Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-18 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

A CSKP HARCA AZ OKTATASÜGY DEMOKRATIZÁLÁSÁÉRT A

múlt ismerete a jelen értésének egyik fontos feltétele. A múltra emlékezve a történetíró nagy felelősséget vállal: az igazmondás felelősségét. Marx Engelshez írt levelében kikelt minden történelemhamisítás ellen, s gúnyolódott is, mondván: a történelmen lehetetlen változtatni, mert „a történelem történik" s a tör ténteken mi sem változtathat. A CSKP félévszázados történetét lapozgatva bukkantunk rá azokra a tényekre, melyek közoktatásunk fejlődését magyarázzák és értelmezik, sőt sok esetben peghatározzák a mai helyzetet. Köztudott, hogy csak a marxizmusleninizmus tárta fel azokat a társadalomformáló erőket, a társadalom gazdasági rendje és a kulturális intézmények közti összefüggéseket, melyek megszabják a fejlődés irányát és ütemét. Csehszlovákia Kommunista Pártjának félévszázados harca nemcsak a közoktatás demokratizálódásának történetét világítja meg, hanem feltárja annak mélyebb társadalmi vonatkozásait is. Ahhoz, hogy jobban megértsük mai iskolarendszerünk problémáit, tekintsük át a párt félév-' százados, a tudás demokratizálásáért vívott harcát. A Csehszlovák Köztársaság a Monarchia iskolaügyét örökölte. Az új köztársaság ezen az iskolarendszeren lényegében semmit sem változtatott. A hazafias frázisok, a masaryki huipanizmus jelszavai csupán a régi iskolarendszerre ráaggatott dekórumok voltak. Az iskolák kapui tehát továbra is csak elvben voltak nyitva minién tanuló számára. Ennek az iskola- v rendszernek legjellemzőbb vonása, hogy az egyes iskolatípusok nem kapcsolódtak egymáshoz. Amikor a kormányzat új Iskolatípust létesített, rögtön számításba vette: melyik társadalmi osztály gyermekei fogják azt látogatni. Hazánkban a múlt század második felében ennek megfelelően létesült a munkások és a parasztok gyermekei számára a népiskola, a városi polgárság számára a polgári iskola, az uralkodó osztály gyermekei számára pedig a továbbtanulásra lehetőséget nyújtó nyolc évfolyamos gimnázium. A továbbtaftulás szempontjából a népiskola zsákutca jellegű volt, mert ha valaki elvégezte a 8. osztályt, nem tanulhatott tovább,- sőt még csak jobb szakmára sem vették fel. Zsákutca jellege volt részben a polgári iskolának is, mert a továbbtanulást csak bizonyos szakközépiskolákban tette lehetővé, de nem volt egyenértékű a gimnázium alsó négy osztályával. Ez az iskolarendszer tehát a kapitalizmus osztálytagozódását tükrözte. Nem volt egységes, és tantervi anyagában is jelentős eltérések voltak. Az első köztársaság idején a pályaválasztási kényszer a gyermek 11 éves koréban, az öt elemi elvégzésével jelentkezett. Pártunk az állami, egységes iskolát — melyben a pályaválasztási kényszer korhatára 14—16 év — már a húszas években oly meggyőző erővel követelte, hogy azt nyilvánosan még a burzsoá pártok sem merték elutasítani. Annak ellenére, hogy a reakciós pártok képviselői az egységes iskoláért ténylegesen semmit sem tettek, a húszas évek végén már például Anton Štefánek oktatásügyi miniszter és Milan Hodža (mindketten a reakciós agrárpárt tagjai) is az egységes iskola „szükségéről" szóltak. Ez is igozalja, hogy az uralkodó politikai rendszer osztályszempontjai erősebbek voltak, mint a társadalmi és a gazdasági haladás követelményei, meg a gyermek pszichikai fejlődésének törvényei, habár igyekeztek ezt demagóg kijelentéseikkel leplezni. Az 1968-ban oly erős nosztalgiával emlegetett burzsoá iskolarendszernek ezt az antihumanizmusát az „emberi arculatú szocializmus" hívei azonban nem akarták látni. Elhallgatták, hogy például még 1934-ben is egy korcsoport 54 százaléka a népiskolába, 38 százaléka a polgáriba és csak 8 százaléka járt gimnáziumba. Dr. Doležal és dr. Ulrich szociológiai tanulmánya szerint (Výskum abiturientü stŕedních škol, Praha, 1935) a gimnáziumi tanulók közül 10 000 lakosra a hivatalnok családból 128, a munkás-paraszt családból viszont csak 4 középiskolát végzett jutott. Az osztálytagozóflásnak megfelelően * a helyes arány 113 munkás-paraszt és 19 hivatalnoki tsaládból származó tanuló lett volna. Ez tehát a „masaryki humanizmus" iskolapolitikájának igazi arca. Ilyen körülmények között tűzte • ki a párt iskolapolitikai programját: az egyháztól függetlenített állami, a gyermekeknek 14—16 éves korukig egységes műveltséget nyújtó iskolák megalapítását és azt, hogy mindenki képessége és nem pedig szociális helyzete szerint tanulhasson tovább. Tehát azt, hogy az arra rászolgáló tanulók már a középiskolában ösztöndíjat kapjanak. Már a húszas években a kommunista sajtóban több elvi jelentőségű cikk fejtegette ezeket a gondolatokat, helyesen értelmezte az iskola osztályjellegét és a szovjet iskolapolitika demokratizmusát. Néhány lelkes kommunista tanító vörös Kladnóban például már 1918-ban egységes munkaiskolát (jednotná škola práce) szervezett a munkások gyermekei számára. Ezt az iskolát — mely már nem a burzsoázia, hanem a proletariátus, eszköze — csak 1933-ban tudták a polgári demokrácia iskolai hatóságai felszámolni. 1937. május 16án és 17-én a párt besztercebányai konfer..mt iáján alapos elemzés alá velik az Iskolaügyet is. Ezen a konferencián már nemcsak szociális szempontból, hanem nemzetiségi szempontból is élesen kritizálták a polgári demokrácia iskolapolitikáját, mely jelentős különbségeket teremtett a cseh, a szlovák és a nemzetiségi iskolák személyi és anyagi ellátottsága terén (a tanulók átlagos létszáma az osztályban például Szlovákiában 52,5, Csehországban 31). A szociális szempont és az internacionalizmus, a népek és a nemzetiségi csoportok nemzeti érdekei és az osztályszempont dialektikusan fonódott össze a párt harcában a szocialista közoktatás megteremtéséért. Itt fogalmazták meg először a nemzetiségi iskolapolitika egyik fontos alapelvét: a mindenki számára azonos anyanyelvi tanulási lehetőségek megteremtésének szükségét. Csehszlovákia közoktatásának története is igazolja a marxizmus—leninizmus tételét: a közoktatás demokratizálásának feltétele, hogy a politikai hatalom a munkászosztályé legyen. Vagyis: a munkásosztálynak először a politikai hatalmat kell megszereznie és csak ennek eredményeként ragyoghat „a szellem napvilága minden ház ablakán". A Szlovák Nemzeti Felkelés idején a párt politikájának hatására a Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember 7-én az 5/1947 számú rendeletével államosította'az iskolákat. Az 1945. április 4-én kihirdetett kormányprogramban pedig mér ezt olvashatjuk: „Az oktatásügy következetes demokratizációjával a legszélesebb néptömegek számára lehetővé tesszük a művelődés minden forrását, úgy, hogy az ne csak egy szűk réteget, hanem az egész népet, nemzetet szolgálja". Az ennek alapján elkészített „Egységes iskola" törvénytervezetét azonban csak a Februári Győzelem után, 1948. április 21-én hagyhatta jóvá a nemzetgyűlés. Az „Egységes iskola" politikai, szociális és pedagógiai jelentősége az, hogy a pályaválasztást a pszichológiailag is indokolt, érettebb, 15 éves életkorban teszi lehetővé és ezáltal szociális helyzetre, származásra, nemzetiségre való tekintet nélkül minden gyermek egységes képzésben-neveiésben részesül. A tehetségesek középiskolai továbbképzésben részesülnek, ahol szociális helyzetüknek és tanulmányi előmenetelüknek megfelelően ösztöndíjat kapnak. Klement Gottwald elvtárs 1948. április 26-án a prágai Óvárosi téren tartott beszédében ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: „Az új, egységes iskolatörvény a 15 éves korig képző iskolák között minden különbséget megszüntet. Mindenki tudja, hogy milyen különbségek voltak a középiskolák, a polgárik és a falusi népiskolák között. Ennek most már vége. Ezután 15 éves korig minden gyermek azonos tudást kap majd falun, városban egyaránt. Mindenki számára ez lesz a legjobb, a gazdagok és a szegények számára is. És aki tehetséges, annak továbbtanulását az állam lehetővé teszi. Egyedül a képesség és a tehetség dönt majd, hogy ki tanul tovább, akár munkás, paraszt vagy iparos gyermeke az". Az iskolák egységesítése megteremtette a fejlődés további feltételeit, íme néhány adat: az utóbbi húsz évben az óvodák száma 4664-ről 8067-re, az óvodákba járó gyermekek száma pedig 205 ezerről 390 ezerre nőtt. A kötelező alapiskolák szervezettségének színvonalát bizonyítja, hogy ugyanebben az időszakban 14 000-ről 10 000-re, tehát 25 százalékkal csökkent az alapiskolák száma, de a tanulók száma 35 százalékkal nőtt. Hazánkban lényegében már nincs a kilenc évfolyamot egy osztályba összevonó iskola. Az általános középiskolások száma az utóbbi két évtizedben 70 ezerről 107 ezerre, a szakközépiskolások száma 92 ezerről 278 eziiri'e, a főiskolások száma 57 700-ról 137 More gyarapodott. A

z iskoluügy mindig szerves ré sze és eszköze az általános politikának. Sem a múltban nem vol'l, sem pedig a jövőben nem lesz független a politikai, gazdasági és kulturális élettől. A csehszlovákiai magyar iskolaügy pedig ezen kívül nem független a nemzetiségi politikától és hazánk teljes értelemben vett közoktatás-politikájától sem. Ezért a nemzetiségi iskolapolitika szerves része a párt tudatos osztályharcának is. A cs^iszlovákiai magyar tannyelvű iskolák kapuinak két évtizeddel ezelőtti megnyitása is törvényszerű következménye a párt végleges győzelmének. Előrehaladásunk egyik, mindenkit meggvőző bizonyítéka a 15 évesek szlovákiai tudásszint-vizsgálata, melynek eredménve igazolja: nincs különbség a szlovák és a magyar iskolák tanulóinak tudása közt. A tanulói tudásszint azonban csak okozat, keressük az okokat. A kilencéves, egységes és kötelező alapiskola köznevelésünk alapja. Itt kell érvényesülnie annak az elvnek, hogy minrjenki számára egyenlő anyanyelvi tanulási lehetőségeket teremtsünk. Ezért vegyük szemügyre az alapiskolák helyzetét, s elsőként vessük össze az iskolák, az osztályok és a tanulók számát és arányát. (A felmérést az 1969—70-es tanévben végeztük.) Szlovákiában az alapiskolák száma 3852, ebből a magyar tannyelvű iskolák száma 494 (azaz 12,79 százalék). A teljesen szervezett iskolák száma 1324, a magyar iskolák esetében ez a szám 139 (10,48 százalék). Szlovákiában az alapiskolások száma 778 332, ebből 71 605 en, (9,28 százalék) a magyar tannyelvű alapiskolákat látogatják. Szlovákiai viszonylatban 169 620 gyermek (21,85 százalék) részesül váltakozó oktatásban, míg a magyar iskolák esetében csak 14 332 tanuló (20 százalék) tanul két váltásban. A tanulók átlagos száma az osztályban szlovákiai viszonylatban 26, a magyar tannyelvű iskolák esetében viszont 24,6. A felsorolt adatokból látható, hogy a kilenc évfolyammal rendelkező magyar tanítási nyelvű alapiskolák szánta a szlovákiai átlaghoz képest kisebb. A tantermek és az osztályok korrelációja a szlovákiai átlaghoz viszonyítva azonban valamivel jobb. A tanulók átlagos létszáma az osztályban 1,4-el előnyösebb az országos átlagnál. Az alapiskolák helyzetét vázolva szólnunk kell azonban a tanulók előmeneteléről is. Szlovákiában összesen 89 489 tanuló (ebből 8581 a magyar iskolák tanulólnak száma) fejezi be a kötelező iskolalátogatást. Ennek azonban csak 79,33 százaléka (70 989 gyermek) végzi el a 9. évfolyamot is, azaz teljes alapiskolai végzettséggel rendelkezik. A magyar iskolák terén a helyzet a következő: teljes alapiskolai végzettséget 6314 tanuló, azaz 79,40 százalék szerez. A lemorzsolódás a magyar tanítási nyelvű alapiskolákban 0,07 százalékkal jobb az országos átlagnál, ami ugyan figyelmen kívül hagyható lenne, ha nem látnánk az alsó tagozaton megrekedtek aránytalanul nagy számát: szlovákiai viszonylatban 18,78 százalék (a magyar iskolák esetében 17,50 százalék) a 6—8. évfolyamban fejezi be a kötelező iskolalátogatást; 1,89 százalék az 1—5. évfolyamból marad ki, a magyar tannyelvű iskolák esetében ez viszont 3,80 százalék! A tanítók képesítését illetően a magyar tanítási nyelvű alapiskolákban jobb a helyzet, mint országos viszonylatban. Az alapiskolai tanítók száma 36 070 (3608 a magyar Iskolákban működő pedagógusok száma), ebből szlovákiai viszonylatban 21,40 százaléknak nincs előírt képesítése |a magyar iskolákban csak 17,54 százalék), 12,11 százalék egyáltalán nem rendelkezik pedagógiai végzettséggel (a magyar iskolákban ez csak 8,53 százalék). Az anyagi és a személyi ellátottság eredménye a tanulói tudásszint, mely statisztikailag a tanulók előmenetelével, az érdemjegyekkel mérhető. A magyar tanítási nyelvű alapiskolák tanulóinak érdemjegyei — százalékban kifejezve — egy-két százaléknyi eltéréssel'azonosak a szlovákiai átlaggal. A fenti adatok talán túlságosan szárazak, de — úgy véljük — világosan meggyőzők, az elmúlt két évtized szorgos tevékenységét és a CSKP nemzetiségi iskolapolitikájának helyességét bizonyítják, tehát azt. amit az 1968—69-es években oly sokszor és olyannyira vitattak. Persze, sok minden vitatható. Vitatható például a szlovákiai átlaghoz való méricskélés, hiszen mások a > történelmi, a szociológiai, a pszichológiai és egyéb sajátosságok. Ez azonban metodológiai kérdés, s mivel az iskolafejlesztés gazdasági és szociológiai meghatározói mikroterületekre és nemzetiségekre nincsenek lebontva, más módszer egyelőre nem áll rendelkezésünkre. S itt felvetődik a kérdés: mi sikerült, s mi nem? Nehéz a válasz erre a könnyű kérdésre. Még az emlékezés hatása alatt sem szeretnénk az elmúlt idők dicséretének horatiusi szerepébe kerülni. Ebben óhatatlanul is van valami gyámoltalan gyengeség, komikus félelem. Ismerjük az elmúlt évtizedek fejlődésének ellentmondásait. Az eredmények azonban magyarázatot adnak a hibákra is. Mert nem vezethet jóra a vélt vagy akár a valós sérelmek kizárólagos meglovaglása, hiszen ez elvakít. A mi feladatunk igazságos érvek ajapján az elvhűség értelmében javítani a valóságon. A politikai, a gazdasági, a tudományosműszaki fejlődés eredményeként az emberi igényekben, életformában beálló változások összehangolása az iskolaügy egészével és a közneveléssel, hozzáértésf és örökös tevékenységet igényel, hogy a csehszlovákiai magyar iskolaügy a párt megjelölte fejlődésnek továbbra is hatékony eszköze legyen. A nemzetiségi iskolaügy kérdéseinek kedvező megoldása mindig szerves része volt a párt nemzetiségi politikájának, s mindez természetesen függvénye hazánk politikai és gazdasági helyzetének. Mivel azonban a pedagógia nemcsak szociológiai kategória, tudatosítanunk kell, hogy a belső erők feltárása a leglényegesebb. Mert, ha a tudásvágy és a minőségre törés a tanítás—tanulás jellemzőjévé válik, akkor a külső keretekkel is lényegesen kevesebb lesz a baj. MÖZSI FERENC Frunze városában Fučík ültette e fát... (Mihail Kuhtarev felvétele — a bratislavai szovjet fényképkiállítás anyagából)