Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-25 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

Mrs. Onassis nem készpénzzel fizet A lapok nemrégiben újabb lenyűgöző adatot közöltek Jacqueline Kennedyről, illetvo Onassisnéról. Egy újságírónő nek bevallotta, hogy folyószámláján mindössze bagateil 5200 dollár van. „És hogy jön ki belőle?" — kérdezte kajánul az újságírónő. „Talán Onassis úr ad zsebpénzt, ha vásárolni indul?" „Nem", felelte az egykori amerikai first lady, ma bolygónk egyik leggazdagabb emberének, vagy legalábbis ama kevés rendkívül gazdag ember egyének felesége, akinek rendkívül fejlett publicitási érzéke van. „Valahányszor bárhol veszek valamit, nem fizetek sem pénzzel, sem csekkel. Egyszerűen azt mondom, küldjék számlámat az Olympie Aairwaiys társaságnak". (A gyengébbek kedvéért: az „Olympie Airwaiys" nagy görög légitársaság, amely az utolsó csavarig Onassis úr tulajdona.) Az „Olimpic Airways" persze nem mindenkivel szemben olyan belátó, hogy kifizetné a számláit. Csak az Onassis házaspárnak teszi meg. A történet azonban csupán még egy tünete annak az élő gazdasági ténynek, ami nap mint nap egyre nyilvánvalóbbá válik: a pénz „kimegy a divatból", már nem „sikk". A legjobban pedig Jacqeline Kennedy-Onassis látja be, aki valóságos radarérzékkel különbözteti meg a „sikket" attól, ami nem az. Egy amerikai, mégpedig komoly közgazdász mondotta nemrégiben, hogy a pénz „a szegények csekk-könyve". A* pénz, a vert érme és bankjegy régies értelmezésében ma már nem „status jelkép". Akiknek igazán van pénzük, a bankban tartják. Már nem kérkednek vaskos pénztárcákkal. Egyszerűen nem előkelő. Mindent csekkel fizetnek. Az új légkör mindenütt kifejeződik. A boltokban a pénztárosnők gyanakodva nézik a vevőket, akik csekk helyett pénzzel fizetnek, különösen ha nagyobb összegeket fizetnek ki. Egyszerűen hihetetlen számukra, hogy akinek van pénze, azzal fizet. (THE GUARDIAN) Régi fényében fog ragyogni a bálterem Äz amerikaiak nem hisznek A Gallup intézet nemrégiben lefolytatott körkérdése értelmében az amerikaiak többsége már nem bízik a kormány hivatalos jelentéseiben az indokínai háborút illetően: a megkérdezettek 67 százaléka szerint a kormány hivatalos képviselői eltitkolják az igazi információkat, különösen a veszteségekről szólókat és a csapatok kivonásának dátumára vonatkozókat. A lakosoknak mindössze 24 százaléka hisz a kormánynak. Négy amerikai közül egy hiszi, hogy 1972 végéig az amerikai csapatok elhagyják Vietnamot, a megkérdezettek fele úgy véli, hogy a csapatok még legalább két évig ott maradnak, másuk szerint sohasem vonulnak ki onnan. lohnson elnökségének azonos időszakában (1967-ben) az ame rikaiak 65 százaléka ugyancsak úgy vélekedett, hogy a kormány titkolja a Vietnamról szóló valóságos adatokat. (LE MONDE) Maróid Wilson, a brit ellenzék vezetője úgy érzi. hogy a BBC megsértette. Amint a munkáspárti főhadiszállásáról kiszivárgott, a volt miniszterelnök mérlegeli, hogy ne keressen-e jo?i úton orvoslást, miután az egyik televíziós adás őt és pártját nevetségessé tette. A sértődés oka Wilsonnak a Sunday Timesben már korábban megjelent emlékirataiért kapott honoráriuma volt. A BBC felügyelő-tanácsa Wlison tiltakozására a már néhány nappal korábban szalagra vett interjúban arra a szokatlan lépésre határozta el magát, hogy a filmen vágásokat eszközöl. Először az eredetileg tervezett „A tegnapi emberek" címet változtatták meg. Éppen ezzel a fenti címmel azonos jelszóval hozta zavarba és bőszítette fel a munkáspárt a konzervatívokat a néhány év előtt lezajlott választási harc során. Ezután a BBC legfelső vezetői a Wlison jövedelmét érintő kérdéseket és válaszo kat ls lerövidítették — azzal az eredménnyel, hogy azokat ma már az egész brit sajtó közölte. Davld Dimbley televízlóriporter vitatott kommentárja így hangzott: „Csak Harold Wilson lett az ellenzékben gazdagabb. Mivel kihasználta privilégiumát, s hozzájuthatott a kormány feljegyzéseihez, hat hónap alatt 300 000 szót írt naplójába." Dimbley közölte a televízió közönségével, hogy Wilson ebben az évben két házat vett, amelyeknek a Scilly-szigeteken épített víkendházával együtt — 80 000 font az értéke. Törölték az interjúból azt a Wllsonhoz Intézett kérdést, hogy az emlékiratokkal 100 000 vagy 250 000 fontot keresett-e, továbbá Wilson válaszát: ehhez a BBC-nek és a közvéleménynek semmi köze. Nem ez volt a 34 esztendős Dimbley első összeütközése Wtlsonnal. Az újságíró, mint televízió-kommentátor egyszer már magára haragította Wilsont, amikor az még miniszter elnök volt. Nixon amerikai elnök angliai látogatása alkalmával megjegyezte, hogy Wilson és Nixon magas fizetésű sajtófőnököket foglalkoztat, akiknek az a feladatuk, hogy az Igazságot eltussolják. (FRANKFURTER RUNDSCHAU) Helyén ma ez látható ÚJJÁÉPÍTIK A VARSÓI VÁRAT Az új lengyel vezetés egyik legnépszerűbb intézkedése az az elhatározás, hogy újjáépítik az egykori varsói királyi várai. A történelmi nevezetességű épület alapjait hatszázötven éve fektették la. A náci agresszorok gyújtóbombái már részben 1939 őszén elpusztították, a varsói felkelés leverése után, 1944 decemberében pedig földig rombolták. A várat, a megmaradt romok felhasználásával, eredeti formájában állítják helyre. A Lengyel Népköztársaság állampolgárai csakúgy, mint a világban szétszórt lengyelek milliói, ön kéntes adományukkal járulnak hozzá a történelmi emlékmű helyreállításához. A BBC megsértette Wilsont? így testett a vár 1939 ben Az elnökválasztás „Őszintén szólva — mondotta a szónok, s kezét szí vére tette — nem is sejtem, mit csinálok jövőre, sőt még azt sem tudom, melyik táborban leszek majd ..." Az amerikai sajtó másnap szalagbetűs címekkel közölte ezt a nem túl sokatmondó kijelentést. mégpedig azért, mert a határozatlan személyiség John Lindsay, New York polgármestere volt. Senki sem vitathatja, hogy — legalábbis külsejét tekintve — megvan benne az, ami az elnöknél elengedhetetlen. A helyszín, ahol határozatlan lelkiállapotát közölte a nyilvánossággal: New Hampshire államban a St. Anselm kollégium, ahol an„ nak idején John Kennedy és Richard Nixon megkezdte a hadjáratot az elnökjelölésért. New Hampshire kis állam, amely jól-rosszul megél a turistaforgalomból, de négyévenként egyszer — az elnökválasztás évében — egész Amerika New Hampshire-ről beszél. Noha politikai jelentősége minimális, ez a kis állam adja meg a választási kampány irányát, mert a többi államnál korábban szavaznak itt arről, kl legyen a két nagy párt jelöltje. Az előválasztások befejeztével pedig New Hampshire négy évre ismét feledésbe merül. így tehát már önmagában az ls politikai esemény, első sakkhúzásai hogy ezúttal a szokásosnál egy évvel korábban lépett a politikai aktualitás fényébe. A már 1971-ben kirajzolódó 1972-es választási év minden más választási évtől eltérőnek ígérkezik, mindenekelőtt zavarosabbnak. Lindsay éppen most erősítette meg, hogy esetleg a Demokrata Párt majdnem tucatnyi elnöki aspiránsa között sorakozik fel. A Demokrata Párt jelölése szempontjából szóba jöhető személyiségek többsége mini-aspiráns — Bayh, Hughes, Jackson, Proxmire, Wilbur, Mills, sőt Muskie is —, ezek ugyanis nemcsak Európában ismeretlenek, hanem abban a harminc amerikai államban is, amelyek nem közvetlenül határosak szűkebb hazájukkal. így azután van némi alapja annak az optimizmusnak, amelyet Mitschell igazságügy-miniszter juttat kifejezésre, aki Nixon választási hadjáratát irányítja majd. Időközben megjátszott érdektelenséggel, egy szinttel magasabban is vár két férfi a megfelelő pillanatra. Hubert Huraphrey, Nixon vereséget szenvedett ellenjelöltje 1968-ban arra számít, hogy az adott pillanatban pártja egységesítőjeként lép fel, hogy kivezesse a zsákutcából pártját, amelyet a minijelöltek sokasága zavaros helyzetbe sodort. Ugyanakkor meg akarja akadályozni azt, hogy Muskie, hűséges 1968-as partnere, kellő támogatást nyerjen. Hubert Humphrey a közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját. Gyertyafény mellett nagy vacsorát rendezett az exkluzív washingtoni Shoreham Hotelben, vastag csekk-könyvekkel rendelkező 200 vendég számára. „A vendégek másfél milliárd dollár vagyont képviseltek tegnap este a Shoreham Hotel bankett-termében" — írta másnap a Washington Star pletykarovatának vezetője. „Két óra alatt kétmillió dollárt gyűjthettem volna össze választási hadjára. tomhoz" — sóhajtott Humphrey a vacsora befejeztével. Győzhet-e Humphrey 1972ben a választásokon? Rajta kívül csak nagyon kevés amerikai hisz ebben. Ez a politikailag teljesen elkopott politikus a megújulás antitézisét testesíti meg. A jelek szerint még csekélyebbek a kilátásai McGovernnek, aki már hivatalosan bejelentette jelöltségét, és éppen a megújulás megtestesítőjeként lép fel. A filozófiának ez a liberális profeszszora testileg-lelkileg elkötelezte magát eszmeileg, mint ahogy ez Európában szokás, Amerikában viszont szokatlan; meglepő és rendkívül mélyen gyökerező politikai nézeteket juttat kife* jezésre. S az Egyesült Államok történelmében most először lép fel az ő személyében egy olyan jelölt, aki nem keres ellenfeleket a baloldalon, ellenkezőleg: balról senki sem tudja túlszárnyalni. Ez még rövid idővel ezelőtt is politikai öngyilkosság lett volna, de az idők változnak. A korábban elítélt „radikalizmus" manifesztálódik — legalábbis az értelmiség, a sajtó, a baloldali katolikusok és a főiskolai hallgatók körében, mégpedig olyan erősen, hogy a Demokrata Párt soraiban — amely a liberalizmus hagyományos élharcosa — egyre több és több politikus sodródik balfelé. 1968-ban 73 millió amerikai szavazott. Jövőre a választók száma előreláthatólag erősen meghaladja a százmilliót. A választási korhatárnak 21 évről 18 évre csökkentése következtében 1972-ben 40 millió 18 és 25 év közötti új választó teljesen ismeretlen tényezőt jelent. Azonosak-e ezek a fiatal választók azokkal a tiltakozókkal, akik eljöttek Washingtonba, hogy ott a Vietkong-lobogót lengessék? Politikai nézeteik talán a szüleik elképzeléseire emlékeztetnek? Nincs két közvélemény-kutatás, amely egybeghangző válaszokat adna ezekre a kérdésekre. McGovern az első alternatívára játszik. A mai Egyesült Államokban rajta kívül egyetlen férfi van, aki ugyanilyen mértékben elkötelezte magát az ország átalakítását célul kitűző új hullám mellett. Ennek a másik férfinak azonban rengeteg veszítenivalója lenne. Ez a politikus türelmesen várakozik, hogy mikor üt az ő órája. A neve Edward Kennedy, a népszerű milliárdos. Teddy egyelőre anélkül, hogy a jövőre vonatkozóan elkötelezné magát, kijelenti: „1972-re nem vagyok jelölt". Washingtonban sohasem volt hiány cinikusokban. A Kennedyek — így suttognak ezek az emberek — a következő hónapokban valószínűleg nem fukarkodnak majd pénzzel és emberekkel, hogy McGovern hóna alá nyúljanak. Ez mindenesetre csak egyelőre érvényes. Azt akarják, hogy fejest ugorjon a vízbe és megállapítsa, elég meleg-e már ahhoz, hogy úszni lehessen benne. Amennyiben a hőmérséklet kedvezőnek bizonyul, és egy McGovern is elegendő ahhoz, hogy a hagyományosan elégedetlenkedők, a mexikóiak és a szegények, a professzorok és a diákok támogatásán túlmenően a 40 millió fiatal nagy részét is maga köré tudja gyűjteni, akkor Edward Kennedy minden előzetes kockázat nélkül éppen úgy egy új baloldal jelöltjeként McGovern helyére léphetne, mint ahogy Róbert annak Idején az élharcos McCarthy liberális követőit állította maga mellé. A Kennedyek arra számítanak, hogy az új nemzedék bizonyára elnézőbb lesz Edward korábbi kalandjaival kapcsolatban, mint a hagyományos választók. (DIE WELTWOCHE)