákiában él, s az ottani magyar képzőművészeti élet kiemelkedő alakja. Mint a róla szóló tanulmány szerzője írja, sokan már azt hihették, hogy a művész, akit az 1930-as évek elején a legtehetségesebbek közé soroltak, talán már hátat fordított hivatásának. Lőrincz Gyula 1945 óta igen aktív és felelősségteljes közéleti tevékenységet folytat, tagja Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának, s jelenleg is a párt magyar nyelvű lapjának, az „Oj Szó"-nak főszerkesztője. Sokirányú társadalmi elfoglaltsága mellett művészi munkássága is folyamatos, önálló kiállítással azonban ritkán jelentkezik. Budapesti főiskolás éveiben a Kassák Lajos körül csoportosuló fiatalok közé tartozott, eljárt Kassák Munka Körébe. A baloldali mozgalmakhoz való tartozása, elkötelezettsége művészi törekvéseiben is mindig megnyilvánult: az újhoz való feltétlen vonzódásában, határozott fogalmazásban, a „korszerű formakincs" bátor alkalmazásában. „Balladaszerű vonás jellemzi alakjait; szaggatottság, rohanásra emlékeztető vízió. .." — írja tanulmányában Szíj Rezső. S így vall alkotójáról a 48 (színes és fekete-fehér) reprodukció is. A kiállításnyi anyag zaklatott, szenvedélyes, őszinte közlési szándéktól áthatott művészt ismertet meg velünk. N. Gy. Megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepli Komárnóban (Komárno) az Egyetértés Munkásdalárda. Az aranykoszorús énekkar, a forradalmi proletár kultúra harcosa küzdelmes, nehéz évek tanúja. 1921-ben alakult meg az énekkar abban a városban, melynek már több világhíressé vált zenész a szülöttje. Egyszerű, szerény munkásemberek alakították meg, akik a fáradságos, sokszor embertelen napi munka után jártak el esténként a dalárdába, hogy dalukba öntsék szívük keserűségét. Sok kommunista volt az énekkar tagjai között, és így hamarosan az ifjú kommunisták egyik orgánuma lett az énekkar. Részt vettek a városi gyermeknapokon, több alkalommal rendeztek önálló dalesteket, melyek tiszta bevételét a „népkonyha" javára ajánlották fel. 1938. május 1-én a volt Klapka téren bizalommal és meggyőződéssel énekelték a munkásosztály indulóját, az Internacionálét. Megjelentek a tornóci manifesztáción is, ahol szereplésükkel hitet tettek a kommunista párt mellett. A dalárda tevékenysegére csakhamar felfigyelt Horthy rendőrsége. A lovastengerész pribékjeinek nem tetszett az internacionalista módszer, amelylyel a dalárda tagjai sok helyen felléptek. Megindult a működésüket megbénító harc. Amikor a dalárda meghívást kapott a Rácz-kerti hangversenyre, a rendezvény felügyelői megtiltották, hogy a zsidó származású Krausz Mór karnagy vezényeljen. A dalárda szeretett karnagya helyett egy igmándi tanító vette át ideiglenesen az énekkar vezetését, A rendőrpribékek intézkedései nyomán az., énekkar több tagját a kistarcsai koncentrációs táborba hurcolták. Krausz Mór is a mártírok sorsára jutott; Németországban, gázkamrában halt meg. A dalárda illegalitásba vonult. Tagjai elrejtették az énekkar vörös zászlaját. Az énekkar számára az 1948 -as Februári Győzelem hozta meg az újrakezdés lehetőségét. Schmidt Viktor lett a dalárda karnagya, aki tanári szakértelemmel csiszolta, formálta előadásuk színvonalát. Az ötvenes évek elején a CSEMADOK városi szervezete lett az énekkar védnöke. Csakhamar vegyes karrá alakultak. Valahogy azonban megszakadt az az elvtársi kapcsolat, amely a Az elmúlt évben Branislav Kriška kiváló szlovák operarendező tollából egy kis könyvecske jelent meg Giacomo Pucciniról, amelyben színházi szakemberként kifejti nézeteit az érdekes, sokféleképpen értékelt zeneszerzői egyéniségről. Többek között rávilágít Puccini operáinak nagy közkedveltségére a közönség, az énekesek és a színházi emberek között, valamint a zenetudomány és a kritika túlnyomórsézben lekicsinylő, sőt elutasító álláspontjára. Kriška kijelöli Puccini igazi, helyét napjaink opera-repertoárjában és igyekszik megfogalmazni néhány alapvető elvet, amelyekhez tartani kell magukat a Puccini-operák rendezésénél. Kriška Puccinival foglalkozó munkája tulajdonképpen egy gyakorlati színházi ember elméleti írása a kevésbé méltányolt zeneszerző védelmében. Kriška elméleti nézeteinek magyarázatát és Puccini gyakorlati megvédését mindenekelőtt Puccini operáinak rendezéseivel adja meg. A Turandotban (1965), a Köpenyben és Gianni Schicchiben (1968), majd a Toscában (Brnói Állami Színház, 1969) Puccini új, józan megítélésére törekszik, megfosztva az előadásokat az idegen nagyoperai pátosztól, a leíró, fölösleges szentimentalizmustól, és mindenfajta rendezői túlzásoktól, amikből épp elég felhalmozódott az eddigi rendezések során. Kriška józan Ítéletét jelentős mértékben érvényesíti a zeneszerző talán legnépszerűbb operája a Pillangókisasszony rendezésében, amelynek bemutatója — az 1971-es Bratislavai Zenei Ünnepségek keretében — az elmúlt napokban volt a Szlovák Nemzeti Színházban. PUCCINI VÉDELMÉBEN A Pillangókisasszony a Szlovák Nemzeti Színház színpadán A Pillangókisasszony az operai verizmus egyedülálló képviselője. Az általános verista jellegzetességeken kívül — mint a gyors fordulatok éš kontrasztok, a szélesívű és lenyűgöző melódiával hangsúlyozott, kiélezett drámai helyzetek és szenvedélyes érzések — itt jelentős szerepet játszik az egzotikus japán környezet vonzó légköre. Ezenkívül ebben az operában fokozott mértékben megmutatkozik Puccini hajlama a szentimentalizmus iránt, amely nemcsak a megható történetben, de a melódiákban, a harmóniában és hangszerelésben is jelentkezik. Mindez jő előfeltételeket teremt egy izgalmas, megható operaelőadáshoz, ugyanakkor azonban, nem egy rendezési problémát „rejt magéban. A szövegkönyv érzelmes, kritikátlan elfogadása nem egyszer természetellenességet, dagályos pátoszt, vagy fordítva, édeskés, szentimentalitást eredményez, amelynek végeredménye gyakran giccs lesz. Branislav Kriška épp ezt a veszélyt akarta elkerülni. A beidegződött rendezési sablonok felszámolására irányuló átgondolt rendezői munkával a rendezői színpadi eszközök helyes mértékével sikerült korszerű, ízléses, emellett vonzó előadást létrehozni, amelyben egy pillanatra sem veszíti el valóságérzékét. Kriška L. Vychodil levegős, könnyűfémből és kárpitanyagból készült fantáziadús színpadán, Helena Bezáková hatásos, új elemekkel gazdagított és nyilvánvalóan a japán rajzoktól inspirált kosztümjeiben bontakoztatja ki a japán gésa megható történetét, igyekszik a szereplő pszichológiailag mély jellemzését érzékenyen és illendően kifejezni, külön hangsúlyt helyez színészileg természetes alakításukra. Ami kissé zavaró, az a túlzásba vitt légkör-teremtés, a megvilágítás segítségével. Anna Kajabová-Peňašková a címszerepben kiváltképp feladatának tökéletes uralásával hívta fel magára a figyelmet. Gazdagon árnyalt énekteljesítményét azonban szükséges lenne a szerep színészileg átforrósodot, érzelmileg hangsúlyozottabb elmélyítésével kifejezésre juttatni. Épp ez a meggyőző színészi szerepformálás az erős oldala Anna Martvoňovának a (második szereposztásban). Énekesileg nem olyan ragyogó, de megbízható teljesítményt nyújt, s nagy sikerrel érvényesíti gazdag tapasztalatait ebben a szerepben. A férfi főszerepek alakítói — František Livora és Milan Kopačka (Pinkerton), valamint Juraj Hrabant és Juraj Oniščenko (Sharpless) szolid énekesi és színészi felkészülésről tettek tanúbizonyságot és sikerült eleget tenniük a Puccini-opera előadói stílusának. Míg Livora kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, addig Hrubantnál természetességét és szuverenitását csodáltuk. Oniščenko példás igyekezetével, a vendégművészként fellépő Kopačka pedig kellemes, szép zengésű hangjával tűnt ki. Mind a négyüknél meglepett felszabadultságuk és természetességük, amely bizonyára a rendező jó munkájának eredménye. Az új bemutató főszereplőinek alakításait megbízhatóan egészíti ki főleg Nina Hazochnvá (Suzuki szolgálólány szerepében) és Olga Hanáková, de a többi szereplő is. A Pillangókisasszony magas rendezői-előadói színvonalához jelentős mértékben hozzájárul Tibor Freio karmester jó zenei betanítása is, aki ma már tapasztalt Puccini-tolmácsolónak számít. Jól felkészített zenekarával a gyors és élénk ütemekben is hangsúlyozza a drámaiságot, a tömör és tartalmás zenekari hangzást. A karmester koncepciója láthatóan a szentimentalizmus elnyomására irányul, melyből ebben a Puccini operában valóban túl sok van. A Pillangókisasszony színpadra alkalmazását, mint Kriška hozzájrulását a zeneszerző hazai rehabilitációjához, továbbá az SZNSZ operaegyüttese dramaturgiájának vonzó, a közönség színházának megteremtésére irányuló igyekezeteként értelmezzük, egyúttal pedig a még mindig ideiglenes, nehezített körülmények között dolgozó együttes értékes sikereként könyvelhetjük el. A nehéz körülmények ellenére úgy tűnik, hogy a Szlovák Nemzeti Színház operaegyüttese jó művészi és szervezési vezetéssel, egy kis igyekezettel és tagjainak készségességével képes figyelemre méltó sikerek elérésére. A Figaró házassága tavaszi és a Pillangókisasszony mostani bemutatója ezt bizonyította. {A. G.) DALUNK munkát segítette volna, az öfc venes évek végére már csaknem felbomlott az énekkar. 1964-ben a járási építővállalat jóvoltából a dalárda engedélyt kapott, hogy a Munkásotthon egyik helyiségében gyakorolhasson. Az énekkar munkája, rövid időre bár, de visszatért a kerékvágásba. 1966 novemberében Schmidt | Viktor karnagy betegségére va16 hivatkozással lemondott az énekkar további vezetéséről. Oj vezetőséget választottak, és Ágh Tibor javaslatára Jarabik Imre karnagyot választották meg karmesterüknek. 1967. május 28-án már a megújult énekkar nyitotta meg a Jókai-napok rendezvénysorozatát. Emlékezetes ez a nap az énekkar tagjai számára, hisz fellépésüket az Erkel-díjas Vass Lajos vezényelte. Azóta a politikai és tömegszervezetek mind gyakrabban veszik igénybe a dalárda közreműködését rendezvényeiken. Részt vettek a város 700 éves fennállásának ünnepségein, 1967. október 28-án Sopronban megkoszorúzták az 1919-ben és 1945-ben elhurcolt és kivégzett kommunista mártírok emlékművét. A Szlovák Központi Kultúrszakosztály koszorús-pályázatán elsők lettek és a gaiántai Kodály-napokon elnyerték a nagy művész özvegyének dedikált oklevelét. Állandó vendégek a Csallóközi napokon is. Október 9-én, a Szakszervezetek Házában az Egyetlértes Munkásdalárda megalakulásának ötvenedik évfordulója tiszteletére megrendezték a csehszlovákiai magyar énekkarok területi szemléjét. Ebből az alkalomból elismerő okleveleket és emlékplaketteket nyújtottak át az énekkar tagjainak. Az énekkar titkára, Schlar Józsi bácsi szavai fejezik ki a dalárda tevékenységének jel- , lemzőjét, mely teljes egészében jelmondatuk is: „Mi nem a múltban élünk es nem a jövőben... Mi a jelenben ápoljuk a szocialista dalkultúrát, de hogy jelenünknek jövője legyen, azért mindanynyian felelősek vagyunk!" MOROVICS LAJOS Vegyes érzelmeket keltő hangverseny A katowicei Lengyel Rádió es Televízió Nagy Szimfonikus Zenekarának vendégszereplésével befejeződött az idei bratislavai zenefesztivál. A lengyel vendégek estje után kezdetét vették a zenei hétköznapok. Hangversenyéletünk első idetartozó bérleti péntekjének műsora azonban ünnepi hangulatot ígért. Berlioz „Romeo és Júlia" című oratóriuma csakugyan különleges bemutató érdekességével hat, mert a nagyszabású Berlioz alkotás furcsa módon jóformán az ismeretlenség homályában maradt. A zeneköltő eredetileg drámai szimfóniának nevezte művét. Prológussal vezeti be. és a kompozíció pilléreinek nevezhető megkapóan szép három zenekari tétel mellett szeszélyesen alkalmazott énekszólókkal és kórustételekkel szövi a Shakespeare-i cselekményt. A művészi kifejező eszközök vegyítésével a szimfónia jelleg elmosódik, de a mű talán csak a befejező részben fejlődik valódi oratóriummá. A zenei megoldás elmaradt a kompozíció szellemi és érzelmi értékei mögött, az előadás nem érte el a kitűnő oratóriumelőadásaink hőfokát. Ladislav Slovák karmester ezúttal nem tudta zenekarát áthevíteni, nem késztette őket belső részvételre, a művészek lanyhán, mintegy „kívül állón" muzsikáltak. A Szlovák Filharmónia Énekkara nagyobb érdeklődéssel vett részt a produkcióban. A szólóénekesek (Jaroslava Sedlárova, dr. Gustáv Papp és Jozef Špa- ček/ megérdemelten osztoztak a közönségsikerben. Kitűnő énekkarunk ebben az évben ünnepli fenállásának huszonötödik évfordulóját. A hallgatóság ebből az alkalomból meleg ünneplésben részesítette a „dalművészeket" és minden elismerést megérdemlő karnagyukat, J. M. Dobrodinskýt. HAVAS MÁRTA