Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-12 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

ARDAMICA FERENC: Ó, hát te vagy az?l Mutasd magad! • Valóban te volnál? Ismerkedjünk! Két szemed novemberben nyíló bársonykék csödaibolya. Kezed mozdulata gyermekkorom kedves bábjátéka. Füled igazgyöngyöt termő tengeri kagyló. Fejed népmesék aranyalmája. Sirásod erős folyamot ígérő, jósoló reményzöld forráscsobogás. Rózsaszín virágszád apró hűskehely. Tested énem összes értékeinek folytatása. Születésed pillanata korszakváltás. Élsz és lélegzet. Arcod sima, pihent, megkímélt. Ráncnélküli, nem vörös, nem öreg, mint más csecsemőké. Egy császár nyugodtsága, önelégültsége ül rajta. Az vagy, császári S én alázattól, hűségtől, imádatul leboruló alattvalód. Köszöntelek ... Légy üdvözölve, vakító lámpák fényében, fehércsempés műtőben, altatős kábulatban, nyakadra tekeredett gyilkos szándékú köldökzsinórral, villogó kések alatt, véres sebből kiemelve született ártatlan gyöngyfiam, Zorán, kékszemű élet! Légy üdvözölve, te ötvencentiméteres kis srác, ki mit sem tudsz kockázatról, riadalomról, ki mit sem sejtesz anyád kínjairól, a műtőben egy pillanatra beállt halálos csendről, majd megkönnyebbülésről! Szeretnék bocsánatot kérni tőled az első fájdalmat okozó, szükséges, orvosnőadta pofonokért. Felébresztettek, felsírtál. Jó volna hinni, hogy ezek voltak életedben az elsők, s egyben az utolsók is. Léted és nemléted között hajszál volt a mezsgye. .Mindig bizonygattam, hogy sikerülni fog átlendülnöd az akadályon, s kikötsz a hajszál innenső — jobbik oldalán, az élet mezejéri. Bizonygattam, és hittem ... Hitem nemzett, s tartotta anyádban a lelket kézfogó éjszakákon, amíg méhében fejlődtél. Hittem... Hinnem kellett, hogy el ne pusztuljál. (Hogy el ne pusztuljakl) Hogy magzatkorodban el ne vetéljél. Hogy meg ne öljön anyád félelme. Hittem, mert hinnem kellettl Hittem fejcsóváló orvosok, rosszalő rokonok és Ismerősök helyett. Hittem, mert nem.tehettem másként. Azt akartam, hogy élj! (Azt akartam, hogy éljekl) (Hogy mindhárman éljünkl) (Mindhárman élünkl) Győztünkl Legyőzettél, fehér csontváz, fekete haláll Győztél, kisfiam! Büszke vagyok rádl Az első, legnagyobb csatádat megnyerted. Igy történt, csöppségeml S látod, most nem hiszem ... Pillanatonkint kételkedem ... Szeretnélek a karomra venni. A nővér tartja a távolságot, óvja másfélórás életedet. Buta nővér .. . Mióta veszélyes az apai szeretet? Nevessük őt ki, Zorán, Háromkilónegyveneml Nézlek, kire hasonlítasz? Hamarjában képtelen vagyok megállapítani. Nem tudom, nem ls látok jól. Holmi pára, örömkönnyek akadályoznak, s furcsa, fullasztó porfelhő, mely a félelem gombájának hirtelen szétpukkadása nyomán emelkedik, és elborítja a kórházi folyosót. Gomolyog, gomolyog, gonosz, rosszakaratú kandúr módjára utoljára mellemre ül, rátelepedik. Elzavarom... Már jól vagyok. Megpróbálok mosolyogni. Látod, kisbunkőm, nevetek. / Bunkó fiam, agyonütötted a barna félelemgombát, mely nagy-nagy titokban sötét éjszakák, kellemetlen nappalok kétségbeesett tik-takoló óráiban ott hízott, növekedett, és pöffeszkedett szílr késfehér sziklahitem árnyékában. Kezed, füled és fejed formája az enyém, orrod az anyádé! A hajad ritka, kevés, de azt mondják, ez így van rendjén. Majd kinő, megnő. És ez legyen a legnagyobb baj! Fő, hogy élsz, létezel, s egészséges vagy! Hogy nem születtél roncsolt aggyal, bénán. Magatehetetlennek... Mint tíz évvel ezelőtt Ferkó. Ferkó a bátyád volt. Hét éves korában ... Ha hazajösz, megmutatom a fényképét, s később a temetőbe is kimegyünk és mesélek róla. Ne félj, nem túl gyakran, mert azokat az emlékeket, és odakinn a dombon azt a helyet a tehetetlen szomorúság lengi körül, s én nem szeretném, hogy valaha is szomorú légy. Kívánom, mindig mosolyogjál! Menni fog? Megtanuljuk? Meg, együtt... (Az Igazi, valódi, felszabadult mosolyt, nevetést nekem ls tanulnom kell!) Taníts meg, Zorán! Mit szólsz terveimhez? Némán helyesled őket?! Még kérdeznélek, de te álmos vagy. Az altató hatása ez még, vagy már az egészséges csecsemő álomkövetelése? Nem válaszolsz.... Apádat kíváncsiság és értetlenség mardossa .... (Milyen az, ha egy apát apának szólítanak?) Miért tettél kísérletet arra, hogy Idő előtt nyolcszor is megpróbáld elhagyni anyád méhét? Mi nyugtalanított? Mit műveltél odabenn, miért izegtél-mozogtál annyira, hogy köldökzsinórod megfojtással fenyegetett?' S az indulás órájában, úfrakész helyzetből miéťt rettentél vissza, hirtelen miért gondoltad meg magad, miért fordítottál hátat e világnak? Mitől féltél? Mit tudsz te egyáltalán a világról? Magyarázd meg ... I Elaludtál, kisember. Kincsem... Istenben nem hiszek. Ki előtt boruljak most le? Kinek adjak hálát? Kinek mondjak érted köszönetet, életem? Magamnak? Anyádnak? A bátyád születése óta sokat fejlődött orvosr tudománynak? A szerencsének? A véletlennek? A természetnek? Alszol, emberminiatűr? Aludj, kisfiam, Zorán, aranybabám, nem zavarlak! Anyád is alszik. Halálostorától vérvörös az arca, tüzel. Narkózis alatt van. Néha felnyög, beszél, nem érteni, mit... Talán álmodik . Talán Ferikét temeti. Talán téged sétáltat kézenfogva fagyialtos nappalon, napsugaras utcán. De sokkal valószínűbb, hogy semmit sem álmodik, semmit, még fájdalmat sem érez. Örömet sem ... Nem tudja, hogy már megvagy. Reggel felébred ... Reggel megmondják neki... Reggel odavisznek hozzá, és megmutatnak. Reggel... Neki csak reggel lesz reggel. Nekem már most, délután reggel van. Aludj tovább, szépen ... Én hazamegyek. Ötközben sírok és nevetek és pezsgőt bontok majd a fűtetlen lakásban. Lehet, hogy estére lelszom magam, az éjszakát összetévesztem a nappallal, és éjfél felé nagyot kiáltva rádköszönök: Szervusz, fiam, pezsgős jónapot, Zorán! De az is lehet, hogy színjózan maradok. Csak jókedvem kerekedik a pezsgőtől. Fehér habja gyöngyözve ömlik kifelé az üveg száján, végleg elmossa a fekete éjszakákat. Minden hófehér lesz ezután. Nincs több nyomasztó, almacsutkás, üvegkoporsős éjfél. Csak fehér hófehérke nappalok — hajnallal kezdődők. Kérlek, Zorán, hajnalcsillagom, világíts! Ragyogó fényed ezentúl minden utamon elklsérjenl Minden utamon, kivéve ezt az egyet még! A gyöngyöző pezsgő megannyi könnycsepp kristály-poharamban. Az ital habja türelmetlenül kifelé tolakszik az üvegből, fut, fut, rohan, biztos cél felé Igyekszik, mutatja az utat a domb, a temető felé. Rázuhanok a rohanó habokra, el-el csukló férfizokogásom ki tudja hányadszor már életemben elsőszülött fiamat siratja. A lakás hideg, fázom. Ma nem fűtök be, melegítsen az ital. De mire hazajössz, a lakás minden kályháját a szolgálatodba állítom. Duruzsolva ontják majd a meleget, s melegüknél mindig együtt leszünk, amíg csak hideg lesz, ml hárman, én, anyád, és te, klsszobrom, hajnalcsillagom — Zorán. Marián Minárovič illusztrációja