Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-04 / 210. szám, szombat

SIKERES KÖRŰT Az elmúlt napokban érke­zett meg csaknem egyhóna­pos szlovákiai körútjáról az Ifjú Szivek művészegyüttese. A vendégszereplésről Kulcsár Tibor igazgató nyilatkozott. • Röviden hogyan lehetne sommázni a körút tapasz­talatait? — Leghívebben és legrövi­debben: az Ifjú Szívek megta­lálta közönségét! Az elmúlt évek meglehetősen vegyes ta­pasztalatai után minden vá­rakozást felülmúlt a közönség érdeklődése. Csaknem min­denhol telt ház előtt léptünk fel, mindössze Levoüán tartot­ta vissza a kedvezőtlen időjá­rás a közönség egy részét. Nem lehet meghatódottság nélkül beszélni a közönség és a helyi szervek szeretetéről és gondoskodásáról. Tulajdon­képpen ismét a régi igazság igazolódott be: a jól szerkesz tett, színvonalas műsort a kö­zönség változatlan érdeklő­déssel várja. A másik nagy öröm, hogy nemcsak a néző, hanem a szlovák szakemberek tetszését is elnyertük. Sliačon többek között Ján Cikker is gratulált nekünk. Több he­lyen, ahol előttünk a Lúčnica és a SĽUK lépett fel a mi mű­sorunkat az előbbi együttesek programjával egyenrangúnak ítélték. Ez igazán nagy dicsé­ret egy félhivatásos együttes számára . .. Kőrútunk egyúttal fontos társadalmi feladatot is teljesített, hiszen több helyen aratóünnepélyen, illetve béke­ünnepségen léptünk fel. • Melyik szám volt a „slá­ger ' a körút során? — Az Üvegestánc (Dobi Gé­za és Kvocsákné kompozíció­ja), válamint a Népek barát­sága című (Andrašovan—Kvo­čák), melyet mindenhol vas­taps fogadott. • További tervek? — Rendkívül sok meghívást kaptunk és így abban a sze­rencsés helyzetben vagyunk, hogy válogathatunk közöttük, ugyanis mindegyiknek eleget tenni fizikai lehetetlenség. E hét végén Karvinán léptünk fel a bányásznapi ünnepsége­ken, szeptember 5-én pedig Rimavská Sobotára (Rima­szombat) látogatunk el, ahol a hétszázéves fennállását ün­neplő város jubileumi ünnep ségein veszünk részt. Októ­berben új tagokat szeretnénk felvenni. Különösen a tánc­csoport férfi karát, valamint az énekkart szeretnénk meg­erősíteni. November elejéi) pedig együttesünk a tervek szerint a Német Demokratikus Köztársaságban látogat. I U I) Nem pihen a komp Ha végigjárja az ember a Ga­ram folyó mentét, látja, hogy a folyó alsó szakaszán még há­rom helyen kompon utaznak egyik partjáról a másikra, ön­kéntelenül Petőfi Sándor ver­sének egyik sora jut eszébe: „Pihen a komp, kikötötték ..." Ezek a kompok nem pihen­nek: a Garam egyik partjáról a másikra szállítják a gyalogo­san, motorkerékpáron, autón érkező utasokat, és fontos szol­gálatot tesznek azoknak a szö­vetkezeteknek is, melyeknek határa a folyó túlra nyúlik. Fel­kerestem mind a három kom­pot. Šárovcén (Sáró) éppen Kon­drčík Štefan tartotta kezében a kötelet. Már negyedik éve kompos. Azelőtt szabóként dol­gozott. Nem szereti az ülőmun­kát, szívesebben dolgozik a friss levegőn, a víz mellett, he­lyesebben a víz fölött. Nevetve mondja: „Reggel fél háromkor kezdődik itt a mun­kanap. Rendszerint azok a Jur nad Hronomiek (Garamgyörgy) az első utasok, akik állatgon­dozók a Sárovcei szövetkezetben. A szolgálat este kilencig tart. Délelőttönként nagyobb a for­galom, mint délután, bár a vá­rosi csúcsforgalom idején, azaz délután négy és öt között ne­künk is van munkánk bőven. Néha dél alatt sem csökken a forgalom. Van úgy bizony, hogy háromszor-négyszer is hozzáfo­gok ebédelni. Valamelyik nap megszámoltam: száztízszer for­dultam a komppal." Csak egy kis helyi ismeret szükséges, máris bizonyított tény, hogy a két említett falu között nyolc-tíz kilóméterrel rövidebb az út, ha nem a híd, hanem a komp felé kerül az utas. Nem is pihen a komp. Mlkulán (Mikola) tele van a komp gyerekekkel. Innét ugrál­nak fejeseket a mély vízbe. A napbarnított Kecskés László nem bánja, hogy itt szórakoz­nak a gyerekek, legalább szem előtt vannak. Amikor azonban a túlsó oldalon felberreg két motorkerékpár, elhessegeti a gyermekeket. Kioldja a láncot, kezébe veszi a húzórudat, mely­nek a másik végén U-alakú be­vágás van. Ezzel belekapaszko­dik a víz fölött átívelő drótkö­télbe, s húzza a kompot. Kecskés László szívesen el­mondja a problémákat: — „Ez a komp 1954 óta jár. Azelőtt is volt itt komp, csak az még de­regiyés volt. Ogy nézett ki, hogy két csónakot gerendákkal fogtak össze, majd iedeszkáz­ták. Ez a jelenlegi jobb, bár öregecske, de kibír még néhány esztendőt. Naponta százötven­szer is megfordulunk. Nagy a forgalom. Hallottam, hogy már hidat is szeretnének ide építe­ni, de úgy vannak vele, mint én az autómmal: a terv kész, csak a pénz hiányzik .. . Baggerozni kellene itt a folyó medrét, mert alacsony a vízállás. A megra­kott traktorokat nem hozhatom át. Nem pihen ez a komp sem, mert a mikulai szövetkezet szá­mára előnyt jelent az is, ha rö­videbb úton tudja traktorait a határba irányítani. Arról nem is szólva, hogy több falu lakosai is szívesebben jönnek errefelé, ha Želiezovcére mennek. Ez a közelebbi út... Cajakovón (Lekér) éppen a folyó közepén járt a komp. amikor a Garam partjához meg­érkeztem. Egy békésen pöfögő traktor volt a szállítmánya. Visszafelé sem jött üresen. Hat kerékpáros munkást hozott, szövetkezeti dolgozók-, ebédelni mentek. Szmolník István a ti­zennegyedik hónapja kompos. Nincs egyedül, harmadmagával szolgál. Váltják egymást, így reá csak minden harmadik nap jut a szolgálat. Olyankor azon­ban hosszú a munkanap: reg­gel négytől este tízig tart. A fizetése 1200 korona havonta. A munkája pedig ... Erről saját maga beszél: — Főleg őszkor nehéz, ha nagy a víz és tekerővel kell húzni a kompot. A szövetkezet ilyen­kor szállítja a silót, meg a ré­pát. Naponta átlag százszor fordulunk. Mi télen sem állunk. Ha jönnek a nagy fagyok, ki­húzzuk ugyan a kompot, de úgynevezett jégutat csinálunk a folyóra. Ez úgy készül, hogy amikor először befagy a víz, szalmát szórunk rá, ezt állan­dóan öntözzük, majd kukorica­szárral, gallyakkal rakjuk le. Az állandó öntözés nyomán annyira összefagy ez az út, hogy még a legsúlyosabb jár­művet is megtartja. A túlsó ol­dalon van az erdő s télen, mi­kor a fát szállítják, jó szolgá­latot tesz a jégút. Csak érteni kell ehhez a mesterséghez. Van itt néhány különös munkafo­gás: ha árad a Garam, a drót­kötelet feljebb kell emelni, mert az árral lefelé úszó fa­tuskók könnyen elszakíta­nák . . Már többször is felvetődött a gondolat: korszerűsíteni kelle­ne a kompot, egy motort kelle­ne rászerelni. Megérné, mert az 1950 óta működő komp jó szol­gálatot tesz mind a szövetke­zetnek, mind az állami gazda­ságnak. Nagyon érdekes az alig har­mincesztendős kompos vélemé­nye: — Tudja, a híd építése még csak terv. Ügy gondolom, innen a komptól megyek én nyugdíjba . .. Különben nincs sok időm a beszélgetésre, mert nemsokára jön vissza a fagy­ialtos, és az előbb áthúzott traktort is megrakják hamaro­san ... Nem pihen a komp, egyetlen helyen sem. Jár mint az óra ingája, az egyik oldalról a má­sikra. Évente ezerszer és ezer­szer érintve a folyó partját, hol az egyik, hol a másik oldalon. BENYÁK JÓZSEF Az ősi Nitra éjjeli megvilágításban ... (CSTK felvétel) 55. Ugyanezen a napon 14 órakor jelentet­ték nekem, hogy dr. Fritsche, a propa­gandaminiszter önként fogságot választó helyettese jovosolto: a rádióban felhívja a német csapatokat, hogy szüntessenek be mindenfajta ellenállást. A kilátástalan küzdelem beszüntetésének meggyorsítása érdekében beleegyeztünk, hogy rádióál­lomást biztosítsunk a miniszterhelyettes számára. Miután felhívását elmondotta, a mi­niszterhelyettes megjelent nálam. A ki­hallgatás során elismételte mindazt, ami általában ismert volt számunkra a Krebs tábornokkal folytatott beszélgetések­ből. Tudvalevő, hogy Fritsche egyike volt a Hitlerhez, Goebbelshez és Bor­mannhoz legközelebb álló személyeknek. Közölte velünk, hogy április 29-én Hit­ler értekezletre hívta össze közvetlen környezetét. Jelen volt Bormonn, Goeb­bels, Aksmann, Krebs és a fasiszta veze­tés más felelős személyei. Ő maga, Fritsche. úgymond, nem volt jelen ezen oz értekezleten, de Goebbels részletesen tájékoztatta őt az ott történtekről. A miniszterhelyettes szavaiból ítélve az utolsó napokban, de különösen április 20-a után, amikor a szovjet tüzérség lőni kezdte Berlint, Hitler majdnem állandóan letargikus állapotban volt, amelyet csu­pán hisztérikus kitörései szakítottak meg. Időnként összefüggéstelenül a közelgő győzelemről kezdett polemizálni. Kérdésemre, hogy mik voltak Hitler legutolsó tervei, a miniszterhelyettes azt válaszolta, hogy pontosan nem ismeri ozokat, de úgy hallotta, hogy az orosz csapatok Odera menti támadásának kez­detekor néhány vezető Berchtesgadenbe és Dél-Tirolba indult. Valamennyien cso­magokat vittek magukkal. Ide kellett vol­na érkeznie repülőgépen a fővezérségnek is, Hitler vezetésével. A legutolsó pilla­natban, amikor a szovjet csapatok ~ már elérték Berlint, szó esett a Schleswig­Holstein-ba való áttelepülésről. A repülő­gépeket teljes készenlétben tartották a Birodalmi Kancellária körzetében, de azokat a szovjet légierő hamarosan meg­semmisítette. Mójus 2-án 15 órára teljesen leszámol­tunk az ellenséggel. A berlini helyőrség maradványa, a sebesülteken kívül több mint 70 000 ember esett a szovjet csa­patok fogságába. Nyilvánvaló, hogy azok közül, akik az utolsó napokban fegyver­rel harcoltok, sokan megszöktek, elrej­tőztek. 1945. május 2-a népünk, fegyveres erőink, valamennyi szövetségesünk és a világ népeinek nagy győzelmi ünnepe volt. Ezen a napon a legfelsőbb főpa­rancsnok parancsa leszögezte: „Az I. Belorusz Front csapatai, az I. Ukrán Front csapatainak támadásóval, véres utcai harcokban befejezték a né­met csapatok berlini csoportosításának szétzúzását és ma, május 1-én, véglege­sen birtokba vették Németország fővá­rosát, Berlint - a német imperializmus központjót és a német agresszió tűzfész­két." A Birodalmi Kancellária elfoglalása utón Berzarin vezérezredes, F. E. Bokov altábornagy, a hadsereg haditanácsának a tagja, és az ostrom több részvevőjének társaságában a helyszínre mentünk, hogy meggyőződjünk Hitler, Goébbels és a töb­bi hitlerista vezető öngyilkosságáról. Megérkezve, rendkívül nehéz helyzetbe kerültünk. Jelentették nekünk, hogy vala­mennyi holttestet eltemették, de hogy hol, és ki, azt pontosan senki sem tudta megmondani. Különböző feltételezések hangzottak el. A foglyul ejtett és zömében sebesült német katonák Hitlerről és környezeté­ről semmit sem tudtak mondoni. Arra hi­vatkoztak, hogy a hitlerista vezetők kö­zül nem láttak és nem ismertek senkit, legfeljebb szózadparancsnokukat. Kato­náink a Birodalmi Kancellária épületében kevés foglyot ejtettek, mindössze néhány tucat embert. Nyilvánvaló, hogy az élet­ben marodt SS-ek, tisztek és vezetők o legutolsó pillanatban a titkos kijárato­kon át megszöktek és elrejtőztek a vá­rosban. Hasztalan kerestük azokat a máglyá­kat, amelyeken állítólag elégették Hitler és Goebbels tetemét. Az igaz, hogy lát­tunk máglyamaradvónyokat, de azok rend­kívül kicsik voltak. Minden valószínűség szerint inkább vizet forraltak rajtuk a né­met katonák. Már éppen befejeztük a Birodalmi Kan­cellária épületének megszemlélését, ami­kor jelentették, hogy a földolatti épít­ményekben megtalálták Goebbels hat gyermekének holttestét. Be kell ismer­nem, hogy nem volt lelkierőm lemenni és megnézni a szülők által elpusztított gyer­mekek tetemeit is. Az azonosításba be­vontuk dr. Fritschét is, aki igazolta sze­mélyazonosságukat. A körülmények arra sarkalltak, hogy kételkedjem Hitler öngyilkosságában, an­nál is inkább, mivel Bormannt nem si­került megtalálnunk. Akkor arra gondol­tam: vajon nem szökött-e meg Hitler a legutolsó pillonatban, amikor már semmi remény sem volt arra, hogy Berlinbe kí­vülről érkezzen segítség? Nem sokkal később a lefolytatott nyo­mozás, a Hitler környezetéhez tartozó or­vosi testület kihallgotósa és más adatok eredményeként sokkal meggyőzőbb bizo­nyítékhoz jutottunk, amelyek igazolták Hitler öngyilkosságát. Meg vagyok győ­ződve arról, hogy Hitler öngyilkosságá­hoz nem férhet kétség. A fasiszta felső vezetők többsége, közöttük Göring, Himmler, Keitel és Jodí még időben elhagyták Berlint és külön­böző irányokban távoztak. Május 7-én távbeszélőn hívott a leg felsőbb főparancsnok és közölte velem: - A mai napon Reimsben a németek aláírták a feltétel nélküli megadásról szó ló jegyzéket. A háború fő terheit - foly­tatta - a szovjet nép viselte, nem pedig a szövetségesek. Ezért a kapitulációt a Hitler-ellenes koalíció valamennyi orszá­gának főparancsnokságai előtt kell alá­írni, és nemcsak a szövetséges csapatok főparancsnoksága jelenlétében. Azzal sem értettem egyet - folytatta Sztálin -, hogy o kapitulációról szóló jegyzéket nem Berlinben, a fasiszta ag­resszió fészkében írták aló. Megegyez­tünk szövetségeseinkkel óbban, hogy o Reims városóban aláírt jegyzéket a kapi­tuláció előzetes jegyzőkönyvének tekint­jük. Holnap Berlinbe érkeznek a német főparacsnokság és a szövetséges csapa­tok főparancsnokságainak képviselői. A szovjet csapatok Legfelsőbb Főpa­rancsnokságának képviseletével önt bí­zom meg. Holnap Önhöz érkezik Visinsz­kij. A jegyzék aláírása után Berlinben marad, mint a főparancsnok politikai he­lyettese. A szovjet megszállási övezet fő­parancsnokául Ónt nevezem ki; egyúttal betölti a németországi megszálló szovjet csapatok főparancsnokónak tisztét is. Május 8-án korán reggel Berlinbe érke­zett A. V. Visinszkij. Magával hozta a Né­metország kapitulációjára vonatkozó ok­mányokat és közölte a szövetséges fő­parancsnokságok képviselőinek névsorát. A nap közepén a Tempelhofi repülőtér re megérkeztek a szovjet csapatok fő­parancsnokságának képviselői. A szövetséges csapatok főparancsnok­ságait Arthur W. Tedder, az angol légie­rő marsallja, Spaatz tábornok, az Egye­sült Államok hadászati légierejének fő­parancsnoka. de Latre de Tassigny tá­bornok, o francia hadsereg főparancs­noka képviselte. /Folylauukl 1971 XI. 4.

Next

/
Oldalképek
Tartalom