Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-21 / 171. szám, szerda

SZÓLJON HOZZA...! KÉNYSZERLESZÁLLÁS BICSKÉN 40 évvel ezelőtt két magyar pilóta átrepülte az Atlanti óceánt 1931. július 17 én, csütörtöki napoň a Magyar Rádió jelen tette, hogy Magyar Sándor tes Endresz György New Yorkban szálltak fel kis repülőgépükön és Budapest felé repülnek. A budapesti repülőtér felvet­te a rádió-összeköttetést, amint o határt elérték. Hosszantartó kínos csend után hanglemezeket közvetített a rádió, majd később közölte, hogy az óceán „legyőzői" ben­zincső-dugulás miatt Bicske község határában kénytelenek voltak kényszerleszállást vé gezni. Másnap, a kényszerleszállás helyszínén a következőket tud­tam meg: A gép mindig alacsonyabban keringett, mert a pilóták le­szállásra alkalmas terepet ke­restek. Leszállás után a gép az elejével — földi futásában — egy dombnak szaladt, a légcsavar beleakadt a földbe, és elgörbült. (Rövid volt a „ki­futópályái") A benzincső-hibát pár perc alatt rendbehozták volna, s újra felszállva senki sem tudta volna meg a kis üzemzavart. A légcsavargörbü­lés azonban ezt lehetetlenné tette. Endresz sírva biztatta Ma­gyar Sándort, hogy igyekezzék valami módon telefon-összeköt­tetést keresni a Mátyásföldi röptérrel, mert a rázkódástól az eddig kifogástalanul működő rádiójuk is felmondta a szol­gálatot. Magyar Sándor Sontag állat­orvossal találkozott, aki autó­ján bevitte Bicskére a postára. Fél óra múlva meg jelent a helyszínen a mátyásföldi repü­lőtérről kiküldött gép, mely felvette a két pilótát és a dí­szes fogadtatás örömkönnyeket csalt a jelenlevők szemébe. A repülést a magyar szárma­zású Salay Emil hentesáru­gyáros pénzelte, aki fiával már egy hónappal előbb áthajózott Európába, hogy megjelenhessen a fogadtatáson. A gép hossza 8, szélessége a szárnyakon 18 lépés. Kilenc hengeres, minden hengerből külön kipufogócső vezet ki. Két szűk, kis ülőhely van a gépen, s színezése egész különleges: törzse fekete, ebben fehér-zöld sáv húzódik, a szárnyak és a kormánylapát élénk piros. A gép jelzése: „N. R. 115-W­S1R1US DETBOIT A1RCHAFT LOCKHEED". A légcsavarját leszerelték és magukkal vitték a pilóták, hogy megjavítva minél előbb a röp­térre repüljenek. Magyar Sándortól az utazás részleteiről érdeklődtem. Há­nyan repülték már át az m^:^ "imm.ii mm. a­Nagy tömeg gyűlt össze Bicske határában a repülőgép mellett. A gép egyik pilótája. Magyar Sándor j A szerző felvéteiei) óceáni? Lindberg Charles 1927. május 20-án New York—Párizs közti 33 órás repülése köztu­domású, mert ő volt az első. — Mi vagyunk a negyedik óceán-átrepülök — mondotta Magyar Sándor — íme a sor­rend: 1. Lindberg, 2. Chamber­lain és Levinne, 3. Post és Gatty, 4. Magyar és Endresz. Kilométerekben a mi utunk (5000 km) távolsági rekord is. Időben 25 óra 50 percet jelent. Átlag sebességünk 230—250 ki­lométer volt. Chamberlainéit az angol partokat 13 óra 50 perc alatt érték el, ugyanezt az utat Post-ék 15 óra 48 perc alatt. Erre a vállalkozásra mi már hónapok óta készülődtünk. Az időjárás sem volt alkalmas. Aztán végre startolhattunk! Ál­talában sűrű ködben repültünk, Főleg az éjszakai repülésünk volt veszélyes, amikor a nagy fekete semmiségbe fúródtunk és a magasságot sem tudtuk pontosan tartani s csak akkor vettük észre, hogy hol repü­lünk, amikor a hullámok a gép hasát csapkodták! Ezek voltak a legizgalmasabb pillanatok! Negyven év távlatából nem tudom mi lett Magyarral, de a társa Endresz, 1932. május 21­én Rómába repült a SIRIUS-t bemutatni és a leszállásnál ma­gasfeszültségű villanyvezetékbe akadt. A köztudatba az elsők nevei vésődnek be, Magyar és End­resz elsők voltak a leghosszabb út, 5600 km repülésében, így megérdemlik, hogy megemlé­kezzünk róluk. FESZTY ISTVÁN Hétfőtől peniekig­pentektől hétfőig A gyakorlott utazók pénte­ken nem szeretnek utazni, mert ezen a napon zsúfoltak a vo­natok, autóbuszok. Ilyenkor utaznak családjuk körébe azok, akik hetente csak egyszer lát­ják hozzátartozóikat. Tekinte­tükből öröm sugárzik: a csalá­di fészek melegének közeled­tét érzik. Azt az érzést, me­lyet mások naponta, mindig érezhetnek. Szeretem elnéze­getni ezeket az embereket, Új­vár és Galánta környékieket, mátyusföldieket és csallóközie­ket. Érdekes lenne velük utaz­ni, átélni a megérkezésből fa­kadó örömüket, bepillantani otthonukba, megismerni gond­jaikat, örömeiket. Egyet közü­lük megismertem. Tóth Imré­nek hívják, 26 éves. A duna­szerdahelyi járásból, Felsővá­mosról jár Szlovákia fővárosá­ba. Autóbusszal utazik — hét­főn megy és pénteken jön, akár a többiek. A javorina n. v. üzemben a Vaskutacskán dol­gozik. — Csoportomban tizenegyen vagyunk, mind Felsővámosról — mondja és nyomban hozzá­teszi: — És mind fiatalok. A legidősebb közülünk 30 éves. Nagyon megértjük egymást. Va­lamennyien tudunk és szere­tünk dolgozni. Ha sürgős a munka, akár éjjel is dolgozunk. Kivétel nélkül minden építke zési munkához értek. A bratis­lavai Kolibát |a montreali vi­lágkiállításon bemutatott má­sát) mi építettük. Azt is elmondja, hogy mun­kacsoportjuk tagjai közt akad­nak nőtlenek is. Ö már akkor is házas volt, amikor még nem dolgozott jelenlegi helyén. A felesége már akkor tudta, hogy ő hetente csupán egyszer fog hazajárni. Akkoriban is bentla­kó munkás volt. Nekem nagyon tetszik az a hely, ahol most vagyunk — mondja munka- és átmeneti lak­helyéről. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy el akar­ná hagyni szülőfaluját. — A falunkat azonban sem én, sem a csoportunk többi tagja nem hagyná ott a világ minden kincséért sem — mondja hatá­rozottan, s egyben konkrét érvvel is alátámasztja állítását: — Valamennyien otthon épít­keztünk, vagy építkezünk. Neki már áll a szép háza. Hétvégeken építette. Persze nem egyedül. — A csoport tagjai szívesen segítettek, meg a sportolók, a focisták is. Én is tagja vagyok a futballcsapatnak. Most meg én járok segíteni másoknak. Törlesztem az adósságom. Hogy meddig? Ezt bizony nem tu­dom. Ameddig kell. Amíg min­denki fel nem építi házát, aki nekem segített. Tehát a hétvégeken sem íil állandóan otthon. Ráadásul a labdarúgás is sok idejét veszi el. Igaz, jövőre már nem akar játszani. Pedig még bírná, hi­szen tavaly az egyesület évzáró gyűlésén őt értékelték az év legjobb játékosaként. Ez volt egyben élete legszebb sportél­ménye. Mégis átadja helyét a fiatalabbaknak. / Ezután már csak akkor fog játszani, ha a soványok, a kövérek, vagy az öregek a fiatalokkal fognak mérkőzni. így több ideje jut majd legkedvesebb időtöltésére, a halászásra. Talán kisfiával is többet lehet \nujd együtt. A fut­ballal kapcsolatban mosolyogva már csák ennyit mond — Lehet, hogyha majd öreg leszek, el se fogom hinni, hogy valamikor milyen gyorsan tud­tam futni. Élete egy részét persze a munkahelyén —, mely ugyanott van, ahol az átmeneti lakheiye .— tölti el. Arról is szívesen beszél: ^ — Hat órakor kezdünk dol­gozni. Télen egy órával később. Fél órával a munkaidő kezdete előtt kelünk fel. Három faház­ban lakunk — négyesével. A reggeli többnyire az, amit iia­zulról hoztunk, vagy saját ra'a-. gunk készítjük. Kilenckor reg­gelizünk, utána délig dolgo­zunk. Akkor megebédelünk. Az ebédet magam készítem el. Sze­retem a pörköltet. Azt gyorsan el tudom készíteni. Egy óra az ebédszünet. Levest is szoktam főzni. Néha kell a főtt étel. Fél ötig dolgozunk. A vacsorát olykor egy ember készíti el a csoport minden tagja számára. Például hallevest. Akkora edé­nyünk is van, hogy mindegyi­künk számára eleget lehet ben­ne főzni. Egy-egy ilyen közös halászvacsora sörözgetéssel is szokott végződni. A gomba: is szeretjük . .. Télen rosszabb a távollét. Ilyenkor rádiózunk, síelünk, szánkázunk, hálót kö­tünk — hárman vagyunk halá­szok a partiból. A városba job­bára csak bevásárolni járunk. Meg moziba. Nagyon gyorsan eltelik a hét. Egyik a másik után. Hétfőn, kedden arról be­szélünk, hogyan volt otthon ... szerdán és csütörtökön pedig már azt emlegetjük, hogy kö­zeledik a hét vége, és Ismét mehetünk haza. A legrosszabb a hétfő reggel. Nagyon korán fel kell kelni. Ilyenkor arra gondolok, hogy de jó lenne még otthon maradni. De csak a csa­lád maradhat otthon. Így beszél a maga és társai életéről Tóth Imre, aki egy a sok sok, hetente csupán egy­szer hazajáró munkás közül. Aki minden hétfőn fájó szívvei búcsúzik a meleg családi fé­szektől, s aki számára búcsú záskor a legnagyobb vigaszta­lás a kezdődő hét biztos elmúlá­sa, mely újabb visszaérkezést ígér FÜLÖP IMRE A Poprádi Vagongyár iize mi étkezdéjében hatféle étel k5­zül választhatnak a dolgozók. A mondat elolvasása utfjn nyilván több gyári munkás hitetlenkedve csóválja a fejét, vagy töprengve arra gondol : ez meg hngyan lehetséges? A kérdésre Alexander Céllá r, az említett üzem étkeztetési részlegének vezetője válasz ol. BÖ VÁLASZTÉK A Belkereskedelmi Miniszté­rium egyik rendelete lehető­vé teszi, hogy az üzemi ét­kezdék vezetői a válialatve­zetöséggel és a szakszervezet üzemi bizottságával határoz­zanak, milyen árcsoportba tartozó ételeket szándékoznak készíteni. Úgy határoztunk — mondotta Cellár elvtárs —, hogy a magasabb kategóriát választjuk, melynek kereté­ben bővíthetjük a választék skáláját. Úgy vélem, hatféle ételből már az igényes étke­zők is választhatnak. Nincs értelme 10, esetleg még több ételt előállítani, mert az már a minőség rovására menne! Üzemi étkezdénkben jelenleg a szlovákiai vendéglökben felszolgálásra kerülő fő éte­lek 45 százalékát állítjuk elő. TÖBB MUNKA ­TÖBB KALÓRIA Az ötödik ötéves terv folya­mán megközelítőleg 57 száza­lékkal emelkedik az ipari ter­melés. Már most gondolko­dunk azon, hogyan elégítjük majd ki az emelkedett munka­feladatok végzésével törvény­szerűen növekvő kalóriaszük­ségletet. Rosszul vagy szak­szerűtlenül táplált emberek­kel nem végeztethetünk el igényes feladatokat. Felmerül egy másik probléma is: ho­gyan oldjuk meg a dolgozók gyorsan, várakozásnientesen történő étkeztetésével kapcso­latos feladatokat? Arra gon­doltunk, az egyes munkaköz­pontokon létesítünk étterme ket, így senkinek sem kell messziről ebédre járnia. Ha beválik ez a módszer, a ter­veket eljuttatjuk Dubnicára és a Kelet-szlovákiai Vasműbe is. Az a probléma ezekkel az úgynevezett kantinokkal, hogy nehéz bennük biztosítani a kulturált étkezéssel kapcsola­tos jogos igényeket. Csak szí­vós ós kitartó munkával te­remthetjük meg az üzemi ét­kezdék színvonalának emelé­séhez szükséges feltételeket. Ezzel kapcsolatban megjegy­zem, hogv aránylag kis ráfor­dítással is sokat iendlthetünk az üzemi étkezdék színvona­lán. Fontos a |0 szándék és a segítőkészség. Az üzemi ét­kezdék dolgozóinak érezniük kell, hogy ók is legalább any­nyira fontos és hasznos tag­jai társadalmunknak, mint a vendéglátóipari üzemek alkal­mazottai. Ehhez azonban meg kell teremtenünk a feltétele­ket. Nem szabad vigasztaló érvként elfogadnunk olyan megjegyzéseket, hogy a múlt­ban főleg a háborút köve­tő években — még siralma­sabb körülmények között mű­ködtek az üzemi konyhák! Hol van mar a tavalyi hó? Nekünk jobbra és a már jó­nak tartott viszonyok még to vábbi javítására kell töreked nünk! BIZOTTSÁGOKAT KELL LÉTESÍTENI! A vendéglátóipari tevékeny séget igen, az iizemi étkezdék munkáját azonban nem irá­nyítják a nemzeti bizottságok. Metodikai irányelveket kap­tunk a Központi és a Szlovák Szakszervezeti Tanácstól. Az utóbbi időben — és ez látszik legeredményesebbnek — a já­rási szakszervezeti tanácsok mellett alakulnak szakbizott­ságok. melyeknek tagjai a já­rásban működő üzemi étkez dék irányításával foglalkoz nak. Együttműködnek a jnb kereskedelmi szakosztályával és a járási higiénikussal. Ez a bizottság ellenőrzéseket vé­gez az üzemekben, foglal ko zik az üzemi étkezdék áruval való ellátásával s ha kell. el­látogat a szállítóüzemekbe is és a helyszínen orvosolja a problémákat. A bizottság tag­jai ellenőrzik a kutakat és szakoktatásban részesítik az üzemi étkezdék személyzetét. Nézetem szerint — hangsú­lyozta Cellár elvtárs — ilyen bizottságokat minden járás­ban kellene alakítani, jobban kellene propagálni ezt a te­vékenységet. Tudomásunk sze­rint a poprádi járáshoz ha­sonlóan másutt is működnek bizottságok, jó eredményeket érnek el, azonban igen keve­sen tudnak róla, mert ezt a tevékenységet nem népszerű­sítik eléggé. SAJNOS ILYESMI IS MEGTÖRTÉNIK! Néhány vállalatban az üze­mi étkezdét tehertételnek te­kinti a vállalatvezetőség. Úgy kezelik, mint szükséges rosz­szat, mert hát az üzemi ét­kezdén nem lehet keresni, rá­fizetéses és így tovább. Ter­mészetesen találkozunk olyan esetekkel is, ahol az ipar ve­zető dolgozói már tudatosí­tották, hogy az üzemi étkez­de szerves és elválaszthatat­lan része a gyárnak! Ha a dolgozó éhes vagy szomjas, nem végezhet jó munkát. Ha már az üzemi étkezdék­ről beszélünk, a teljesség kedvéért megemlítem, hogy jelenleg nem éppen „leány­álom" ezeken a munkahelye­ken dolgozni. Könnyebb an­nak a dolgozónak a helyzete, aki kitanulja a vendéglátó­ipari szakmát és egy szálló éttermében kulturált körül­mények között végezheti a munkáját! Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az üzemi étkezdékből ínterhotelt, első osztályú éttermet csináljunk, de az adott lehetőségeken be­lül szükséges állandóan javí­tani az üzemi éikezdék alkal­mazottainak a munkafeltéte­leit. Tisztaságnak, rendnek kell lennie, minden alkalma­zottnak ismernie kell a mun­kakörével kapcsolatos felada­tokat és nem szabad megfe­ledkeznie az anyagi juttatá­sokról sein, főleg ha figyelem­be vesszük a már említett kü­lönbségeket, amelyeket a ven­déglátóipar és az üzemi ét­kezdék között — az üzemi konyhák hátrányára — ta­pasztalhatunk. Kl ÉS HOGYAN SEGÍTHET? Mivel az üzemi étkezdék napjában nagy mennyiségű nyersanyagot használnak fel, nagy segítséget jelentene, ha a hűtőházakból nagy "csoma­gokban kapnánk a spenótot, kockára aprított zöldséget, á borsót, a karfiolt. A konzerv­ipar is figyelembe vehetné szükségleteinket és a lecsót, a kompótot, a savanyúságot, valamint a többi árucikket nagy dobozokban, illetve üve­gekben szállítaná le. Konkré­tan Poprádon nemrég létesí­tettek ogy korszerű zöldség­es gyümölcsraktárt. Ez eddig rendben is van, de később ki­derült, hogy az árut nem cso­magolják, vagy ha igen, ak­kor — mivel az üzemi étkez­dék nagy mennyiségben vásá­rolnak — drágább a leves, mint a hús. Az történik ugyan­is, hogy különféle hálókba, műanyag tasakokba rakják — persze kis tételekben — az árut és ez rendkívül megdrá­gítja a vásárlást. Egy mű­anyag tasak pl. 50 fillérbe ke­rül. Ha valaki vásárol a zöld­ségboltban egy vagy két ta­sakban árut, nem veszi külö­nösebben észre a ráfizetést, azonban mázsás tételeknél ez nagy összeget #tesz ki. Az iizemi é.itezdék problé­máit ezzel természetesen ko­rántsem merítettük ki. Mivel olvasóink közül sokan étkez­nek az üzemben, nyilván ta­pasztalnak napjában jó és kö­vetésre méltó vagy helytelen megnyilvánulásokat. Kérjük: írják meg: elégedettek-e az üzemi étkezdével? Ha igen, miért. De írják meg bíráló jellegű észrevételeiket is! A legjobb javaslatokat közzé tesszük és megjutalmazzuk

Next

/
Oldalképek
Tartalom