Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-13 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

VIIUGSMIDBOL Szelídített fóka Ritka barátot talált Ottó Buck, hatvanéves travemiindeni halász. A tavasz folyamán, a parton többször felbukkant egy világosbarna szőrű, nagy fóka. Az idősödő halász fi­nom halcsemegét vetett oda a kíváncsiskodó állatnak. Lassacskán szabályos találkozások alakultak ki Ottó Buck és a Dicknek elkeresztelt fóka között. Az állat minden reg­gel és este ugyanabban az órában jelentkezett. Később már egyáltalán nem félt az embertől, megbarátkozott vele, ját­szadoztak egymással és a különös kapcsolat állandósult. Dicky most is szabadon él a tengerben, de naponta sza­bályszerűen felkeresi barátiát. Hány gyermek legyen a családban? A mai szovjet család problémáiról, a kötelékekről, amelyek megszilárdítják és az okokról, melyek az utóbbi időben a csu tádl kapcsolatok bomlásához vezetnek, nagyon sok vita folyik a Szovjetunióban. A legélénkebben arról vitatkoznak az embe rek: hány gyereke legyen a családnak. Azok számára, akik is­merik a népességi problémákat, teljesen világosak a szaporulat csökkenésének következményei. Nagyon gyakori, hogy e lap hasábjain ls fölvetik a kérdést, miért van egyes köztársaságok­ban egyre több egygyermekes család. A szerkesztőség e kér déssel kapcsolatban rengeteg levelet kapott. A levelek többsé­gének alapgondolata az volt, hogy a gyermekek jelentik az ország jövőjét, ezért a szaporulat kérdése „korunk legfooto sabb kérdése". A levelek többségének írója úgy véli, hogy a családban fel­tétlenül több gyermeknek kell lenni. Vajon akkor maguknak miért van mindössze egy? Egyesek arra hivatkoznak, hogy a 2—3 gyermekes családok nehezebb anyagi körülmények között élnek azoknál, amelyek csupán egy gyermeket nevelnek. Nem szabad persze szem elöl téveszteni a szülök fizikai és pszichi­kai megterhelését sem — különösen ami az anyákat illeti —, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a szabad időt sem. Egy­szóval az életkörülmények alkotják az egyik tényezőt, amely meghatározott mődon kihat a szaporulatra. Miképpen érezteti hatását az életszínvonal emelkedése a Szovjetunióban a demog­ráfiai folyamatra? A házastársaknak két célja van: az első — hogy gyermekük legyen [nem egy, hanem több), a másik — hogy minél többet élvezzenek az életből. A gyermekek száma tehát nem csupán az életszínvonaltól függ. hanem a férj és a feleség szüntelenül nö­vekvő szükségleteitől is. Ezzel kapcsolatos az á vágy ls, hogy azt a meglevő egy gyermeket minél jobban felneveljék. Nos, a szülők éppen ezen a ponton lépnek túl gyakran az ésszerűség határán. Az olvasók leveleiben gyakran javasolnak olyan Intézkedése­ket is, melyeknek segítségével a népességi problémát kl lehetne mozdítani holtpontjáról. Elsősorban a többgyermekes családok anyagt segítségének növelésére gondolnak. Mit szólhatnánk eh­hez? A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa rendelkezése a csa­ládi pótlék két formáját tartalmazza: az egyiket a harmadik gyermek és minden további gyermek születésekor fizeti, a másl­k-t havonta juttatják a családoknak, mihelyt megszületik a ne­gyedik gyermek. A Szovjetunió területének nagyobb részén ma mégis túlsúlyban vannak az egy- vagy kétgyermekes csalídok. A szerkesztőséghez továbbra is nagy mennyiségű levél érkezik be. Ögy vél|ük, figyelembe kellene venni a lakosságszaporultra kihatással bíró összes tényezőket — a társadalmi gazdaságlakat, a lélektaniakat, az erkölcsleket és etikalakat. Ilyen politikának kell biztosítania minden család egyéni érdekeinek egybehango­lását az egész társadalom érdeketvei. (MTYKRATURNAjA GAZETAI NINCS VISSZATÉRÉS Marina valahol Nyugat­Németországban él, netn fontos, hogv hol. valódi neve sem lényeges. Tizen­három éves, visszavonhatat­lanul rabja a kábítószernek, kigyógyítani nem lehet, ma­ga is tudja, hogy a káros szenvedély életébe kerül majd, de képtelen szakítani a kábítószerekkel. Sok kis­lány az ő korában még ba­bákkal játszik, ő azonban naponta kockára teszi életét. A kölni rendőrök egy razzia alkalmával a város nevezetes terén, a Rudolfs­platzon tartóztatták le. Ami­kor rendőrkézre került, 20 gramm hasis volt a táskájá­ban, egy hétre elegendő ká­bítószer. Zsebében gombos­tűfej nagyságú nyers ópium­galacsint találtak, meg egy kiskanalat, amelynek segít­ségével az ópiumot vízben feloldják. Saját bevallása szerint tíz­éves korában már hasist szí­vott. Hogy miért? Mert szü­lei elváltak. Édesapja mi­nisztériumi alkalmazott, any­ja gazdag családból szárma­zik. A kislány élete unalom­ban telt luxusvillájukban. Véletlenül került a hasisszí­vók közé. Gyorsan rabja lett a káros szenvedélynek, és a hasis csak rövid ideig elégí­tette ki. Tizenkét éves sem volt még, amikor áttért az LSD-re. majd egy évvel ké­A KÁBÍTÓSZER RABJAI sőbb egy kölni ifjúsági szó­rakozóhely illemhelyén egyik barátnője beadta neki az el­ső morfiuminjekciót. Ez volt a kezdet, a vég kezdete. A morfiumadagokat szün­telenül növelni kell, és az el­vonókúra esélyei 1 : 100. A halált alig lehet elkerülni, mert a szív felmondja a szol­gálatot. Marina tudja ezt? — Igen — mondta. Képtelen vagyok azonban kábítószer nélkül elviselni ezt a rothadt vilá­got, csak a morfiummámor­ban látok menedéket. A kislányt pszichiáterek kezelték, elvonókúrára küld­ték. Marina megjátszotta a gyógyultat. Hangoztatta, hogy megbánta tettét. Egy­heti kezelés után hazaküld­ték, és anyja gondjaira bíz­ták, aki azonban csakhamar ismét többet törődött önma­gával, mint lányával, csu­pán azt tiltotta meg neki, hogy délután három óra után elhagyja a lakást. Marina kerüli a Rudolfs­platzot, kábítószerre azon­ban szüksége van. Fölvette hát a kapcsolatot régi is­merőseivel. Délután 3 óráig elegendő ideje van átadni magát szenvedélyének, bő­ven elláthatja magát kábí­tószerrel. A sápadt kislány már min­denféle kábítószert használ: ópiumot, kokaint, morfiu­mot. Ma már elegendő szá­mára naponta egy adag. Mi lesz azonban holnap? Marina megvonta vállát. Mindegy. És ezt mesélte: — Egyik barátom segít beadni az injekciót. Egész testem­ben reszketek, mialatt letöri a morfiumampulla hegyét, és megtölti a fecskendőt. Ezután bal kezének hüvelyk­ujjával fölvonja a szemhéja­mat, és óvatosan a szemhéj alá szúrja az injekcióstűt. Egy pillanat, és a morfium­adag máris hat. Azt is elmesélte, hogy any­ja minden este tetőtől tal­pig átvizsgálja, a tűszúrások nyomát keresi testén. Ezért kényszerül a fájdalmas mód­szerhez folyamodni: szemhé­ja alá, a nyelve alá adja be az injekciót. így mindenki azt hiszi, hogy kigyógyult, és már nem rabja a kábító­szernek. Tisztában van vele, hogy sohasem szakíthat a morfiummal és csakhamar — mint mondta — hosszú útra indul, ahonnan nincs visszatérés. — Ha még egy­szer megfognak, nem marad más hátra, mint egy dupla adag morfium — ez elegen­dő, hogy soha többé ne éb­redjek fel. Tudom, mi vár rám: nem hiszem, hogy meg­érem 15. születésnapomat. (QUICK) A holnap Noé-bárkája Három művész „aktívan akar beavatkozni egy fejlődési folyamatba, amelynek során nem halnak ugyan meg az emberek olyan gyorsan, mint a bombától de éppen olyan alaposan elpusztulnak". A három osztrák művész: Lajwid Ortner, Günter Kelp s Klauss Pintér. A folyamat, amelyről beszél­nek, a környezet egyre szédítőbb elszennyeződése és mérgeződése. A krefeldi „Haus Lange" múzeumot, a művészek beborították egy hatalmas műanyag burkolattal, hogy bemutassák, hogyan lehet a jövőben élet­ben maradni a teljesen elszennyeződött környe­zetben. S mindaz, amit a védőburkolat alatt be­mutatnak, figyelmeztetésként szolgál, nehogy lá­tomásaik valaha is valósággá váljanak. Ez a „Noé bárkája" a krefeldi múzeumban „mesterséges klímaővezetből" áll, amelyeket her­metikusan elzártak a „szennyezett külvilágtól", ezzel szemben „póttermészetet" ajánlanak: vetítő­készülékek fák és virágok árnyékait vetítik a fal­ra, hangszalagról madarak csicseregnek és kvarc­lámpák pótolják a napsugarat — s hogy mindez még valószerűbben hasson, még zivatarok illú­zióit is keltik. „Halálos veszéllyel járna, ha valaki próbálna kitörni ebből a szintetikus kozmoszból" — han­goztatják a kiállítás kezdeményezői. S hogy az élet ilyen körülmények között is viszonylag kellemesen alakuljon, a művészek ,,be­lehelési zónákat" létesítettek, ahol erdei levegőt, tengeri ózont vagy virágillatot lehet belehelni. S e mesterséges világ lakói egy rózsaszínre festett műanyag burkolat alatt élhetnek vagy szerethe­tik egymást, miközben klímakészülékek gondos­kodnak az állandó tiszta levegőről és a megfe­lelő hőmérsékletről. Sátorra emlékeztető mázburkolatok alatt tisz­ta oxigént ajánlanak, mint lukulluszi csemegét, gondolva a 2000. év egyik előkelő vendéglőjének lehetőségeire. A természetre már csak képek em­lékeztetnek. „A jövő életfeltételeinek totális bemutatásával tudatosítani akarjuk a kiállítás látogatóiban, mi történik, ha hamarosan nem teszünk valamit" — hangoztatják a művészek. QUICK Óriási rovarszívó FJlsc'í pillantásra űrhajós szerelésé­nek tűnik a képen látható szerkezet. Valójában nem más, mint a porszívó elve alapján működő, nagyméretű ro­vargyűjtő készülék. Richard Potts an­gol tudós használja annak megálla­pítására, hogy bizonyos területeken miért fogyatkoznak meg a foglyok. Az óriás rovarszívókkal összegyűjti azokat a bogarakat, amelyek a mada­rak kedvenc táplálékai. Laboratóriu­mi vizsgálat állapítja meg, vajon nem fertőzöttek-e olyan vegyszerrel, ame­lyek élvezhetetlenné teszik őket a foglyok számára. A vizsgálatok segít­ségével óhajtja a tudós professzor helyreállítani az angol mezők állat­világának egyensúlyát. Az Anna Frank-múzeum anyagi gondjai Ebben a négyemeletes, vö­röstégla-épületben írta Anna naplóját, amelyet később 19 nyelven adtak ki és kilenc­millió példányban került forgalomba. Négy hónapon át renoválták a házat — amit elsősorban országos gyűjtésből származó bevéte­lekből finanszíroztak —, s csak a közelmúltban nyitot­ták meg ismét, de nyitva tartása nagy nehézségekkel jár. Az elmúlt öt év alatt fenntartói évenként több mint nyolcezer dollár defi­citet szenvedtek, annak elle­nére, hogy az amszterdami városi tanács és magáncso­portok adományokkal segí­tették az Anna Frank Ala­pot. 1960-ban jött létre az An­na Frank Alap, hogy fenn­tartsák a házat, mint a múlt jelképét, és állandó figyel­meztetést a gyűlölködés és a faji megkülönböztetés szél­sőséges megnyilvánulásai nak következményeire. Az Alap ilyen értelmű kapcso­latok kiépítésére törekszik a világ fiatallal körében. Ugyanakkor az Alap kor­mánysegélyért is folyamo­dik, annak ellenére, hogy az első ilyen jellegű kérelmét elutasították. „Amennyiben nem kapunk kormánytámogatást, be kell majd zárnunk a házat — hangoztatta Isaac van Hout­se, az Alap igazgatója. — Az egyetlen alternatíva az lenne, ha belépődíjat szed­nénk. Ez azonban — véle­ményem szerint — ellent­mondana azoknak az elvek­nek, amelyekért harcolunk." A holland kormánytisztvi­selők irreálisnak tartják van Houtse idealizmusát. (HERALD INTERNATIONAL TRIBÜNÉI

Next

/
Oldalképek
Tartalom