Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)
1971-09-26 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
r A kár nagyban, akár kicsiben — az esz tétikai élet egyensúlya állandóan ingadozó" — állapította meg R. G. Coliingwood Speculum Mentis, or The Map of Knowledge című művében. A század elején ez az Ingadozás olyan méreteket öltött, hogy szinte programmá vált a „reculer pour mieux sauter" [hátrálni, hogy jobban lehessen ugrani), de a modern művészet — szerencsére — áthidalta ezt a megtorpanást. Nem lehet a kilencvenéves Pablo Picassot anélkül köszönteni, hogy legalább nagy vonalakban ne ábrázolnánk a kort, amelyben eszmék, reformok, haladó és tévtanok ütköztek egymással, de amely királyvízként választotta el a nemesfémet a talmi pakfontól. Pablo Ruiz (édesanyja családi nevét csak később vette fel) 1881. szeptember 25-én született Malagában. Első önálló művét kb. nyolcéves korában festette, de hat évvel később már olyan műveket alkotott, mint a Mezítlábas kislány és az Öreg koldus. Tizenhat éves volt, amikor megalakult az anarchizmussal szimpatizáló barcelónai értelmiség szellemi központja, a Négy Macska kávéház és két éven át ennek a légkörében alakult Picasso forradalmi, újat kereső szellemisége. * * • A reneszánsz óta a legfontosabb stílusváltást az impresszionizmusnak — egy több mint négy évszázados fejlődés zárókövének — az elutasítása jelentette, mert bár e fejlődés során sokszor megkísérelték a formák felbontását, a valőságillűzióval csak az impresszionizmust követő művészet szakított. A kubizmus és a konstruktivizmus, a futurizmus és a dadaizmus tudatosan deformálta a természetet, szándékosan rombolta le a hagyományos, bigott festői értékeket és irtózva került mindent, ami tetszetős, behízelgő, dekoratív. De az új művészet nemcsak esztétikai-vizuális Stílusváltozást jelentett, hanem lázadást a társadalmi rend ellen. Az „épater le bourgeois", a polgárpukkasztás nem jókedvű bohémek csínytevése volt, hanem tudatosan vállalt harc: lerombolni a „Rend" történelmi viharoktól erodált támpllléreit. Értelemmel és nem érzelemmel akartak festeni, a tiszta szerkezetet, vagy a metafizikai szenvedélyt hangsúlyozták és legfőbb céljuk az volt, hogy szakítsanak az impresszionizmus hiú esztétizmusával. Picasso művészete: az értelem győzelme. Picasso harca: harc a kultúra groteszksége, hazugsága ellen, harc minden hedonizmus és szenzuaÜzmus ellen, harc a konvencionális formák, kész klisék és közhelyek ellen. Ebben az úgynevezett új művészetben két fontos eszmei-esztétikai vonulatot különböztetünk meg — a kubizmust és a konstruktivizmust, valamint az expresszionizmust és a szürrealizmust, tehát a formaépítő és a formaromboló tendenciákat — de ezek annyira keverednek, hogy inkább tudathasadásnak és nem két egymással versengő Irányzatnak a benyomását keltik. És éppen Picasso az, aki a különböző stílustörekvéseket a legközvetlenebbül egyesíti magában, vállalva — a botcsinálta esztéták részéről — az eklekticizmus vádját is. Korunk egyik legnagyobb marxista tudósa, A. Hauser a következőket írta Picasso eklekticizmusáról: „Picasso eklekticizmusa tudatos, szándékos lerombolását jelenti a személyiség egységének, minden utánzása tiltakozás az eredetiség kultusza ellen, nála a valóság deformálása, amely folyvást új formákat keres, hogy önkényét annál nyomatékosabban kinyilváníthassa, mindenekelőtt azt a tézist akarja bizonyítani, hogy a természet és a művészet két teljesen különböző dolog." (A. Hauser: A művészet és az irodalom társadalomtörténete, 11/363). Művei szinte pontosan jelzik a piktúra évezredes útját és életművében egyaránt megtaláljuk a primitív néger szobrászat elemeit és a kubizmust, a könnyed antik szépséget (Ovidiusz-illusztrációk) és a harcos antifasiszta szimbolizmust (Guernica). » «• 1904-ben búcsút mondott az Els Quattre Gats kávéháznak és Párizsban telepedett le. A termő vergődés, az alkotó nyugtalanság időszaka volt ez. Ez volt a kék periódus és a nagy ideál — Toulouse-Lautrec — felfedezésének a korszaka. 1905-ben kezdődött a rózsaszín periódus és ekkor találta meg a csodálatos Harlequint. Keresés, kutatás, vergődés, néha talán tévedés — de mindig a haladás irányában — jellemzi ezt a korszakot, de ekkor született, tizenhét kompozícióvázlat után, a múltat záró és az új korszakot nyitó páratlan alkotás: Az avignoni kisasszonyok. De Picasso esetében minden időrendi osztályozás hamis, mert egyetlen korszaka sem zárt, de van egy bizonyos stílusbeli egység, amely felismerhető tékozló termékenységén belül: az archaizáló neoklasszicizmus, amit saját egyénisége szempontjából úgy tekinthetünk, hogy időnként visszatér a rendhez, valami önfegyelmező gyakorlathoz. Ma már vitathatatlan, hogy Picasso a század legjelentősebb művésze és ezen az sem változtat, hogy nagyon sokan „nem értik", sokakat „megdöbbent", de ez csak azt bizonyítja, hogy vizuális kultúránk színvonala nagyon alacsony és az igény még ma is csak a hivalkodó „tetszetősség". Humanista hitvallását a Lettres Francaises 1945. március 24-1 számában hozták nyilvánosságra: — Mit gondol, mi a művész? Egy gyengeelméjű, akinek ha festő, csak szeme, há muzsikus, csak füle, ha költő, csak önnön szíve rezdüléseit szolgáló lantja van, vagy ha éppen bokszoló, csupán izmai vannak? Ellenkezőleg. A művész egyben politikus lény is, aki a romboló, égető vagy felemelő világeseményeket állandó figyelemmel kíséri, és aki azokra mindenképpen reagál. Hogy is ne érdeklődne mások iránt, hogy is zárkóznék elefántcsont toronyba, hogy is vonulna félre a sokszínű, egész bőségét elébe táró élet elől? Nem, a festészetnek nem az a rendeltetése, hogy a lakást díszítse. A háború eszköze, támadásra, védelemre szolgál az ellenséggel szemben... Ezért, ilyen szándékkal született egyik — napjainkban is érvényes tartalmú — mesterműve: a Guernica, a fasizmus kegyetlenségét láttató, a világ lelkiismeretét riasztó halhatatlan alkotás. • • • Kilencvenedik születésnapja — mindnyájunk ünnepe. Mert ha évezredek múlva a késői utód tisztelettel emlékezik meg erről a véres, romboló századról, az többek között Pablo Picasso érdeme. PÉTERFI GYULA
