Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-26 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

A

CSKP XIV. kongresszusa rámutatott arra a tényre, hogy az imperialisták az 1956. évi magyarországi események után megváltoztatták módszereiket. Ma, amikor a dolgozók szívében és gondolkozásában mély gyökereket eresztettek a szocializmus eszmél, erejüket elsősorban az ideológiai diverzióra összpontosítják. Hogy fellazítsák a pártot és a szocialista társadalmat, hogy leplezzék igazi céljaikat, harcot folytatnak a szocializmus „megjavításának" álszocialista jelszava alatt. A marxizmus—leninizmus alapján épülő szocializmus helyett a „fogyasztói" szocializmus kispolgári modelljét akarják érvényesíteni, .amely átmenetet jelentene a kapitalizmus visszaállításához. Támogatják a nacionalista és revizionista áramlatokat, melyeknek alapja a kispolgárság. A revizionista és szocialistaellenes törekvések közös nevezője a nacionalizmus és szovjetellenesség. Ez megfelel a nyugati kommunistaellenes központok stratégiájának és taktikájának, melyek ebben látják a szocialista országok és a Szovjetunió szövetsége megbontásának leghatékonyabb fegyverét. Az antikommunisták és segítőtársaik, a jobboldali opportunisták, a jobboldali és „baloldali" revizionisták, a különböző árulók már több évtizede eredménytelenül arra törekednek, hogy megtörjék a munkások nemzetközi szolidaritását, s megbontsák a szocialista világrendszert. Azt hangoztatják, hogy tulajdonképpen Leninnek azzal a tézisével, hogy egy országban is felépíthető a szocializmus, megalakult a „nemzeti kommunizmus". A szocialista világrendszer kialakulását és a szocializmus építését a népi demokratikus országokban úgy magyarázzák, mint az egységes „sztálinista" modell rákényszerítését az összes szocialista országra. Szerintük a Szovjetunió ezzel az egységes modellel akarta uralma alá hajtani ezeket az országokat, megakadályozni a szocializmus igazi fejlődését, a „nemzeti kommunizmus" kiépítését, a szocializmus saját modelljének kialakítását. Ennek ellenére szerintük már nem is létezik a nemzetközi munkás és kommunista mozgalom. Így például W. E. Griffith (The Revival of East Európen Naclonalism, Cambridge 1965. 4. oldal) „elemzi" az egyes szocialista országok fejlődését és nagy reményeket táplál a kommunizmus nacionalizálása iránt. A nálunk is ismert Z. Brzezinski, aki 1968 júniusában. Prágában tanácsokat osztogatott a „demokratikus szocializmus" ideológusainak, abból indult ki, hogy a nacionalizmus egyre nagyobb szerepet játszik a szocialista országok kapcsolataiban és ezért a nacionalizmust a ,szovjet uralom elleni harc hatékony módszerének tartja". Szerinte a szocialista rendszer fejlődése az egyes szocialista országok fejlődését Jelenti az egyenjogúság hiányától a nagyobb önállósághoz, a nemzeti szuverenitáshoz, a nemzeti kommunizmushoz. A marxizmust „pluralizálják". Az ilyen rágalmak és kívánságok terjesztésében jelentős segítséget nyújtanak azok az emberek, akik elárulták a kommunista mozgalmat, például Ernst Fischer, Roger Garaudy, a különböző emigránsok, Ivan Sviták, fifí Pelikán, Evlen Löbl és mások. A közelmúlt tapasztalatai megmutatták, mi rejlik „a marxizmus pluralizálása" mögött, milyen következményekkel Jár a nacionalizmus, milyen a valóságban a fogyasztói szocializmus még akkor is, ha az „emberarcú szocializmus" frázisába burkolják. Az „emberarcú" és a „demokratikus szocializmus" ideológusai és politikusai megpróbálták a gyakorlatban bemutatni hová vezet mindez. Ma már nem ls tagadják, hogy céljuk a február előtti viszonyok, a burzsoá demokrácia visszaállítása volt. Gondolataikról nem modtak le, sőt ellenkezőleg, már nem leplezik magukat, egyre nyíltabban lépnek fel, így pl. Pelikán harcra, Sviták háborúra hív fel. Ide vezetett a demokratikus szocializmusuk! Kenyéradőik azonban reálisabbak, újabb és újabb, hatékonyabb harci eszközöket, formákat eszelnek ki. Ezért, amint erre Brezsnyev elvtárs az SZKP XXIV. kongresszusán rámutatott, továbbra is időszerű a harc a jobboldali és baloldali revizlonizmus és a nacionalizmus ellen. A burzsoá ideológusok és a burzsoá propaganda a szocializmus és a kommunista mozgalom elleni harcban éppen a nacionalista irányzatokat, elsősorban a szovjetellenes irányzatokat használják kl. A kommunista pórtokban valamilyen ideológiai megbékélésre ösztönzik az opportunista elemeket. Mintha ezt mondanák nekik: „Bizonyítsátok be, hogy szovjetellenesek vagytok, és mi hajlandók leszünk kijelenteni, hogy igazi marxisták vagytok, teljesen önálló álláspontot képviseltek." A fejlődés azt bizonyítja, hogy az ilyen emberek saját országaik kommunista pártja ellen is harcoltak. Ennek példája Garaudy Franciaországban, Fischer Ausztriában, Petkoff Venezuelában és a Manifesío-csoport Olaszországban. Garaudy és Fischer nem volt nálunk ismeretlen. Könyveiknek és gondolataiknak számos híve volt. Sokan közülük odajutottak, ahova Fischer vagy Garaudy, sőt egyesek nemcsak kommunista pártjuktól, hanem hazájuktői és nemzetüktől is megváltfik és mu az imperializmust szolgálják. Az antikommunisták, a marxizmus—leninizmus árulói azt állítják, hogy Lenin kisajátította a marxizmust, a mezőgazdaságilag és Iparilag elmaradott országokhoz módosította. A század elején többek között Masaryk hirdette ezeket a nézeteket, és 1968 ban újból találkozhattunk velük. Így tehát nincs szó semmi újdonságról, a régi hazugságok és rágalmak kerültek napvilágra, melyeket csupán stilisztikai szempontból alkalmaztak a mai időkhöz. Továbbá támadják Lenin tanítását az új típusú pártról, valamint a kapitalizmus ellen és a szocializmus felépítéséért folytatott harcban betöltött vezető szerepéről. Leninnek az új típusú pariról szóló gondolatalt Marx tanítása elárulásának minősítik. Voluntarizmust, totalitarizmust, anarchizmust stb. vetnek a leninizmus szemére. < A revizionisták és antikommunisták úgy vélekednek, hogy a közvélemény előtt nem lesznek többé revizionisták vagy antikommunisták, ha magát Lenint revízióval, Marxot árulással vádolják, s mindkettőjüket összeesküvőknek, anarchistáknak bélyegzik. Hogy ezt a vádjukat hihetővé tegyék, Marxot absztrakt humanistaként tüntetik fel, aki a kommunista pártot propagandaapparátusnak tekintette és azt hirdette, hogy a burzsoá parlamentarizmus viszonyai között a munkásosztály „öntökéletesítése" által szabadul fel. Az utolsó években Garaudy, a volt marxista is bekapcsolódott ebbe a harcba. Egyik könyvében a marxizmus pluralizmusa és a szocializmus alkotó fejlesztőjeként tünteti fel magát; fellép a leninizmus és a szocializmus ún. szovjet modellJJ PLURALIZÁLÁSA" •«%» "-'rí je ellen. Munkái azonban azt bizonyítják, hogy az, aki ma lemond a leninizmusról és a leninizmust nacionalista formának nevezi, magái a marxizmust is revidiálja és az opportunizmus, valamint revizionizmus talajára jut. Garaudy a szocializmus több modelljéről beszél: a szovjet, kínai, jugoszláv, csehszlovák, francia stb. modellről. Elsősorban azt akarja bebizonyítani, hogy a szocialista forradalom és a szocializmus építésének lenini útja elfogadhatatlan Franciaország, a fejlett Ipari állam számára. Azt mondja, hogy Franciaországban semmi konstruktík sem történhetik a kommunista párt nélkül, de nyomban hozzáteszi, hogy semmi sem történhet addig, amíg ezt a pártot lényegesen nem változtatják meg. Azt akarja elhitetni olvasóival, hogy a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom válságba került, melyből szerinte csak a következetes revízió által juthat ki. És ez szerinte a kommunisták, nem kommunisták és antikommunisták számára egyaránt szükséges. Garaudy a kommunizmussal és a marxizmusleninizmussal kapcsolatos állásfoglalások revíziójára akarja rábeszélni az .antikommunistákat azáltal, hogy meg akarja őket fosztani az úgynevezett ortodox nézetektől. Az ún. nem ortodox marxizmus—leninizmus, a szovjeteilenes pluralista marxizmus azonban nagyon közel áll az antikommunistákhoz, mivel ők ezt eszköznek tekintik, amely segítségével viszályt Idézhetnek elő a nemzetközi forradalmi munkásmozgalomban, és a szociailsta országokban vissza szeretnék állítani a kapitalizmust. Említsük csak meg, hogy az antikommunisták milyen meghatóan gondoskodtak az ún. demokratikus szocializmus ideológiájának fejlesztéséről 1968 és 1969-ben. Garaudy könyvében elismeri, hogy a Szovjetunió ellensúlyozza az Egyesült Államok Imperialista terveit, ennek ellenére írásai rengeteg rágalmat tartalmaznak a Szovjetunió, elsősorban az SZKP ellen. Az antikommunizmus szellemében elévült dogmatizmusnuk tartja az SZKP szerepét, amely szerint összeegyeztethetetlen Marx és Lenin tanításával. A különböző ideológusok éles ellentétet vélnek felfedezni Marx és Lenin között. Garaudy azonban továbbra is marxistaként akar szerepelni a munkások előtt. Az SZKP vezető szerepét a „sztálinizmus" folytatásának nevezi. így például azt állítja, hogy az ún. dogmatikus sztálini modell megköveteli az egy párt létezését, mint a szocializmus építésének alapfeltételét. A szovjet modell kötelező dogmájának tartja más politikai pártok létezésének betiltását, de számos szocializmust építő ország történelmi tapasztalata azt bizonyítja, hogy hazudik. Hisz Csehszlovákiában is léteznek más pártok a CSKP-n kívül. Garaudy a kommunista párt vezető szerepének és a demokratikus centralizmusnak lenini értelmezése helyett új értelmezést, a kommunista párt vezető szerepének ún. kibernetikus modelljét követeli, amely állítólag felszabadítja a párt aktivistáinak alkotótevékenységét. Garaudy szerint az ilyen pártnak nem kell megváltoztatnia programját és céljait, hanem csupán módszereit, munkastílusát, hogy ne csak olyan erőt képviseljen, amelytől az ellenfél fél, hanem az élet eleven tündöklő központja legyen. Garaudy a továbbiakban azt követeli, hogy a kommunista párt a munkásosztály harci csapatából valamilyen vitaklubbá változzon. Azt írja, hogy a demokratikus centralizmus marxista—leninista értelmezése már alkalmatlan a fejlett Ipari országok számára. Az irányítás marxista-leninista koncepcióját az Irányítás új kibernetikus koncepciójával kell helyettesíteni. Szerepe már nem abban rejlik, hogy utasításokat adjon és ellenőrizze teljesítésüket, hanem abban, hogy ösztönözze a kölcsönösen egymást Irányító rendszerek kezdeményezését és aktivitását. Anélkül, hogy tagadnánk az új Irányítási módszerek kihasználásának szükségességét a párt munkájában, azt valljuk, hogy ezekkel a módszerekkel nem helyettesíthetjük a pártmunka alapelveit, vagyis a demokratikus centralizmust. Garaudy a kibernetika alapján próbálja védelmezni a szocializmus pluralista modelljét, amely kizárja a kommunista párt vezette munkásosztály diktatúráját. Az irányítás ilyen kibernetikus modelljéhez és a pluralista társadalomhoz tartozik az is, hogy ebben az esetben a párt lemond a hivatalos filozófiáról, vagyis a marxizmus-leninizmusról. Ügy tűnik, hogy Garaudy a marxista—leninista világnézetet a dogmatizmus csökevényének tartja. Ezt írja: „Amennyiben a párt nem akar a dogmatikusok szektája lenni, hanem azoknak az erőknek a motorja, amelyek Franciaországban szocializmust akarnak építeni, nem rendelkeznek hivatalos filozófiával, nem lehet sem idealista, sem materialista, sem vallásos, sem ateista..." A pluralista társadalom szükségszerűen a filozófia és a politika elválasztásán alapszik. Minden más klerikalizmust jelent. Garaudy ezt az állítását a dialógus koncepciója folytatásának és kibővítésének tartja. Garaudy tehát nemcsak politikai szervezeti alapelveitől, hanem ideológiai alapelveitől is meg akarja fosztani a kommunista pártot és mindezt úgy tünteti fel, hogy a párt tevékenységét alkalmazni kell a fejlődő tudományos-műszaki forradalom viszonyaihoz. Az idézetek alapján nyilvánvaló, hogy a valóságban nem erről van sző. Koncepciója a mai imperialista burzsoázia érdekelt szolgálja, amely szívesen propagálja nézeteit, a marxizmus fejlesztéseként tüntetve fel őket. Hasonló visszhangra találnak az Imperialisták körében a marxizmus—leninizmus más „nacionalista interpretációi". Minél több antiszovjetlzmust tartalmaznak, annál jobban propagálják a burzsoá világban. A marxizmus pluralizmusára, a marxizmus—leninizmus nacionalista formáinak létezésére, a „nemzeti" kommunizmusra, valamint a szocializmus különböző modelljeire vonatkozó nézetek csupán próbálkozást jelentenek a marxizmus—leninizmus kiforgatására. A marxizmus—leninizmus a nemzetközi munkás- és kommunista mozgalom internacionalista tanítása marad. Éppen internacionalista jellegében rejlik legyőzhetetlen ereje. Ezt a burzsoá ideológusok és antikommunisták ls tudják és éppen ezért a forradalmi mozgalom internacionalista jellege ellen küzdenek, hogy így előkészítsék az utat ahhoz, hogy a burzsoá Ideológia behatoljon a munkásmozgalomba. Nem becsüljük le ezeket a kísérleteket, habár meg vagyunk győződve arról, hogy valamennyi kudarcra van ítélve. Tevékenységünk egyetlen szakaszán sem tűrhetjük meg az önelégültséget, vagy a passzivitást. Tudatosítanunk kell, hogy ott, ahol nem hat a ml ideológiánk, osztályellenségünk ideológiája gyakorol hatást. A CSKP XIV. kongresszusa rámutatott arra, hogy a jobboldali és revizionista erők vereséget szenvedtek. Kiűzték őket a pártból, a harcot azonban folytatjuk mind az opportunizmus és revizionizmus, mind a többi helytelen nézet ellen. (Rpf