Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-13 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó

AZ ELLENFORRADALOM CÉLJA ES TAKTIKAJA Pártunk XIV. kongresszusa részletesen foglalkozott az 1968—69-es társadalmi válság okaival. A határozat leszögezi, hogy „Kialakult a jobboldali revizionista és szocialistaellenes erök politikai blokkja, amely az imperializmus és a nemzetközi reakció széles körű támogatásával ellenforradalmi kísérletet tett a csehszlovákiai társadalmi viszonyok megváltoztatására." Alábbi cikkünk Jaroslav Kučerának a Pártéletben megjelent írása alapján e közérdekű kérdéssel foglalkozik. ~ ' Csehszlovákia esetében rendkívül fontos elemezni az ellenforradalom okait, összefüggéseit és megnyilvánulásait. Csehszlovákia ugyanis olyan ország, amely 1948 februárjától a szocialista fejlődés húsz esztendeje alatt nagy előrehaladást ért el a társadalom szocialista átalakításában. A csehszlovákiai ellenforradalmi fejlődés tapasztalatait a Tanulságok ... című dokumentum általánosítja. Mi az ellenforradalom? A jobboldal demagóg érvvel hadakozik az olyan állítással szemben, hogy Csehszlovákiában ellenforradalom volt. Kijelenti, hogy a „nép túlnyomó többsége szocializmust akart, senki sem követelte a gyárak visszaadását a tőkéseknek s a fold visszaadását a nagybirtokosoknak." A jobboldal képviselői szerint 1968—69-ben nem volt ellenforradalom, hanem szocialista'„megújhodási" mozgalom, mivel senki sem törekedett a tőkés termelési viszonyok visszaállításóra. Ehhez ugyan hozzátehetjük, a politikában sok mindenre törekednek anélkül, hogy beszélnének arról, de a dolog lényegét máshol kell keresni. A jobboldal ebben az érvelésben, éppúgy mint sok más esetben, valahogy „megfeledkezett" a szocialista forradalom lenini elméletéről. A tőkés termelési viszonyok közvetlenül, a szöges ellentétben álló termelési viszonyok uralomrajuttatásával nem alakíthatók át szocialista termelési viszonyokká, illetve ellenforradalom esetén megfordítva. Ezt az átalakulást valami gátolja, mégpedig a társadalom felépítményének alkotóeleme, a politika rendszere. A politikai rendszer elsősorban az állami szervek és intézmények (főleg hatalmi intézmények), politikai pártok, egyes társadalmi szervezetek és csoportok rendszere, amely felöleli a jogot és a megfelelő ideológiát is. Alapvető funkciója megőrizni az adott társadalmi (főleg termelési) viszonyokat, amelyek a társadalmi rend lényegét képezik. A politikai rendszer ilyformán védelmezi és valóra váltja az uralkodó csoportok és osztályok éfdekeit. Ismeretes, hogy ezeket az osztályérdekeket a megfelelő ideológia fejezi ki és indokolja meg. Ezért ebben az értelemben az ideológia egyben a politikai rendszer alapvető „hordozó gondolata", amely kifejezi e rendszer céljait. Amennyiben a politikai rendszer akadályozza az adott, s minden társadalmi rend lényegét képező társadalmi viszonyok megváltoztatását, akkor a társadalmi rend megváltozásának múlhatatlan feltétele politikai rendszerének felszámolása. Ez főleg az antagonista, minőségileg eltérő társadalmi alakulatok, a kapitalizmus és a szocializmus közti kölcsönös átmenet idején szükséges. A munkásosztály ezért a szocialista forradalomban szétrombolja a burzsoá társadalom politikai rendszerét, elsősorban a burzsoá államot, s uralomra juttatja a proletárdiktatúrát, amely bevezeti az új termelési viszonyokat. Ezzel szöges ellentétben álló folyamat az ellenforradalom. A szocialistaellenes erőknek el kell pusztítaniuk a szocializmus politikai rendszerét, uralomra kell juttatniuk saját hatalmukat és politikai rendszerüket, s csak ezután állíthatják vissza a tőkés termelési viszonyokat. A politikai rendszer felszámolása és az új rendszer uralomra jutása minden antikapitalista forradalom és minden antiszocialista ellenforradalom fő láncszeme volt és lesz. Gyakorlatból tudjuk, hogy a szocialista forradalomnak különféle formái lehetnek. Végrehajtják politikai eszközökkel vagy fegyveres harccal, lehet több szakasza, s jellemezhetik az ideiglenes kompromisszumok a burzsoáziával. Formái a hely és az idő konkrét feltételeitől, a forradalom nemzetközi körülményeitől stb. függnek. Ehhez hasonlóan az ellenforradalomnak is különböző formái vannak. Alkalmazhatja a politikai és az ideológiai eszközöket, vagy a szocialistaellenes erők fegyveres államcsínyt robbanthatnak ki stb. Az ellenforradalom lehet egyszeri akció vagy hosszabb folyamat, lehet nyílt és leplezett, lehetnek szakaszai és ideiglenes kompromisszumot köthet a proletáriátussal. A világimperializmus ellenforradalmi stratégiája Az ellenforradalom formáját objektíven meghatározó döntő fontosságú tényező az adott országban a szocializmus fejlettségének foka. A döntő fontosságú külső tényező a vilógimperializmus és a világszocializmus erőviszonya, a szocialista világrend fejlődése és annak keretében az adott szocialista ország helyzete. (Politikai, gazdasági, katonai, földrajzi stb. helyzetről van szó.) A szocialista világrendszer fejlődése és szilárdulása már az ötvenes évek derekán világviszonylatban megváltoztatta a kapitalizmus és a szocializmus erőviszonyát. Az imperializmus számára rendkívül kockázatossá vált a siocializmus katonai erővel való felszámolása. Az imperializmus ezt a kockázatot nem vállalta az 1956. évi magyarországi ellenforradalom esetében sem. Később végérvényesen csődöt mondott az arra irányuló kísérlet, hogy a szocializmust megbontsák a gazdasági blokád segítségével. A világburzsoázia természetesen lényegében nem mondott le arról, hogy a szocializmust klasszikus eszközökkel, vagyis katonai erővel elpusztítsa. Amíg azonban a saját javára nem tudja alapvetően megváltoztatni a világ erőviszonyait, addig ezt a megoldást kénytelen nem eléggé reálisnak és nagyon veszélyesnek tekinteni. Főleg az európai szocialista országokban a szocializmus fejlődésével és szilárdulásával párhuzamosan gyors ütemben felbomlott az ellenforradalom klaszszikus szociálpolitikai bázisa. Gyorsan eltűntek a legyőzött burzsoázia maradványai és kiszolgálói, például az állami, a gazdasági és az irányító apparátusból. Tért veszített a burzsoá ideológia, és széthullottak a volt burzsoázia féllegális és illegális szervezetei, megbomlott tagjainak kapcsolata is. A Szovjetunióban például már teljésen eltűnt az ellenforradalomnak ez a klasszikus bázisa. A szocializmus mély gyökereket vert a társadalom szervezetében és az emberek tudatában, leküzdötte számos gyermekbetegségét. Bár az 1956. évi magyar ellenforradalomhoz csatlakozott a kispolgári rétegek egy része, alapvető szociális bázisát a volt burzsoázia még mindig erős maradványai és a fasiszta erők képezték, amelyek az imperializmus leplezett, közvetlen segítségével vezető szerepet vittek ebben az ellenforradalomban, Csehszlovákiában 1968-ban a célok azonossága és sok egyező taktikai vonása ellenére ez nem volt és nem is lehetett így. A hatvanas évek vége felé a világ burzsoáziája ellenforradalmi törekvéseiben nem folyamodhatott ahhoz, hogy a klasszikus katonai agresszió segítségével kívülről pusztítsa el a szocializmust. Csehszlovákia és a szocialista országok zöme esetében nem támaszkodhatott az ellenforradalom gyenge és gyorsan eltűnő klasszikus szociálpolitikai bázisára, vagyis a legyőzött burzsoázia maradványaira sem. A világimperializmusnak meg kellett találnia a dilemma kiútját. A szocialista országokon belül egyetlenegy kiút létezett: rátalálni az ellenforradalom új, „nem klasszikus" szociálpolitikai bázisára, amely reális politikai erővé alakulhat át, vagyis olyan mozgalomra, amely a legyőzött burzsoázia utolsó maradványaival vállvetve, a halottaiból feltámadt ellenforradalom formájában képes lenne a szocializmus veszélyeztetésére. Az imperializmusnak ugyanakkor rá kellett találnia azokra a társadalmi, politikai, ideológiai és más mechanizmusokra, amelyek segítségével ezt az erőt feltámaszthatja, politikailag realizálhatja, összehangolhatja a volt burzsoázia maradványaival, és szocialistaellenes irányban ösztökélheti. A világ antikommunista stratégái külpolitikai viszonylatban szintén „nem klasszikus" eszközhöz nyúltak, mégpedig az ideológiai aknamunkához. Ez azonban nem tölthetett be önálló szerepet. Küldetése az volt, hogy az új szociálp' itikai bázis aktivizálásának és ellenforradalmi mozgalommá való átalakításának fő külső mechanizmusává váljék. Az ideológiai aknamunka különben értelmét vesztené, mivel az ellenforradalom gondolata nem válna anyagi erővé. Az említett okoknál fogva a szocialista renddel szoros kapcsolatban álló fejlett szocialista országban az ellenforradalom nem lehet egyszeri aktus, hanem csak folyamat. Az antikommunizmus stratégái ezért kénytelenek az ellenforradalmat felosztani egyes szakaszokra. Ezek az urak, tekintettel a szándékaiknak megfelelő számos kedvező feltételre, éppen Csehszlovákiát választották, hogy itt sajátos módon kikísérletezzék új stratégiájukat, természetesen számolva annak lehetőségével, hogy ezt a stratégiát később alkalmazni fogják más szocialista országokkal szemben is. A csehszlovákiai ellenforradalom szociális gyökerei Csehszlovákia és a szocialista fejlődés magasabb fokát elérő további országok esetében a világburzsoázia a kispolgári rétegek jelentős maradványaiban találta meg az ellenforradalom új szociálpolitikai bázisát. Nemcsak a fizikailag létező kispolgárban, hanem ideológiájában, kultúrájában és hagyományos orientációjában a nyugat-európai polgárság felé. A Tanulságok is felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalom szerkezetében nagy súlya van a számottevő kispolgári rétegnek: „Ezek a rétegek jelentős politikai ára,illatot képviseltek, nagy hagyománnyal, erős szervezettséggel, a nacionalizmus, a masarykizmus és a szociáldemokratizmus kikristályosodott ideológiájával, amely mélyre ágyazott és behatolt a munkásosztály egyes részeibe is." Egyes európai szocialista országoktól (például Lengyelországtól) eltérően, ahol a kispolgárság még teljesen nem veszítette el gazdasági bázisát. Csehszlovákiában ez a bázis megszűnt létezni. Az eredeti kispolgárság egy része azonban alkalmazkodott az új viszonyokhoz, és a kibontakozó szocializmus különféle hiányosságai következtében (a munkásosztály kis tapasztalata, a nem eléggé színvonalas irányítás, a törvényhozás hézagai stb.) megtalálta annak módját, hogy még gazdaságilag is élősködjön a társadalmi munkán. A kispolgárság eredeti közvetlen gazdasági funkcióját részben helyettesítette számos közvetett élősködési funkció. Ennek következtében bizonyos latens gazdasági bázis jött létre, amely meghosszabbította a kispolgári ideológia, a környezet és életmód létét. A kispolgári örökség, mégpedig nemcsak az ilyen rétegek fizikai tagjai formájában, behatolt a szocializmus fontos struktúráiba, nevelés, kultúra és tudomány, irányítás stb.) és a kispolgárság javára kezdte deformálni a szocializmus fejlődését. Egyszóval nemcsak a csökevények, hanem bizonyos feltételek is lehetővé tették, hogy az emberek egész csoportjaiban (az ifjúság körében is, amely nem ismerte a kapitalizmust), szüntelenül reprodukálódott számos olyan tulajdonság, amely az eredeti kispolgári rétegeket jellemzi. A tőkés társadalomban a kispolgárság szüntelenül proletarizálódik, de. ugyanakkor az ösztönös tőkés mechanizmus hatására tagjait kiemelik a kapitalisták osztályába is. Ebből az osztályhelyzetéből ered félelme a nagytőkétől, de ugyanakkor a társadalom következetes szocialista átalakulása iránti érdektelensége is. Szeretne valamit a kapitalizmus és a szocializmus „között", valamilyen lazán tartott, kötetlen szocializmust. Ezért, amint azt Husák elvtárs hangsúlyozta 1969-ben a kommunista és munkáspártok moszkvai találkozásán: „A kispolgári rétegek egy része osztályjellegénél fogva és hibáink miatt a szocializmus szélén táncolt, és a válságos helyzetben olyan értelmezés híveként mutatkozott be, amely eltorzítja a marxi—lenini értelmezést, s végül is annak felszámolására törekszik." Ezek a rétegek osztályjellegüknél fogva a gyakorlatban az opportunista politikát, az elméletben pedig a revizionizmust képviselik. Csehszlovákiában az következett be, amitől már Lenin is óva intett. A szocializmus bizonyos idő elteltével, a munkásosztály győzelme után, kezdett elmerülni a kispolgári iszapban. A párt volt az a legfontosabb szocialista struktúra, amelybe a kispolgár behatolt. Lenin nemegyszer figyelmeztetett arra, hogy amennyiben a kommunista párt uralkodó párt lesz, tagtoborzás esetén fenyeget a kispolgári tehertétel, a különféle karrieristák és gazemberek beszüremlésének veszélye. Nyilvánvaló, hogy a CSKP ezt a hibát követte el a röviddel 1948 februárja után végrehajtott tömeges tagtoborzással. Gustáv Husák ezzel kapcsolatban 1970 júniusában, a Központi Bizottság ülésén mondott beszámolójában hangsúlyozta: „1948 februárja után a marxi-lenini forradalmi párttal és a szocializmussal kapcsolatos mélyebb ismereteket nélkülöző számos ember lépett be a pártba. Jól tudjuk, hogy milyen helyzet alakult ki 1948 februárja után. Sokan azok közül, akik Csehszlovákia Kommunista Pártjába a szociáldemokráciával és a más politikai pártokkal való egyesülés után kerültek, gyakran a pártonkívüliek soraiból, hatása alatt álltak a burzsoá ideológiának, a szociáldemokrata szokásoknak, a masarykizmusnak, a ludákságnak és a kispolgári ingatagságnak. Sőt mi több, voltak olyan járások meg községek, amelyekben gyakorlatilag minden felnőtt ember a párt tagja volt. A két átigazolást követően Csehszlovákia Kommunista Pártjából 900 000 tag távozott, de a párt szociális összetétele a következő években sem javult és nem következett be a párt forradalmi jellegének szükséges eszmei megszilárdulása. Ellenkezőleg, a párt szociális összetétele fokozatosan mind rosszabb lett. Ha tekintetbe vesszük továbbá a pártmunka egész rendszerében elburjánzott formalizmust, a pártnevelés idült hiányosságait, a döntésekben megnyilvánuló szubjektivizmust és a politikában a rögtönzést, akkor átfogó képet kapunk arról a helyzetről, amelyben kialakult 1968-ban a jobboldali opportunista és a szocialistaellenes erők elburjánzásának táptalaja." Ezek a körülmények vezettek közvetlenül a CSKP-ban az opportunizmus szociális bázisának kialakulására, észrevétlenül, jelentős mértékben gyengítették munkásjellegét és lényegesen elősegítették később a CSKP elhajlását a munkásosztály érdekeitől. A kispolgári politika Az antikommunista központok közismert okoknál fogva nem törekedhettek a szocializmus nyílt elpusztítására és a kommunista pártok közvetlen felszámolására. Az „ellenforradalom feltámasztásának" legfontosabb része, e mechanizmus alapvető láncszeme az a stratégia volt, hogy a marxi—lenini pártokat átalakítsák szociáldemokrata típusú pártokká. Ez lett volna az ellenforradalom első szakasza. Ezt követően lassan módosították volna a szocializmus politikai és gazdasági rendszerét a „megújhodás" jelszava alatt, és fokozatosan bevezették volna a szocializmus különféle „új modelljeit". Ezzel megindult volna a szocializmusból a kapitalizmusba való sajátos átmenet. Teljesen törvényszerű, hogy az elméletben a revizionizmus, a politikai gyakorlatban pedig a jobboldali opportunizmus volt az az erő, amelynek a lenini pártot kispolgári párttá kellett volna átformálnia. Az antikommunista központok tisztán látták a CSKP-n belül ilyen jelenségek szociális gyökereit. Annak érdekében, hogy a lenini párt minél gyorsabban átalakuljon szociáldemokrata típusú párttá, ezt a pártot politikai nyomásnak kell kitenni, lehetőleg válságos helyzetben. Csehszlovákiában ilyen nyomást gyakoroló erő lett az „alulról jövő" kispolgári politikai mozgalom, miután mór ezt megelőzően lényegében ugyanezek az erők megbontották a párt marxi—lenini jellegét és főleg eszmei egységét. Ezt a mozgalmat ugyan már régen 1968 előtt törekedtek „életre hívni", de közvetlenül csak a jobboldali hírközlő eszközök uszítása nyomán jött létre. Ismeretes, hogy a párt úgynevezett dubčeki vezetősége ezeket az eszközöket nem ellenőrizte, önként kiadta a jobboldal kezébe, amely erősen megvetette bennük a lábát. Ilyformán a dubčeki vezetés felel ezért, hogy a párt és a szocialista állam hírközlő eszközei átalakultak az ellenforradalom eszközeivé, amelyet a párttal, az állammal szemben alkalmazott. Pártunk nem minden esetben foglalt el helyes álláspontot a kispolgári rétegekkel kapcsolatban. 1968-ban a párt jelentős hányada ezt a kérdést úgy oldotta meg, hogy lényegében azonosult a kispolgári rétegek politikai mozgalmával, és elfogadta programjukat. A párt ezáltal feladta marxi—lenini platformját, nem váltotta valóra a munkásosztály érdekeit, és kiadta magát a kispolgárság kénye-kedvére. Ez többek kőzött jelentős mértékben megnyilvánult a CSKP akcióprogramjában is, amelyet a Tanulság joggal úgy minősít, hogy: „helytelen és érvénytelen dokumentum, amelyből a párt elméleti tevékenységében és gyakorlati politikájában nem lehet kiindulni."