Új Szó, 1971. augusztus (24. évfolyam, 181-206. szám)

1971-08-22 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

nyolcadhaiigokért pedig, mivel írásuk és lejátszá­suk lényegesen kisebb erőíeszítóst igényel, ará­nyosan kevesebbet. A zenészek mindeddig szótlanul vették tudomá­sul a Központ intézkedéseit, mivel csak a kevés­bé fontos művészi szempontokat érintették, jöve­delmük ilyen mérvű csökkenése azonban nyílt el­lenkezést váltott ki közöttük. A zene megszűnte óta először látszott úgy, liogy kenyértörésre ke­rül a sor, mikor egy váratlan bejelentés közös táborba kényszerítene a zenészeket és a Nébald Richárd Zenemunkás Központot. Átirat érkezett az angyalföldi tanács jogi osz­tályáról. Néhány nappal ezelőtt csendháborításért kétszáz forint bírságra ítélték Kenyeres Alfréd jegeskocsist. Az ítélet indokolásában vastagon aláhúzták a következő mondatot: „Kenyeres Alf­réd, italtól közepesen befolyásolt állapotban har­sány hangon nép- és műdalokat énekelt." Bár ez a közlés ellentmondott a tudományos megállapításoknak, mégis nyugtalanságot váltott ki a plénum résztvevői között. Mindannyian tud­ták: egyetlen élő hang elegendő rá, hogy a szol­gálati szabályzatot és a rajta felépülő zenei éle­tet a semmivel tegye egyenlővé. A zenészek elsá­padtak, és visszavonták bérköveteléseiket, enge­delmesen a Központra bízták, hogy elhárítsa ezt a súlyos fenyegetést. Küldöttség kereste fel Kenyeres Alfrédot: Már a Röppentyű utca elején hallatszott a jegeskocsis éneke: „Vén öregember, nótája nem kell, hiába játszik a kopott hegedűn." A küldöttség orvosa lopva megvizsgálta Kenye­rest: születésétől fogva is hatalmas hangképző szervei az állandó „jeget, jeget!" kiáltozástól úgy megerősödtek, hogy játszva legyőzték a fertőzött levejjö ellenállását. Megpróbálták lebeszélni arról, hogy énekeljen, de Kenyeres csak a fejét rázta: — Hiába ígérem meg maguknak, haverkáim, hogy leszokok az éneklésről, ez csak kamu kéró lenne. Mert ha én bemegyek egy kocsmába, már­pedig az hétszentség, hogy bemegyek, és ugrik két-három fröccs, Oláh Gergely felől, akkor én úgyis verem a rikácsot: Jobb a békesség, inkább eléneklem maguknak a „Nótáskedvű volt az apám"-ot. Az ajánlat elhárítása tanácstalanságba sodorta a Központot. Egy öreg zeneszerző, aki érzelmes gyermekdalaival elnyerte a prágai Zenefesztivál „Humanizmus" nagydíját, ajánlkozott, hogy az ut­cán hátulról leszúrja Kenyerest, de ezt senki sem tartotta megfelelő elintézési módnak. Megvesztegetéssel próbálkoztak, de hiába kínál­tak fel mind nagyobb összegeket a reprezentációs alap terhére, csak annyit értek el, hogy tovább növelték Kenyeres önbizalmát és megátalkodottsá­gát. Amit korábban soha nem tett meg: józanon is kiállt az utcák és terek sarkaira énekelni, mindenütt óriási feltűnést keltve. A Központ tudta, hogy Kenyeresre csak a becs­vágyán keresztül lehet hatni, de sokáig nem ta­lálta meg a megfelelő eszközt. 190 ... tavaszán minden feltétel megérett ahhoz, hogy felbocsássák az első magyar mesterséges holdat, a Vöcsök 1-et, fedélzetén, a dolog kísér­leti jellegére való tekintettel, csak egy kutyát vitt volna magával. Az abádszalóki rakétatámaszpont már csak egyetlen problémával viaskodott: a légköri elvál­tozások miatt nem tudta kikísérletezni a Vöcsök 1. zenés szignálját, márpedig ez a szputnyikok hagyományos, sőt elengedhetetlen tartozékai közé számított. " , Egyik tudós emlékezett valamilyen éneklő ku­tyára, ami ideális megoldás lett volna, tekintve, hogy kutyát a Vöcsök 1. amúgy is vitt volna ma­gával. Lázas hajtóvadászat idült meg, de később kiderült, hogy a tudós memóriáját Jack London Éneklő kutyája zavarta meg. A rakétatámaszpont vezetősége a Nébald Ri­chárd Zenemunkás Központhoz fordult tanácsért, a Központ megérezte: itt a pillanat, mikor meg­szabadulhat ellenfelétől. Azt ajánlotta, hogy hang­közlő berendezés helyett a Vöcsök 1. vigye ma­gával Kenyeres Alfrédot, aki rendkívül alkalmas arra, hogy a szputnyik zenei szignálját énekelje. Másnap katonák és tudósok küldöttsége kereste fel a jegeskocsist, aki büszkén fogadta a kitűnte­tő megbízást. — Megkérdezhetnek akárkit a Röppentyű utcá­ban, de még a Teve utcában is, hogy kl az a Kenyeres Alfréd. Mindenki azt fogja mondani: megdögölhetek, megdögölhettek, de ilyen embert nem fogtok látni. Most is csak azt mondom, ha a haza hív, menni kell. Ahogy véget ért a jégszezon, indulhatunk. S egy szép őszi napon — mikor véget ért a jég­szezon — Kenyeres Alfréd a Vöcsök 1. fedélzetén kirepült föld körüli pályájára. Az abádszalóki ra­kétatámaszpont hatalmas hangerősítői közölték az űrhajós első szavait: — De rohadt meleg van! És ezek a kutyák nem adtak egy üveg sört sem! Majd kevéssel később az Internacionálét és a Yankee-doodley-t zengő szputnyikok között fel­hangzott az első magyar mesterséges hold diadal­mas szignálja, Kenyeres Alfréd hangján: — Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat... És ez volt az utolsó zene a Földön. BESZÉLGETÉS Tóthpál Gyula felv. SOÖKY G. LÁSZLÓ: Tunya, piszkosszürke délután. A felhők olyan alacsonyan hasalnak, hogy feltartott kezemmel elérném őket. Esik. A sínek között felgyü­elemlik a víz. Előre undorodom tő­le, hogy majd át kell gázolnom rafta. főhetne már a vonat. Klipit-klap, klipit-klap, ve-re­ked-ni, ve-re-ked-ni, Klappa-tapp, klappa-tapp. Minden állomáson valami úf, valami feszültség, valami düh, né­ha öröm. Szeretem vonatból fi­gyelni az embereket. Mennyire különböznek egymástól. Egy vala­mi azonban összefogja őket: mindegyik egyformán hazudja boldogságát. Négyen ülünk a fül­kében, szigorúan betartva a tár­sadalmi normákat és az etikát. Szeretném tudni, hogy mi zajlik most a lezárt szemek mögött. Szerelmi játék? Háború? Kiflire kent pástétomos vacso­ra? fajon vár-e Ditta az állomáson? Ostobaság. Megszokhattam volna már, hogy engem senki sem vár. Igaz, valamikor anya mindig ki­jött elém az autóbuszhoz. Szere­tett végigmenni velem a falun, hogy mindenki együtt lásson min­ket. Megőrzőbe adom a csomagjai­mat. Itt is piszkosszürke minden: a falak, a padok, a ki-be járó af­tó és a száztizennégyes szállodai szobám. Furcsa. Egyszer száztizenegyes, máskor harmincnyolcas, megint máskor parki pad. — Az igazgató elvtárs várja önt. — Mi a fenét kérdezzek ettől a tokás zsírrakástól. Szeretném megtudni öntől... — A termelés fokozása... új kereskedelmi partnereink ... igyekszünk... Lyukas a cipőm talpa. A muta­tóujfam éppen kifér rafta, és a zoknimon is van egy mutatóujjnyi lyuk. Már csak az éjszakának van valami értelme. Eltakar. Ma valahogy másként kellene utaznom. Igen. Valahogy egész másként. Leülök egy kilométer­kőre. Még kétszázötven koronám van, meg valamennyi apró. Éhes vagyok. Két évvel ezelőtt ilyen esetben gondolkodás nélkül haza­mentem volna. Ditta nem várt. De miért épp most fut az eszembe ez is? Hiszen a múlt héten sem várt, meg a múlt hónapban sem. Egy teherautó megáll mellet­tem. Nézem a sofőr olajos kezét, amint a volánt forgatja és sebes­séget vált: egyes-kettes-hármas­négyes. Az arca duzzadt. ' Estén­ként biztosan berúg, és este veri a feleségét és este szeretkezik iz­zadva. — KöszI Klassz pasas vagy. A falu más, mint a város. A fa­lunak színei vannak. Fekete, zöld, ibolyakék meg bőrszínű. A város mindig piszkosszürke. A kocsmá­ban megbámulnak, amint egy sa­rokasztalnál szalámiszsemlét rá­gok, és sört iszom hozzá. A bo­rostás torkokon sikongva csusz­szan le a féldeci rum, vagy boro­vicska, és a hozzáharapott kifli galacsinokba gyúródik. Nem ve­szik észre, hogy a kocsmáros szemérmetlenül becsapja őket. — Tudod, hogy miért iszom? Mert az a disznó négy munkaegy­ségemet lefogatott. Négy munka­egységet Fizess nekem egy ke­vertet. — D-be kérek egy jegyet. — Hat hatvan. Csak hideg víz vah. Nem viszi ki a büdösséget a zoknimból. Hm, tavaly ilyenkor is ősz volt, s ha esett, tavaly is beázott a cipőm. Nincs cigarettám. Valamikor min­dig elloptam apáét. Elnadrágolt érte. Sokszor elnadrágolt. Nem bírtam magam kialudni. Szombat. Kórusfesztivál. (Kérfük Önt, hogy amennyiben ideje engedi, vállalja el a zsüri­tagságot. Tisztelettel a rendező­bizottság. j Mit csináljak délután két órá­ig? Semmit. Ülj a fenekeden. — Kérek egy kávét, meg egy csomag cigarettát! — ? — Mindegy, válasszon valamit! Előleget kell kérnem, mert másként nem jövök ki elsejéig. Lassan megtelik a presszó, f ó len­ne egyszer egy hétig nem gon­dolkodni. Tíz percig sem bírnám ki. Helyes az a lány a sarokasz­talnál. Gyakran idenéz hozzám. Régen nem volt már dolgom nő­vel. Legalább ismerném valameny­nyire a zeneirodalmat. Semmi. Ha nagyetn erőlködöm, Bachról tudok valamit. — Hét... nyolc... hat. Lemá­solom szomszédom papírjáról a pontokat. Remélem, ért hozzá va­lamit. A kiértékeléshez szerencsé­re nem kell hozzászólnom. Tizen­egy óra. Ruhástól végigdőlök a heverőn. Jó lenne Dtttával aludni. — Dittával? — Vele. Még mindig azt hiszed, hogy szereted? Azt hiszem. — Hülye vagy! — Ogy kell nekem. Keserű a szám. Büdös is. A tegnapi lány ott ül a sarokban. Oda kell hozzá mennem. Engem vár . — Szép vagy. — Tudom. — En holnap elmegyek innen. Minden nap elmegyek. Te vártál engem. Igaz? Mindig vársz vala­kit. — Ne beszélj annyit! Gyere! Szemérmetlenül vetkezik, de ügyetlenül. Ennek a lánynak még nem volt senkije. Fúj a szél, összeborzolfa haja­mat. Olyan helyre kell mennem, ahol enni adnak. Túl igényes let­tem. Igényes? Fenét! Csak tönk­rement a gyomrom és követeli a magáét. — Ugyan, mit tud maga? Átél­te maga a háborút? — Nem éltem át, kérem. — Akkor meg mit szájal? Ma­ga nem tudja, hogy mi az a nyomor, fájdalom. — Nem tudom, kérem. Nekem csak az apám, az anyám és két bátyám pusztult el. Senki más. A lánctalpastraktor erőlködik, tiporja a csendet. Nagyokat ránt az ekén. A traktorista homlokán veríték gyöngyözik, nehezen be­szél. Erőlködve rángatja a bot­kormányt, kezein ágaskodnak az erek. Szeretném látni, hogyan fog­ja meg asszonya mellét. Fel-fel­parázslik szájában a Gyetva, s or­rán keresztül fújja ki a füstöt. A sötétben elvetélt életét meséli: fe­kete, mint az eke mögötti friss szántás. Ezen gondolkodom: milyen az életformám, és van-e egyáltalán. Egy biztos: három napnál tovább nem látok soha előre. S ha tűd­nél tervezni, akkor főbb lenne? Nem hiszen. Elmaradna a meg­lepetések nem-várt eredetisége. Legtisztább ez így, ahogy most élek, megadva a lehetőséget sor­somnak, hogy becsapjon, magam­nak pedig, hogy kijátsszam. Ha valamilyen keretek közé présel­nének, úgy érezném magam, mint a gyengébbik boxoló a szorítóban: a kötél ellenfelem ütésébe ta­szítana. * « « • Szorongással szállok ki az au­tóbuszból. Hazajöttem. Ismerős diófák köszöngetnek az utcákon. Egy óra múlva az egész falu tud­ja: hazajött a bolond Rab. — Kérem ...én itt születtem. — Most mi lakunk itt. — Kérem... ebben a házban születt... — Most én lakom itt. A sírok gondozottak. Minden­szentekkor virágot is hozott rá­juk valaki. Még alig hervadtak el. fó lenne találkozni a barátokkal, kimenni a pincéhez, és meginni két-három kancsó bort, mint vala­mikor, amikor ez a falu még az enyém is volt. Amint megyek, mindenki megbámul, a gyerekek mutogatnak ts rám. Nem. Már nem akarok találkozni senkivel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom