Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-03 / 209. szám, péntek

Nem mennek át... A második világháború, de különösen az 1948-as februári győzelem után nagy nyomás nehezedett nyugati államhatárainkra. Egyrészt a pozíciójukat vesztett burzsoá elemek igyekeztek a határ túlsó oldalára szőKni, másrészt nyugati ügynökök siettek hazánkba, hogy szabotázsakcióikkal fékezzék hazánk szocialista fejlődését. A határőrzés régi formája nem vált be. Sorkatonákra volt szükség. Az első „pirosparolis" tényleges katona 1949 október elsején vonult be, s egy fél év múlva került szolgálatilag az államhatárra. A nemzetközi helyzet kiéleződése időszakában a kormány 1950 június 11-én úgy határozott, hogy létrehozza a határőregységet. Az azóta eltelt időszak azt bizonyítja, hogy határőreink mindenkor megállták helyüket, még az 1968-as események idején is szilárdan álltak a vártán. Csak kollektíva érhet el sikereket Keskeny mezei úton halad a gépkocsink. Az út két oldalán táblák figyelmeztetnek, hogy élet nálunk — mondja a százados. Télen — ha nem is szép, — de romantikus. Ha méteres hótorlaszok vannak, síléccel közlekedünk, s így járunk vételezni is. A tűzifát magunk készítjük be, itt van körülöttünk az erdő. Elindulunk a határ felé+jíeresem, hol húzódik a drótakadály, de sehol sem látom. A százados elneveti* magát: — Volt — nincs. Ma máimásképp gondoskodunk az államhatárok biztonságáról ... Hogy hogyan? ... Az katonai ti tok . . . Atomkorszakban élünk, fejlődik a technika . . . Az őrtoronyban látcsővel kémleli az őrtálló katona a messziséget. Hogy fölöslegesen-e? Nem. Ezen a határszakaszon is több határsértőt tettek már ártalmatlanná. Persze 1950-ben, s az ezt követő egykét évben sokkal nehezebb volt a helyzet. Nem volt födél sem a fejük felett. A laktanyának szolgáló épületet maguk a határőrök építették, de közben a határ őrzéséről sem feledkeztek meg ... Visszafelé a legjobb határőrök felől érdeklődöm. A százados nevek helyett a következőket mondja: — Nálunk csak kollektívák A kutyák kiképzése sok fáradságot igényel, de megéri határzónában járunk. Csendes a vidék. Az enyhe szellő fenyőIllatot hoz felénk. Üdülésre sem lehet kedvezőbb helyet keresni. Itt pedig sehol egy lélek, avagy ház. Azaz, hogy igen. Az útkanyar mögött emeletes ház tűnik fel. Az egyik határőregység laktanyája ... Amíg az ügyeletes előkeríti a parancsnokot, a folyosó falán levő faliújságot veszem szemügyre. Egy kőtábla köti le a figyelmem. „Horváth Václav hadnagy 17. 7. 1937—6. 11. 1959." Mi történhetett vele? Miért halt meg ily fiatalon? Ezeket a kérdéseket Ismételgetem magamban. Mielőtt gondolataim szóba önteném, kézzel írott megsárgult papírdarabon akad meg a tekintetem. „1959 november 11-ét századunk katonái sohasem felejtik el... A határsértőt üldöző járőrt az akkori parancsnokhelyottes, Horváth Václav hadnagy vezette, akit a határsértő bestiális módon meggyilkolt. Életét a járőr tagja, Rezníček katona karjában lehelte ki, aki parancsnokát elsősegélyben akarta részesíteni. Emlékét kegyelettel megőrizzük." Mire e sorok olvasásának a végére érek, az ügyeletes megérkezik s jelenti, hogy vár a parancsnok. Megtermett, napbarnított, mosolygós arcú százados fogad. Kézszorítása olyan, mint egy kazánkovácsé. Kérdésem megismétli. — Hogyan élünk? — Úgy, mint a többi határőregységek. A nap nálunk este kezdődik és este ér véget. Kiképzés, pihenés, szolgálat. Mindnyájan sohasem vagyunk együtt. A legközelebbi falu 9 kilométerre van. Ott van üzlet és egv ötosztályos iskola. Filmszínház 16 kilométerre van ... Mégsem unatkoznak. Vart rádiójuk, televíziójuk és filmvetítőgépiik. A filmeket rendszeresen kapják, s kicserélik a szomszéd egységekkel. Szépen berendezett klubhelyiségben biliárdozhatnak és más társasjátékkal szórakozhatnak. Mindenkinek megvan a kedvtelése. — Nyáron igazán szép az érnek el sikereket. Erre neveljük a katonákat is. Az egység kétharmada SZISZtag, s hárman párttagok. A politikai oktatás magas színvonalon folyik, s a vita igen élénk, a párt XIV. kongresszusának anyagát tanulmányozzák. — Arra törekszünk, hogy ne csak fizikailag erősödjenek meg katonáink, hanem politikai téren is — mondja a százados. Szavait kopogás szakítja félbe. Az ajtóban az ügyeletes jelenik meg s jelenti: Őrjárat a Dunán — Százados elvtárs, Spáčil ügyeletes jelentem, hogy a Rehák tizedes vezette őrjárat kész átvenni a határőrzésre szóló harci parancsot... A százados feláll. Elbúcsúzik. Ellenőriznie kell a járőr fegyverét s kiadni a parancsot ... Múzeumi látogatás Húsz éve, hogy napvilágot látott az államhatár védelméről szóló törvény. Két évtized nem nagy idő. A határőrség életében azonban elegendő ahhoz, hogy múzeumot rendezzenek be az eddig használt fegyverekből, a határsértők, a diverzánsok felszereléséből. Mindjárt a kapu mellett tankszerű valami áll. Nem a határőrök készítették. Az egyik nyugatra szökni akaró „ezermester" állította öszsze. Még acélcsőből készített ágyúmakettel is ellátta. Útközben azonban csődöt mondott a motor. így került a határőrség prágai múzeumába, gazdája és készítője pedig a rácsok mögé. A látogató a termeket végigjárva megismerkedik a határőrség múltjával, jelenével. Az egyik vitrinben sárguló jegyzetfüzetben ez a néhány szó olvasható: „Akcióban vettem részt. Először életemben, de remélem, utoljára oltottam ki ember életét. Tettemet nem bánom, hisz ha nem lövök, több társam életét oltotta völna ki a mindenre elszánt határsértő. Kötelességemet teljesítettem hazám és határőrtársaimmal szemben. 1963. 8. 27. František Dostál altiszt." A múzeum utolsó része a hősök terme. Azok nevei sorakoznak egymás mellett, akik az életüket áldozták a hazáért szolgálatuk során. Rudolf Bárta, Ľudovít Brunovský, Jaroslav Kuchár és a legendás hírű Breka kutya — amelyet a szomszéd szobában látunk kitömve —, Alols Šedivý, akiről hegyet neveztek el. Végül pedig a határőrök jelszava: Nem mennek át! NÉMETH JÁNOS Édes a dinnye I. Teslík felvétele Nádtetős szocializmus GALGÖCZI ERZSÉBET IRODALMI RIPORTJAI „Nehéz lett volna érdekesebb, konfliktusokban bővelkedőbb helyre születnem, mint falura, parasztok közé parasztnak .. . A fejlődés mindig ellentmondások közepette valósul meg, de talán sehol sem annyira tetten érhetően, mint faluR. Ez az ellentmondásosság számomra egyenesen felszólító fellegű; ez késztet arra, hogy — idestova húsz éve — a szépirodalom mellett ezt a közvetlenül politizáló, aktuális, nemegyszer mozgósító műfajt is műveljem, amit irodalmi riportnak neveznek."' (Az író vallomásaiból) K őzei két évtized újságírói munkásságát öszszefoglaló könyv bevezetőjében Galgóczi Erzsébet kijelenti, hogy írásaiban soha nem a parasztot kívánja ábrázolni, hanem az embert, aki történetesen falun él. Szeret riportot írni, és ha az jó, igaz, mélyen elemző, nem tartja sem a novellánál, sem a versnél, sem a regénynél alacsonyabbrendűnek. „Talán csak hálátlanabb — folytatja. — Mert a riport borzasztóan munkaigényes, nagyon rosszul fizetett, s a szerzőre nemegyszer vihart zúdító műfaj." Miért csinálja mégis? — Mert hajt a nyugtalanság, az igény a felfedezésre és a beavatkozásra — feleli Katona Évának, az interjú készítőjének. Tiszteletet érdemlő közéleti erény a felfedezésnek és beleszólásnak ez az igénye; tapasztalat és politikai tapintat, eszmei tisztánlátás és nagy emberismeret kell hozzá, s ha mind e tulajdonságokkal rendelkezik is az irodalmi riport írója, számolnia kell azzal, hogy az életbe — Galgóczi Erzsébet esetében a falu mindennapjába való beleszólás a legritkább esetben hoz létre maradandó értékű műveket. A Nádtetős szocializmus szerzőjét azonban a kevesek között tarthatjuk számon, akik az élet nyersanyagát azon melegében összemarkoló írásokban a lényeget érintik, nem viszolyognak az igazság kimondásától akkor sem, ha ez az adott pillanatban érdekeket sért és vihart kavaróan népszerűtlen. A kérészéletre ítélt műfaj így kap rangot Galgóczi gyűjteményében; riportjainak legtöbbje megállja az idő próbáját. A maradandóság okai kézenfekvőek: Galgóczi Erzsébet szenvedélyes pártossággal figyeli a fa'iut, látásmódját, józan és bátor szókimondása minden esetben javító szándékú, kivált az ötvenes években írottakban, amikor népszerűtlen, keserű tényeket vitt a nyilvánosság elé, híradást hozott a falu szocializálását gátló körülményekről, szóvá tette a szövetkezetekbe való beléptetéskor elkövetett hibákat, s felfedte a bizalmatlanság forrásalt. Pontos időrendben közölt beszámolói kitűnő helyzetjelentések a falu életében végbement forradalmi változásokról, a visszahúzó erők éles rajzát adják, s ha visszásságokról ír, amelyek tízezrek életét tették elviselhetetlenné, nem a rendszert vádolja, hanem a kontárkodókat, a bürokráciát, amely az íróasztal mellett — gyakran kellő szakértelem és emberismeret nélkül — hozott termelést gátló intézkedéseket és hátráltatta a közösségi életforma egészséges kialakulását. Még ötvenhatban is kegyetlen sugarak érik a termelőszövetkezetekbe tömörülő, kl- és belépő parasztságot, s komoly, okos agitáció mellett elsősorban jó példaadás, önzetlen vezetés kellett — amit a gyűjtemény a példák tucatjaival bizonyít —. hogy a parasztok közt tömegével lelhető megbántott és elvadított emberek megérezzék: a szövetkezetek a jövőnek épülnek, s nem átmeneti esztendőknek, és arcukon megjelenjen az élet javulásán örvendező derű. G

algóczi Erzsébet élesszemű, bátorhangú, vérbeli újságíró, de eleventollú, gyakorlott szépfró is, amit beszámolóinak színes hangneme, kitűnően körüljárt alakjainak jellemrajza léptennyomon éreztet. Ritka erényének tartom azt ls, hogy kevés adattal és szakkifejezéssel egy átfogó gazdasági tanulmány tanulságait tudja adni. Hatvanháromban Kubában járt és onnan A kubai paraszt című riportjában arról a történelmi jelentőségű változásról hozott híradást, amely a rádióval sem rendelkező írástudatlan paraszti tömeget Fidel Castro mellé állította, és a fegyveres forradalmi harcra éretté tette. Mozr gósította őket a nyomor és az amerikaiak iránti gyűlölet. Három esztendővel később, hatvanhatban Kazahsztánban tölt néhány napot. Közéi ötven oldalas beszámolója a teljesség érzését kelti, mintha hosszú hó napokat élt volna kazah kolhozparasztok, parasztszármazá. sú írók és pártemberek közt. Egy Berdugalov nevű nyugdíjas pártmunkásról és aktív kolhozelnökről olyan találó port rét fest, amely méltó Veres Páter vagy Illyés Gyula tollára, s nem nehéz megállapítani, hogy az ő kitűnő iskolájukon nevelődött. Riport ez a javából, ám szociográfia és szépirodalom is; dokumentumként rögzíti le azt a forradalmi változást, amely egy leírhatatlan Ínségben élő, tudatlan nomádnépet — 1930 telén körülbelül négymillió kazah halt éhen — felemelt és a távoli sivatagos, nvomorgó országot mérhetetlenül gazdaggá tette. Kubában és Kazahsztánban a legfőbb tanulsága ugyanaz, mint otthoni tapasztalata: a paraszt nem alázattal válik közösségi termelővé és közösségi gondolkodású emberré, hogy kényszerűen elzárják a magángazdálkodás minden lehetőségétől, hanem úgy, hogy a gyakorlatban bizonyosodik meg a kollektív gazdálkodás fölényéről. A Legkevesebb fájdalommal című riportjában leírja, hogy * Rádió riporterének arra a kér désére. vajon paras z t írónak tartja-e magát, ezt felelte: „Nem tartom magam parasztÍrónak, s ez a fogalom, hogy „parasztíró", 1964-ben hazánkban már anakronizmus. Mert már a falu sem zárt világ nem elszigetelt, elmaradott település, ezer szál fűzi az ország, sőt a világ gazdasági és szellemi vérkeringéséhez. Kubában, ahogy láttam, vagy Latin-Amerika. Afrika elmaradott országaiban, ahol a lakosság kilencven százaléka paraszt, s elszigetelt falvakban él, közlekedés, civilizáció, modern kultúra nélkül, ott még van és lesz létjogosultsága a parasztírónak.. Nálunk már nincs." Galgóczi Erzsébet felelete a mi falusi származású íróinkra is jellemző: ugyanúgy nem parasztírók. hanem a paraszti élet ismerői, a falusi világ gondjainak és örömének megszólaltatói, mint a Nádtetős szocilalizmus szerzője. A gyűjteménnyel kapcsolatban ide kívánkozik még az a megjegyzés, hogy mindaz, amit Galgóczi Erzsébet a közösségi életformáról, az új útjára lépő falusi világról, sok ellentmondással teli fejlődésének hátráltató és előre mutató állomásairól ír, szinte hajszálnyira elmondható a mi falvaink közelmúltjáról is — azzal a megszorítással, hogy érintetlenül az ötvenhatos magyar ellenforradalmi eseményektől, hamarább estünk át a szövetkezeti gazdálkodás heveny gyermekkori betegségein. A

Nádtetős szocializmus riportjainak java a tegnapból a mába s a Jövií be vezető utat jelzi; dokumentum-erejével az eljövendő nemzedék okulásául szolgál, amelv csak hallomásból ismeri az apák nehéz, verejtékes építőmunkáját. Am nem elég a megjárt utat csak ismerni, az elért eredményeket tudomásul venni. a lehetőségek Ismeretében egy további nagy lépést is kel! tenni. „Örüljünk az általános gyarapodásnak — írja Galgóczi Erzsébet —, de törjük a fejünket azon is; hogyan lehetne a paraszti életformát, az erkölcsöt és gondolkodásmódot több közösségi tartalommal gazdagítani" EGRI VIKTOR 1971. IX. 3.