Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-31 / 179. szám, szombat

N egyedik övezet.. . Dél fe­lé tartunk. Az út Hanoi­tól 500 km-re a Ben Hai folyó­nál végződik a 17. délkörön. Azok, akik már elértek eddig, mesélik, hogy a folyón túli öva­zetből szinte megállás nélkül hallatszik az ágyúzás. Ott kez­dődik Dél-Vietnam. A 17. dél­körtől északra a demilitarizált övezet — a demarkációs vona­lon túl (így állapította meg az Indokínáról tárgyaló genfi kon­ferencia 1954. július 21-én) —, melyet az 1956-os szabad vá­lasztások után meg kellett vol­na szüntetni. Ezt a területet né­ha a negyedik övezetként em­legetik. Ninh-Binh, Than-Hoa, Phudien — minden fordulattal közeledünk a sorsdöntő vonal­Tioz... Kissé borzong a hátunk: a le­vegőben még mindig érezni a ledobott bombák puskaporos szagát és délről figyelmeztető hírek érkeznek. A B—52-es amerikai stratégiai repülőgé­pek Haiphong és Hanoi kör­nyékén kívül Vinh-Linhtől nyu­gatra és északra hét területei támadtak meg. Ha-Tay, Hoa­Binh, Quang-Binh, Ha-Tinh és Vinh-Linh, ezen nevektől min­denütt kesernyés ma az ember szájíze. Most már tudjuk, hogy esupán a Quang-Binh és a Ha­Tinh tartományokban 72 000 embert öltek és sebesítettek meg. Hogy az elmúlt két nap alatt 147 esetben dobtak le kö­zel 2000 robbanó- és gyújtó­bombát és 96 repeszbombát. Valahol tőlünk keletre, a rizs­földek és a banánligetek kes­keny sávján túl, a Tonkini-öböl­ben a VII. amerikai flotta kö­zelebb vonult a Vietnami De­mokratikus Köztársaság vize • hez. Szombatra virradóra, ami­kor végrehajtották az első be­repüléseket, a Hancock repülő­• gép-anyahajó átúszott kalifor­niai kikötőjéből, fedélzetén 75 repülőgéppel. Minden fa, minden hegy .. Az előző estén hanoi baráta­ink konzervtartalékokat vásá­roltak, hanoi kenyeret és 12-es Truc-Bach sört. Reggel a Thong­Nhat szálló előtt a Ngo-Ngu­yen utcán két dzsipp állt meg. A másodikban mogorván ter­peszkedett két olajos benzin­barell, a hosszú utak elenged­hetetlen tartozéka; ott délen természetesen nincsenek az utak mentén benzinkutak. Este sokáig üldögéltünk Diet Minh-Chan festőművész műter­mében, a Yet Kien utcán, an­nál a festőnél, aki néhány év­vel ezelőtt Csehszlovákiában tanult. Pangette a dan-nygu­yet, a népi húros hangszert. El­merengve emlékezett Bentre dél­vietnami városra, ahol 52 évvel ezelőtt született. Önök délre mennek, mondta távoli mosoly­lyal az arcán, nagyon szívesen mennék én is. De egyszer csak vége lesz a háborúnak, az or­szág mindkét részét egyesí­tik... Mindnyájan bízunk eb­ben. Ebből a bizalomból merí­tünk erőt az élethez. És mind­nyájan irigylik tőlünk, az utat a negyedik övezetbe. Innen Ha­És ma egyszeriben kiderült az ég. A Nap kora reggel óta perzselt. Sehol egy felhő. Va­lahol Thanh-Hos mögött elju­tottunk arra a helyre, ahol a Vietnami Demokratikus Köztár­saság területe szűk sávként keskenyedik össze. A föld pá­rolgott, mintha üvegházban len­ne. Thanh Hoában álmosító nyu­galomra ébredtünk. Csupán né­hány pillanatra álltunk meg, amint átkeltünk egy vörös fo­lyócskán (Vietnamban tán min­den folyó és patak vörös szí­nű). Letelepedtünk egy friss bombatölcsér mellett, amely ezeket a hegyeket. Most szegé­nyes növényzet és vörös tisztá­sok borítják a csodálatos fagy utáni földet. Az országút mellett halad a keskeny vágáuyú vasút. Egy al­kalommal kétszer is láthattuk a kis vonatszerelvényt. A sok­sok kilométernyi hosszúságban hatalmas árnyékot vetnek a vas­úti kocsik és a géppisztolyok­kal átlőtt mozdonyok. Megál­líthatatlanul rozsdásodik és pusztul minden a nyirkos, for­ró vietnami levegőben. Felége­tett, szerencsétlen ország. A ve­gyi fegyverek tették ilyenné. Tölcsér tölcsér mellett. A Vietnami délkörök (2) A negyedik övezet noiból nagyon kevesen jutnak el oda. Eszembe jutott Dieph Minh­Chan, közvetlenül Hanoi utol­só házait elhagyva. Éppen olyan kék, békés volt a regge­li ég, mint a mekongi berepü­lés idején. Az utcákra kiözön­löttek az első kerékpárosok. A távolban megjelentek előttünk a csodálatos magas és vad he­gyek árnyképei meredek lej­tőkkel, kiugró csúcsokkal, amint az ókori kínai képekről ismerjük. És előttünk, mintegy kék díszlet előtt a rizsföldek liikrei. Már gázoltak bennük a sáros bivalyok, primitív ekékbe fogva, és a mezítlábas férfiak térd fölé hajtott nadrágszái'ak­kal. Megelőztük a benzintartály­szállító dzsippet, ós hajtottunk dél felé az aszfaltutakon. Az A—1 stratégiai útvonalon Ha­noitól Saigon felé —• ezt még a franciák építették. A piros­fehér-kék hárítókövek mindmá­ig megmaradtak, jelezvén a ki­lométereket. Azon az úton haj­tottunk, amelyen egyszer Diep­Minch-Chan szerptne visszatér­ni. Délre, Bentrébe ... A november 20-ről 21-re vir­radó éjszaka szokatlanul ked­vező volt a berepülések számá­ra — mondogatták Hanoiban. Csillagos, derült, kristálytiszta éjszaka volt. Tegnap nyugodtak lehettünk, berepülések nem lesznek: az alacsony, kicsi felhőkből egész nap ömlött az igazi vietnami oső. kezdett megtelni vízzel. A víz vörös, mint a vér. Megálltunk, hogy együnk valamit a konzer­vekből, igyunk egy-két korty hanoi 12-est, és kinyújtsuk vég­tagjainkat. Nem volt időnk le­telepedni sem. Valahol a tó mö­gött, amelybe a folyócska tor­kollott, egyszeriben sortüzet eresztettek egy légelhárító gép­puskából. Egy pillanat alatt fel­szedelőzködtünk, s máris be­szálltunk a dzsippbe, csak az át­kelőktől biztonságos távolban álltunk meg ismét, rájöttünk, hogy a folyók átkelői vonzzák az amerikai őrszemek figyel­mét. Azon vettem magam észre', hogy éberen szemlélem a tájat. A felhőtlen, gyönyörű kék ég­boltot. És magamban számolok. Balról, a Tonkíni-öböl repülő­gép-anyahajóiról várhatjuk a gépeket. Jobbról Laosz felől jö­hetnek a hegyek fölött. (A he­gyek pillanatok alatt elvesztet­ték számomra szépségüket, úgy tűntek, mint valamilyen mogor­va, ellenséges szörnyetegek.) És délről a 17. délkörtől a Khe­Sanh környéki támaszpontokról is repülhetnek. Minden fa, minden hegy, ha­lálos tűzfészekké változhatott számomra. A leghosszabb éjszaka Hanh-Hoa-tól messzebbre olyan a táj, mintha fagy lett vol­na. Jobbról is és balról is köz­vetlen közelről hegyek övezik az országutat. Valamikor ősré­gi féltrópusi erdők borították föld szinte fel van szántva, mintha valamilyen óriás keres­te volna elrejtett kincseit. Ful­lasztó, nehéz csend mindenütt. Százkilométeres szakaszon mintegy 20 kisebb-nagyobb fj­lyót számlálhattunk meg. Egyet­lenen'sem láttunk jó karban le­vő hidat. A bombázások mindet tönkretették. Helyettük most ideiglenes padlók függnek a víz felett. Ha rálépünk, megrezdül, mint a cukornád a szélben. Be­levájjuk ujjunkat sz ajtó szegé­lyébe, és szinte megdermedünk a gondolattól, mi lesz ennek a vége. A sziklaszorosban minden pillanatban megjelenhet az ár­nyékuk, és a hegyek lejtői is­mét hangosak lehetnek a repü­lőgépek géppuskáitól. Inkább ne is gondoljunk arra, mi tör­ténne, ha eltalálnák benzint szállító dzsippünket. Bűnös, szennyes háború az, amit csi­náltak ... Binhbe, arra a helyre, ahol valamikor város állt, alkonyat­kor érkezünk. A negyedik öve­zet közepén vagyunk. Az esti égbe belenyúlnak a házak le­égett omladékai. Gyönyörű vá­ros volt ez, mondják halk só­hajjal barátaink. Hanoi után ez volt a második legnagyobb vá­rosunk. Azonban szebb volt, gyönyörű utcái, kitűnő közutat voltak ... Mindebből nem maradt meg semmi. Az utolsó bombák un­dort keltő szaga terjeng most is. Az ablakok, mint a halottak szemei, üresen ásítanak az al­konyatba. Mindent benő a fű. Persze, csak helyenként, mert itt is vegyi fegyver mérge árad a földből. Az autók, a félig be­temetett, vízzel megtelt bomba­tölcséreken keresztül gázolnak. Az amerikaiak tökéletes mun­kát végeztek. Az országutat a tölcsérektől nem is látni. Az egyetlen épségben maradt épület csak az egykori Vinh ha­tárán túl áll. Egyszintes épü­let, amely egykor talán a fran­cia idegenlégiót szolgálta. Itt töltjük az éjszakát. A volt ka­szinó nagytermében. Nyugod­tan megvacsorázunk. Odakint forró a trópusi éjszaka. A kert­ből beárad az ismeretlen trópu­si virágok szokatlanul erős 11' lata. A felhőtlen fekete égbol­ton fénylenek a hatalmas csil­lagok. A fák koronáján tücs­kök zenélnek. Olyan vadul, hogy aludni sem lehet tőlük. A földszinti szobában ágyaz­tak nekünk. Az ágyakat sűrö szitákkal vették körül a szú­nyogok ellen, alattunk hűs be­tonpadló. A földszintet hagytuk önöknek, mondják bocsánatké­rő mosollyal, mivel Innen n legközelebb a búvóhely. Nagyon kérjük, ha meghallják a sziré­nát, oltsák el a fényt és fussa­nak a tornácon át az udvar ra ... És megkezdődött a hosszú, fé­lelmetesen hosszú vietnami éj­szaka. Ogy tűnik, ez volt éle­tem leghosszabb éjszakája. Igyekeztem bebeszélni magam­nak, hogy azért nem tudok elaludni, mert este sokat ittam az erős vietnami teából. Aztán azért, mert forróság van. És hogy valahol ugatnak a kutyák. A folyosón reggelig halkan ját­szik a rádió. Valakinek a hang­ját hallom, bizonyára a polgár­védelem járőre az. A levegő meg sem moccan. Omlik rólunk a veríték. Hallom,, amint operatőr kollégám nyu­godtan pihen. A mennyezetről halkan kúszik lefelé három gyí­kocska, kergetve a szúnyogo kat, miközben lágy, melodikus hangjukon felváltva énekelnek. Kintről egyre jobban hallatszik talán egy egy egész sereg tü­csök ciripelése. Csak hajnaltájban alszom el. Nyugodt éjszakánk volt, mo­solyognak vietnami barátaink. Reggelig semmi sem mozdult Ilyen esetekben az első éjsza­ka a legnehezebb, mondják, fis valóban: az ember megszokja a veszély érzését is. He leküz­di, hűvös, nyugodt lesz az agya Hidegvérrel mehet a csatába. ZDENÉK KROPAC 29. A front csapatai előtt, az Oblivszkaja ­Verhnye - Csirszkaja szakaszon az ellen­ség továbbra is szívósan védekezik. Mo rozovszk környékén ma már foglyokat ejtettünk a 11. páncélos hadosztályból és a 8. tábori repülő hadosztályból, amelyek korábban Romanenyenko hadseregével áll­tak szemben. Leljusenko hadseregének és gyorscsapatainak leginkább ozok az ellenséges csapatok állnak ellent, ome lyek Kotyelnyikovo környékéről átkeltek a Donon és elérték a Cserniskovszkij ­Morozovszk - Szkoszirszkaja - Tacinsz­kája vonalat. Ezek az ellenséges csapa­tok védelmi terepszakaszt igyekeznek el­foglalni. hogy megakadályozzák gyorsan­mozgó magasabbegységeink további tá­madását és ezzel biztosítsák csapataink visszavonulását; de az is lehetséges, hogy az ellenség a számára kedvező feltételek esetén megpróbálja megtartani ezt a ki­szögelést, hogy később innen kiindulva felmentse bekerített csoportosítását. Ez ózonban nem fog neki sikerülni. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy levágjuk ezt a kiszögellést. A hadtest attól kezdve, hogy december 17 én 18 óra 30 perckor Bogucsartól északnyugatra betört a résbe, harcolva mintegy 300 km-t tett meg, útban Tacinsz­kaja kozákfalu felé, megsemmisített 6700 ellenséges katonát és tisztet, s óriási mennyiségű hadianyagot zsákmányolt. December 24-én reggel, amikor a falut megközelítette, menetből több oldalról indított rohamot ellene. I. A. Fomin gór­doszázados egy csoport harcossal betört Tacinszkajába és átvágta a lihaja ­sztálingrádi vasúti fővonalat. Az őrséget megsemmisítve egy szerelvényre való új repülőgépalkatrészt zsákmányolt. Sajnos, Fomin százados egy ellenséges golyótól találva hősi halált halt. Ezalatt a harckocsizók F. F. Nyecsa­jev százados vezetésével betörtek a repü lőtérre, ohol több mint kétszáz német szállítógép állt felszállásra készen. De nem sikerült felszáHniuk, harckocsijaink széttaposták őket. A harckocsi hadtest öt nopon ót tartotta Tacinszkajót, közben bekerítve heves harcot vívott az ellenség felvonuló tartalékaival. December 29-én Votutyin parancsára kitört a bekerítés­ből és hála Badanov bátorságának és hozzáértő vezetésének, teljesen rendben vonult vissza llinkáro, és néhány nap múlva már sikeresen rohamozta Moro zovszkot. A Délnyugati és a Sztálingrádi Front csapatainak o kotyelnyikovói és -moro­zovszki irányban mért sikeres csapásai véglegesen megpecsételték Paulus Sztá­lingrád környékén bekerített csapatainak a sorsát. A Délnyugati és a Sztálingrádi Front csapatai ragyogóan teljesítették a kapott feladatokat. Gyorsan szétzúzták az ellen­séget, és ezzel meghiúsították Manstein­nek a bekerített erők felmentésére vo­natkozó tervét. 1943 januárjában a Don-vidékén a külső arcvonalat a Délnyugati és a Sztálingrá­di Front erőfeszítései révén sikerült 200 ­250 km-re eltolni nyugat felé. A körülzárt német csapatok helyzete erősen rosszab­bodott. Már semmi reményük sem volt a menekülésre. Anyagi készleteik kime­rültek. A csapatok éhség-fejadagot kap­tak. A kórházak zsúfolásig megteltek. A sebesülések és a különféle betegségek miatti halálozás erősen megnövekedett. Küszöbönállt az elkerülhetetlen kataszt­rófa. A vérontás elkerülése végett a főhadi­szállás utasította a Doni Front parancs­nokságát, nyújtson át ultimátumot a 6. hadseregnek, hogy mindkét fél számóra el­fogadható feltételek mellett adja meg magát. A hitlerista parancsnokság oz el­kerülhetetlen katosztrófa ellenére elutasí­totta ezt, és megparancsolta katonáinak, hogy az utolsó csepp vérükig verekedje­nek, felmentést ígérve, amiről szó sem lehetett, és ezt jól tudták a német kato­nák is. Paulus 6. hadseregének felderítő tisztje visszaemlékezéseiben így írja le a német csapatok visszavonulósót e szovjet csa­patok elől: / „Elkerülhetetlenné vált a visszavonu­nulás ... A visszavonulás . . . menekülés­szerű ... áradattá változott. .. Hányon estek össze az úton, hogy aztán nyom­ban - mintegy kíméletből - belepje őket a hó! ... És ez már nem parancsra történő visszavonulás volt. És tovább: a Gsapatok . . . versenyt futva a ha­lállal - amely persze nemsokára halom­számra szedte áldozatait - , a pokol egy­re szűkebb térségébe szorultak". Január 31-én véglegesen megsemmisí­tettük a német csapatok déli csoportosí­tását. Maradványai Paulus vezértábor­naggyal, a 6. hadsereg parancsnokával az élükön megadták magukat, és február 2-án 02 északi csoport maradványai is le­tették a fegyvert. Ezzel befejeződött a nagy volgai csata, amelyben katasztrofá­lis véget ért a német csapatoknak és a fasiszta Németország csatlósainak a legnagyobb csoportosítása. Az ellenséges csapatok veszteségei a Don és a Volga vidékén, Sztálingrád kör­nyékén 1,5 millió főre. 3500 harckocsira és rohamlövegre, 12 000 lövegre és akna­vetőre, s közel 300 repülőgépre rúgtok. Csapataink sztálingrádi győzelme o döntő fordulat kezdetét jelentette o há­borúban a Szovjetunió javáro, és ezzel megkezdődött oz ellenséges csapatok kiö­zése hazánk területéről. A német csapatok sikeres szétzúzása Sztálingrádnál, a Donnál, és a Kaukázus­ban kedvező feltételeket teremtett ofv hoz, hogy kibontakozzon a délnyugati irány valamennyi frontjának támadása. Miután a Volga és a Don mentén meg­semmisítettük az ellenséges csapatokai, sikeresen végrehajtottuk az osztrogozs-i rosszosi és a voronyezs - kasztornai had­műveletet. A szovjet csapatok továbbfej­lesztve téli támadásukat nyugat felé, el­foglalták Rosztovot, Novocserkaszkot, Kurszkot, Harkovot ós sok fontos vidé­ket. Rosszabbodott o hitlerista csapotolt általános hadászati-hadműveleti helyzete az egész szovjet - német arcvonalon. 1943 január elején a főhadiszállás engem és Vorosilovot azzal bízott meg, hogy a leningrádi blokád felszakítása vé­gett hongoljuk össze a Leningrádi és o Volhovi Front tevékenységét a Ladoga-tó körzetében. A hadművelet a német csapatok szinjo­vinszk - slüsszelburgi csoportosításánalt megsemmisítését, o Ladoga-tótól délre levő kiszögellés felszámolását és a Lenin­gráddal való szárazföldi összeköttetés megteremtését volt hivatott biztosítani. A szinjavinszk - slüsszerburgi kiszögel­lésben az ellenség 18. hadserege védett, mélyen lépcsőzött védelmet építve ki. A Leningrádi Front csapatainak a paranes­noka L. A. Govorov, a haditanács tagja A. A. Zsdanov, a front törzsfőnöke D. N. Guszev; o Volhovi Front parancsnoka K. A. Mereckov tábornok, törzsfőnöke M. N. Sarohin volt. A két front támadását a legnagyobb gonddal készítették elő, mivel azt tőze­gesmocsaras terepen kellett végrehajta­ni és közben túl kellett jutni a Néva me­redek partjain. Január 12-én a Leningrádi és Volhovi Front szárazföldi csapatai és a repülőerői hatalmas csapást mértek a német véde­lemre. A Vörös Zászló Renddel kitünte­tett Balti Flotta repülői szintén részt vettek a támadásban. A szovjet katonák, akik azt a feladatot kapták, hogy mentsék fel a leningrádie­kat a súlyos blokád alól, rendkívüli vité­zül küzdöttek. (Folytatjuk) 1971. VH. 31). 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom