Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-12 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

• őrincz víziószerű látásmódját ™ mindenekelőtt egy fiatalkorában látott tragikus esemény táplálja kiapadhatatlanul. Lőrincz Gyula éveken át az Alföldön élt, többek között Homokpusztán, Szalkszentmárton mellett. Ott látta, hogyan s milyen könnyen lehet ártatlan embert elfogultságból, gyűlöletből, kivetkőzve az emberi méltóságból, barbár módon ú tpofozn i-rugdalni a másvilágra. A borzalmas látvány azóta is kíséri Lőrinczet, mint teste árnyéka, s talán ez is oka annak, hogv, mint művész rajzban, festményben az emberi szenvedést tartja magasra tiltakozásul mindenfajta embertelenség ellen. Mint politikus pedig az emberek és népek közti megbékélést képviseli és hirdeti, sok-sok értetlenség, félreértés és kudarc ellenére is. Ilyen fiatalkori s alapvetően meghatározó élmény alapján nem volt nehéz meglátni előre, mi forr a társadalomban, megérezni, milyen átok készül elvaduló szenvedélyekkel megülni az embernyájak tudatát. A ritkán jön jobb filozófiája is őt segítette: előbb készült el 6ok olyan látomásszerű rajzzal, amit az idő később s nem is oly soká, szó ezerint igazolt és ezzel hitelesített. Amikor 1946-ban Budapestről Pozsonyba költözött, még nem hitte, hogy az a kötet, amely Emlékezés címen 1945ben jelent meg a Kárpát-medence metropolisában, Budapesten, s amelyben az üldözötteknek és az áldozatoknak állított emléket, humanista tartalmú írott bevezetőben külön is hitvallást téve a háború és mindenfajta gyűlölködés ellen, nem múltat zár le, hanem újabb borzalmak előtt emelkedik föl tilalomfaként — hiába. Arra, ami népével, közelebbről a szlovákiai, csallóközi és mátyusföldi magyarsággal 1945 után történt — egyetlen baloldali ember sem lehetett elkészülve, hisz azóta bevallottan ée hivatalosan is embertelen és igaztalan akciónak minősül. Olyan túlkapásnak, amelyet azóta tanulmányok és regények sora emelt mementóként a Duna-völgyi népek békéjének megrontói elé! Nem lehet megrendülés nélkül olvasni Fábry Zoltán idevágó írásait. Mindaz, ami történt, újabb igazolásul szolgált Lőrincz éleslátásának, filozófiailag is alátámasztott életérzésének: nincs vége a szenvedésnek és a megpróbáltatásnak. Ezt az Emlékek című képén (1943) fekete-kék harmóniákban fejezi ki a fejét karjára hajtó férfi, akinek borongós hangulata sötét jövőre utal. S ha éppen szünetel az intézményszerű gonosztevés, működés-^, be lép a természet, jön az árvíz, hogy kíméletlenül törölje el az ősit, ha jő, ha rossz I

Ärvíz 1 — Ili. 1965). C6oda-e hát, ha a művésznek minden rajza, festménye ebből a tragikus életérzésből születik, amihez a külső látványnak vajmi csekély a köze (Hazátlanul, 1946). Mondhatnám úgy is, hogy közérthető nyelven, mert hiszen bármenynyire „korszerű", néhol már-már valóságfölöttien elvont is egyik-másik alkotása (Vándorok, 1967), mégis mindig érthető a művészethez már hozázászokott szemnek. Epikus ez a művészet annyiban, hogy történésre utal, valamire, ami már megtörtént, aminek következménye összesűríthető néhány vonalba, ha rajzról van szó, s hatalmas erejű kompozícióba, ha festménybe ülteti át (Kosúti sortűz, 1959). De éppen a sűrítés miatt mégsem pusztán leíró ez a művészet, hanem megérzékeltető, s ezért drámai is. Sokszor a pillanat állapotát rögzíti, szinte szoborszerűcn, olyan plaszticitással, mintha az n z állapot az örökkévalóságig tartana. Pedig a halott — csak a műben változhatatlan, a valóságban a bomlás következik. A halálba merevedett anya, keblén gyermekével (lásd az Emlékezés című rajzkönyvét) túl utal önmagán, s Lőrincz tolla mintha mondaná is: nincs megállás —• bekövetkezik az oszlás, aztán újabb borzalmak zúdulnak az élőkre és maradékaikra. Peszszímista ez a művészet? Az, mint minden igazi művészet, Igazolásául annak a tételnek, amely szerint a szépség a szenvedés szülötte, s ez alól a művészetben is C6ak szabályt erősítő kivételek adódnak. Nincs ez máskülönben Lőrlncznél sem. Amit meglát, valahogyan mind kapcsolódik népe történetéhez. Szenvedők mindig lesznek velünk, de ez a szenvedés a mienk, a saját soreunk színezi, s ezt kifejezni — a magyar művésznek éppígy kötelessége, mint a másik nép nűvészfiának a maga népe sorsát. Ez lermészetes és elfogadható követelmény a humánum határain belül, sőt Sppen annak érdekében. Az emberi szenvedés meglátásának képességét erősítette Lőrincz Gyuláján a Sarló mozgalma is. Huszonkét Sves korában festi az Aratősztrájk című képét, amelynek szuggesztív hatására Balogh Edgár még több mint áárom évtized távolából is emlékezik. Lőrincz egész életében a szegény embereket festette és rajzolta [Menekülő anya, 1940; Hontalanok, 1947; Vándorok 1967). Az utóbbi években született hatalmas grafikai anyagát (Puszták népeA budapesti Corvina Kiadónál jelent meg, s a közeli napokban hazai könyvesboltjainkban is kapható lesz Szí) Rezső Lőrincz Gyula művészetéről írott könyve. Örömmel üdvözöljük az úttörő jeltegű, szintetizáló igénnyel megírt tanulmányt úgy is, mint gazdag értékeket tartogató hazai magyar képzőművészetünk „Jelfedezésének" első jelentős állomását. Alábbiakban Szíj Rezső könyvének egyik részletét közöljük. ^ A SZÉPSÉG SZINVEDES SZÜLÖTTE sorozati áttekintve, meg kell állapítani, hogy az irodalmi tartalom ugyanaz, mint a festményeké, e hogy formai tekintetben a fejlődés során sem tapasztalunk kanyarokkal terhelt kitérőket. A kifejező látás ugyanaz, mint az Emlékezésé (1945), de az eszközök gazdagodtak. Ott a rajz mindent leegyszerűsített, a vonal is szinte leheletvékonyságúra húzódott össze, mintha bocsánatot kérne, hogy él. S nem éppen ezáltal válik-e szinte mindegyik erőszakellenes vádirattá? Azóta készült grafikáin a vonal fölerősödött, kiegészült a tus fekete foltjaival, s gazdagodott a lavírozás eszközeivel is. Megmaradt viszont a kalligrafikus kifejezés, az érzékeny kéz, a lelki állapotok megragadásához szükséges biztos szem. A pálvia elejét jellemző geometrikus „sematizáltság"-től Lőrincz gyorsan megszabadult, az a torzító szögletesség pedig, amely alakjain mutatkozik, a gondolati és érzelmi hangsúly kedvéért kapott szerepet. Illusztrációin, burkolóln, plakátjain zaklatottabb a vonalvezetés, izgalmas hatásra tör az apró foltokkal. Mindez a reklámhatás miatt műfaji követelmény ie. Festményei, akárcsak grafikái, belső élmények kivetülései, ezért nem a látvány külső megjelenése határozza meg a kifejezést. Lőrincz fiatal korában a mindent tudó komáromi festőművésztől, Harmos Károlytól is tanult — aki grafikusnak is egyik legnagyobb a hazai művészetben. Harmos a belső inspirációból indult ki, az Én belső képzeleti világából teremtett mágikus erejű szimbólum rendszert. Lőrincz is az érzelmi világból indult, festményei némelyikén már-már eljut a formatorzítás szürrealista határáig, jelképpé emeli ilakjait, portréit anélkül, hogy Harmos példájára fantáziaképekre, mesebeli alakokra kényszerülne eszmei, erkölcsi igazságok megjelenítése végett. Vagy akárcsak merítene annak gyakran szecessziósán burjánzó vonaldzsungel jéből. Ez esetben sem külsőségedben hatnft a meder a tanítványra. Ecset- és anyagkezelésében, iesiékfölrakásában gyakran pasztózus ecsetjárásával Lőrincz művészete a spanyol festészettel rokon. Ezt a vonását későbbi képein sem vetkőzi le egészen. Az első párizsi út hatására főképp Picasso képalakító ösztönzése, alakjainak latinos formálása jelentkezik, de Goya-hatás ls akad (Puszták madonnája, 1944), dús festőkkezelésével és kompozíciós rendezésével: az alacsony horizontba metsződő függőleges, gazdag festésű alakok erre a hatásra utalnak. Amikor érdeklődése a természeti látvány, a természetes impulzusok felé fordul, a szocialista realizmus szellemében ezekből a festői hatásokból és festői alapelvekből akkor sem enged (Aszszony kendővel. 1946; Csendélet, 1953; Doni kozák, 1951; Csallóközi paraszt, 1954; Árvíz, 1959; Ifjú pár, 1965). De kezdettől fogva élénk érdeklődést mutat, az európai expreszszionizmus iránt is (Spanyol nő, 1936; Vihar előtt, 1938; Sebesült, 1939; Reménytelenül, 1942; Alkonyainál, 1943; Riadó, 1944- Rohánór 1944). Annyi esztendő után Lőrincz Gyula művészete — grafikában és festményben — 1970-ben is még mindig vizlonárius ihletésű. Hol erőteljesebben, hol visszafogottabban, ez az alkotősés látásmód jellemzi művészetét, noha 1945 után az expresszív formatorzítás némileg visszavonul, felfogása közelebb kerül a naturához, a népihez (Dombos táj, 1962; Ifjú pár, 1965; Puszta, 1967; Szerelmesek a pusztán, 1970). A torzítás kezdettől fogva jellemzi Lőrincz művészetét, ez azonban nem tulajdonítható a német expresszionizmus közvetlen hatásának, mert ez Lőrincznél művészetének sajátos eszköze s egyéni látásának következménye. A ma művésze ő abban is, hogy kifejezési eszközeit az ún. korszerű formakincsből meríti, ami megint csak azért lehetséges, mert életérzésével lüktet a mában. Forrongó korszakban él, amelyben minden bizonytalanná vált, s a reformer szándék legszívesebben lángba borítaná a csődbe jutott jelent, hogy újat teremtsen helyébe. Azért robbannak föl a fonnák, mert bomlik a világ, azért torzulnak el az alakok Lőrincz képein, mert tisztább érzésekért, új világszemléletért, újszerű összefüggésekért folyik a küzdelem (Sebesült, 1939; Merengő. 1939; Rohanó, 1944; Pusztai kiáltvány. 1947). Balladaszerű vonás jellemzi alakjait; szaggatottság, rohanásra emlékeztető vízió. A részletek valósággal egybemosódnak, ahogy elsuhannak, evégből a látvány erősen igényli a képzelet kiegészítő tevékenységét. Alakjai mintha örökös bizonytalanságban élnének, mindig félnek valami rémesnek a bekövetkeztétől, folyton amiatt remegnek, hogy rájuk tör valami végzettszerű. A rémület lírája Lőrincz művészete, amit csak ritkán enyhít egy-egy érzelmileg kiegyensúlyozottabban megformált kép. Mondanivalójának központjából kezdettől fogva az ember áll, fejek, részben magányosan, részben nagy figurális kompozíciókban. Többnyire munkások, munkássá átalakuló i>arasztok, asszonyok, szegény emberek. A magyarázat, hogy miért kap akkora hangsúlyt képein a fej, igen egyszerű: az arc, a fej mutatja meg leginkább az embert. Az értelem, az érzés a szemeken át, a tekinteten keresztül kiül az egész ábrázatra. Vidámság vagy letörtség, ujjongás, győzelem vagy elbukás — mind tükröződik az arcon. Az ember belső világát, jellemét, mivoltát a művész az arcon fejezlietl ki a legközvetlenebbül.