Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-10 / 136. szám, csütörtök

LUKACS GYÖRGY (1885—1971) Ma temetik öt. A munkásmozgalmi Panteon fogadja be, mindörökre elrejti őt eleven szemünk elől. Elment, eltávozott, hogy mindörökre ittmaradjon közöttünk. A maga szellemi teljességében egy lesz velünk és az elkövetkező nemzedékkel, mint ahogy egy volt immár halott kortársaival, a magyar szellem nagyságaival: Ady .Endrével, Bartók Bélával, Kodály Zoltánnal és az egyszerű emberek millióival. Egy velünk. Annyira itt van és jelen van, hogy a veszteség és a gyász fájdalmát is megenyhíti halhatatlanságából eredő jelenléte. Nem tudom elképzelni halálba merevült arcvonásait és mozdulatlanságát, mert ő maga jelenti és jelentette a szellem elevenségét, az önmagából önmagába, de mindig magasabbra törő mozgást, az önmaga tévedésein túl az igazságig lendülő erőfeszítést. Ö az a budapesti polgárgyerek, aki az érvényesülést kínálő jogi pályától a homályos, gyakorlatilag mitsem ígérő filozófiai tanulmányokra veti magát, hogy a leggyakorlatiatlanabb szellemtörténeti és esztétikai eszmefuttatásoknál s Max Webernél kössön ki, s mikor eszszégyüjteményei ós regényelmélete révén már nemzetközi hírre tesz szert, eljut a kommunista pártig, a íegszigorübb materialista elvektől vezérelt politikai elitcsoportig. A kizárólag esztetizáló hajlamú férfi, aki hat évre Heidelberget, a filozófusok álmatag, csendes városát választotta tartózkodási helyéül, hirtelen a Közép-Európában robbanó szocialista forradalom egyik vezéregyénisége lesz, a Kommün közoktatási népbiztosa, s máról holnapra a Rimaszombatig törő V hadosztály politikai megbízottja. Egyetlen egyszer láttam őt életében, csaknem három évvel ezelőtt — először és -utoljára. Zimankós februári nap volt. Duna-parti lakásának dolgozószobájában fogadott, több mint nyolcvannégy év fáradtságával az arcán. Mögötte voltak már tévedései, körülvette őt időtlen nagyságot biztosító műveinek és gondolatainak népszerűsége. Ott ült a csendes dolgozószobában iratokkal, folyóiratokkal és könyvekkel zsúfolt íróasztalánál, s egy az iskolaügyre, és népbiztosi tevékenységére emlékeztető kérdéssel visszatérítettem ét ahhoz a rég múlt korszakhoz. Hirtelen megelevenedett az arca. Mély és sűrű ráncai közül fiatalos tűz ragyogása áradt el, aztán mély szomorúság. — Volt egy forradalmi elképzelésünk, hogy közvetlenül egy általános európai forradalom küszöbén állunk, s utána csak a kommunizmus bevezetése következhetik. Mindez a proletárdiktatúrát megelőző korszak demokratikus óhajainak továbbfejlesztése és utópikus álmok keveréke volt, —- mondta fáradtan és fájdalmasan, mint aki ifjúsága elvesztését és egy soha vissza nem térő korszak vereségekkel sújtott harcait siratja, s az iskolaügyre vonatkozóan csak anríyit mondott: — A lenini politika erre vonatkozó elveit nem ismertük, csak később Bécsben ismerkedtünk meg velük. És mégis fény lobbant a szemében: — Bármennyire ösztönösen cselekedtünk, mégis helyes döntések és tervezetek születtek. A Magyarországon létrehozott nyojcéves általános iskolák és a négyéves gimnáziumok rendszere lényegében a proletárdiktatúra intézkedéseit vette alapul. Mögötte volt már Bécs, Moszkva és Berlin. Politikai, ideológiai és filozófiai harca a fasizmus ellen, a népiesek mozgalmának kettős arculata ellen. Mögötte minden utópia. Megküzdötte harcát a realizmusért, s túlesett már a felszabadult Magyarországon vívott harcain és tévedésein is. Megjárta Wroclavot és Párizst. Az V. hadosztály egykori politikai megbízottja egy békét áhító, sújtott népet képviselt a Béke-Világtanácsban, s megvívta polémiáját az ész trónfosztóival, hogy túl a közélet háborgásain eljusson eredendő érdeklődési köréhez, az esztétikához, annak lényegéhez és sajátosságához, hogy megfogalmazza a művészetet, mint az emberiség önmegismerésének eszközét és lelkiismeretét, és a művészt, mint az emberiség ügyének szószólóját, aki az esztétikai katarzisban felfüggeszti partikuláris egyéniségét és az emberi nem öntudatáig emelkedik. Nyolcvannégy esztendős volt, s ő aki soha verset se prózát nem írt, de szigorú szemmel vizsgálta a művészet . jelenségeit, már valóban odáig emelkedett, az ember számára elérhető legnagyobb magasságba — az emberi nem öntudatáig, a legszigorúbb marxista és materialista alapon. Ott ült íróasztalánál, s ott ültem szemben vele én, egy kis határontúli magyar lap szerkesztője, aki a legpartikulárisabb témákra terelte figyelmét, szűkebb hazájára és annak vajúdására. És akkor szóba került Rimaszombat, az a Rimaszombat, ahol népbiztos korában,' ós az V. hadosztály politikai megbízottjaként fordult meg, de a kedves és személyes emlékekről hirtelen súlyos és nagyon tág jelentőségű témára csapott át, a Csehszlovák Köztársaság és a Magyar Tanácsköztársaság háborújára: — Nekem az volt a benyomásom, hogy a cseh és szlovák katonák nem szívesen vettek részt ebben a háborúban. Megesett, hogy a Rimaszombat felé vezető úton bekerítettünk egy egész zászlóaljat és az puskalövés nélkül megadta magát, — mondta tűnődve. — A csehszlovák kormány kezdte a háborút, de a nép nem nagy lelkesedéssel vett részt benne. Aztán komoly, a jelenhez szóló intelmet fogalmazott meg: — A Csehszlovákiának a Magyar Tanácsköztársasággal szemben viselt háborújából nem volna szabad kedvezőtlen következtetést levonni, mert az egy Párizsból megrendelt háború volt. Hirtelen eszembe jutott egy idős ismerősöm, aki egy rimaszombati szatőcsboltban találkozott vele, a népbiztossal és az V. hadosztály politikai megbízottjával, aki szakadt nadrágtartójával bajlódva új nadrágtartót követelt az üzletvezetőtől. A Kommün hatóságainak rendeletére épp szigorú leltározás folyt, s az üzletvezető radikálisan kijelentette, hogy a népbiztos kívánságára se hajlandó megszegni a Kommün hatóságainak rendeletét. Ö maga is kommunista és nem isineri a protekciót. Lukács György fáradtan elmosolyodott a nadrágtartó és a rendkívül elutasító radikalizmus emlékére, s áttért Masarykra, aki mint a párizsi antant élenjárói, Wilson. Lloyd George és Clemenceau baloldali polgári demokrata volt, velük együtt a proletárdiktatúra halálos ellensége: — Nem lehet eltitkolni, hogy az ő politikájuk lett a mérvadó Masaryk számára, — mondta, — s mai szempontból tekintve rendkívül súlyosnak tartom, hogy a Novotný rendszer részben örököse volt a Masaryk féle hagyományoknak és ezért a szlovák nemzet a köztársaságon belül másodrendű helyet foglalt el. Végső következtetésként feltétlenül szükségesnek tartom, hogy az egykori monarchia területén élő nemzetek egy kíméletlet) történelmi feltárás alap ján közelebb kerüljenek egymáshoz. Egy válságtól gyötört kis ország fiaként ültem ott szemben vele, akinek szlovák és cseh rokonai vannak, s aki sejti, hogy nem tudják őszintén tisztelni Marxot és Engelset a magyarok iránti szimpátiájuk miatt, s e periferikus, szinte szűk családi viszonyokból eredő feszélyezettséget a legmélyebb bölcsességgel enyhítette: — Nem szabad szó szerint venni a marxizmus klasszikusainak egykori nézeteit, s fő. leg né tulajdonítsunk nekíkegy szűk német szempontot, mert ők az általános haladás szempontjából ítélték meg a helyzetet. A haladás óriási ellensége volt akkoriban a három monarchia, a habsburgok, a hohenzollerek és a romanovok monarchiája, s Marx és Engels mindent üdvözölt, ami megbuktatásukat elősegíthette. Németországban a forradalmat Poroszország nyomta el, ugyanakkor a magyarok megverik a habsburgokat és Bécs felé menetelnek. Innen ered a marxizmus klasszikusainak a magyarok iránti szimpátiája, csakhogy ők netn kutatták fel a középeurópai fejlődés történelmi előzményeit. Nagyon valószínű, hogy akkoriban fennállt egy magyar—szlovák közeledés lehetősége. S még egyszer sor került tizenkilencre és a magyar költészetre, s ezzel kapcsolatban a nemzetiségi kérdésre. — A magyar költészet Petőfitől Ady Endréig nem mutat jelentős haladást. Az igazi haladást ebben a tekintetben Ady Endre jelenti. A zenei életben Bartók Béla és Kodály Zoltán. A Bartók-féle dzsentri-ellenes zenei reform minden népzene létjogosultságának és egyenjogúságának kultúrpolitikája. Mi tizenkilencben, ha nem is voltunk leninisták, értelmiségünk Ady és Bartók befolyása alatt állt. S mikor a különféle torzulásokról esett szó, még egy komoly intelmet fogalmazott meg: — A torzulásokkal szemben nem a nyugati demokrácia jelent alternatívát. Az igazi alternatíva a szocialista demokrácia elmélyítése!. .. Nem tudom elképzelni halálba merevült arcvonásait. Mintha még ma is ott ülnék dolgozószobájában az íróasztalnál. Az egykor fáradtsága alól átsugárzik szellemi frisseségének fénye. S ha elment, eltávozott, úgy távozott el, hogy mindörökre itt maradjon közöttünk. A gyász és a veszteség fájdalmát megenyhíti halhatatlanságából eredő jelenléte. A halál némaságát is átkiáltja hangja, mert az emberiség ügyének szószólója lett. BABI TIBOR ||Í

| ÍR í* HSm • (Tóthpól Gyula felvétele) EMBERT FÉLTŐ FESTÉSZET Dezider Milly gyűjteményes tárlata HH Tóthpál Gyula felvétele A természet szépségeiben emberi harmóniát kereső festői alkotások képezik D. Milly érdemes nemzeti művész gyűjteményes tárlatának gerincét. A meglepően termékeny rajzoló és festő 1933 és 1970 között negyvenhet különböző tematikus- és csoport kiállításon vett részt országunkban, Moszkvában, Bécsben, a NSZK-ban és Havannában. Első önálló bratisiavai tárlata óta máig majdnem három évtized múlt el. Most a Művészet Házának II. emeleti termeiben 1941. és 1970. között alkotott szén-, tus- és kőrajzainak, vásznainak, akvarelljeinek reprezentatív kiállításán méltathatjuk festői érdemeit, értékeit. A sárosi Sabinov közelében, Kyjovon, látta meg a napvilágot 1906-ban. Eperjesen (Prešov J szerzett tauftói oklevelet, s közvetlenül ezután a Prágai iparművészeti Főiskola látogatója lett. A cseh főváros élénk szellemi légkörében ismerkedik a múlt festészetével s a modern irányzatokkal. Már feltűnt kiváló rajzkészsége s a végzett növendékek brnói és stockholmi kiállításán ő is szerepel. Katonai szolgálati éve alatt keletkeznek első kőrajzai és szubjektív érzékenységgel festett, odaadó gyengédséget, finom bájt sugárzó asszonyalakjai. Ezek a művek már jelzik a lírai hajlandóságú, mélyen szociális érzésű festőt. Még egy ideig Sárosban tanítóskodik. Munkaköre hátráltatja művészi útján s csupán néhány arcmást és tájat vet vászonra. 1940-től már lijtenzívebben foglalkozik a piktúrával s rövidesen a Szlovák Képzőművészek Egyletének tagja lesz. A 909-esekhez, a „kor lelkiismeretét" képviselő nemzedékhez tartozik. Ezek az esztendők a humanista világlátású művész számára a barbár fasizmus és a háború rémségei elleni küzdelmet jelentik. Táguló festői világában átértelmezi a természetet és az élet jelenségeit s ecsetjére veszi a szörnyűségek áldozatait. A nyugtalanul egymásra torlódó dombok előterében megjelenik a lírai fogalmazású Bolyongó nő, arcán, egész lényén csupa kétség és fájdalom. A megrázó Temetési tnenet későbbi tragikus ábrázolások alapmotívuma lesz. Rögzíti rajongással szeretett szülőföldjét. A sajátos, vörhenyes színű tájon mintha a Föld belső forrongása szemünk láttára formálná a nyugtalanul kavargó, a valóságban vulkánikus eredetű, kúposán alakuló dombokat, zaklatott völgyeket. Kékes körvonalak határolják el a balladás tájat a drámaian kavargó felhőktől* Milly 1946-bdii tnauslavába költözik. Előbb a Technikai Főiskola majd a Képzőművészeti Főiskola tanára lesz. De pedagógiai tevékenysége sem gátolja már sajátos és egyéni jegyekben bővelkedő alkotó munkásságában. Alakos képei új elemmel gazdagodnak. A háború után meglátja az élet derűsebb oldalát és képzeletét a keletszlovákiai népviselet vidáman tarka színei, finom formái, ragadják meg. Újjáteremti a dekoratív háttérből előtűnő ünneplőbe öltözött jegyeseket s a fiatal asszonyok figuráját. Majd Liptó és Árva festői szépségeit fedezi fel s vázlatain, vásznain tárgyilagosabb magatartást vesz fel. Az 50-es évek vége felé ismét kísérteni kezd a múlt. Á német fasizmus sötét erőinek, á bestiális erőszaknak áldozata^ az elpusztított Tokajik, a száműzöttek, kisemmizettek, vigasztalanok komoran vonuló sorainak feltoluló emléke sugalmazza a háborút s minden embertelenséget elítélő grafikai ciklusät< Megemlékezik a partizánharcok hősi jeleneteiről is. Miután kifejezést adott a vérfagyasztó borzalmak kiváltotta keserű lázadásának, új, kiegyensúlyozott, és egyenletesen gazdagodó korszak nyílik meg számára. A 60-as évek idején dúsan kibontakozó színskálában, az egymást váltó képfelületek ellentétében sejtteti a természet nagy köráramát. Ember és táj viszonyát érezteti, a dolgozók s a kezük nyomán viruló és termést adó mezőkről hazatérő munkások mozgalmas csoportjában. A Kosova Hora súlyos, vörös tömege csupa feszültség, a Prosečna felhőbe burkolózó orma alatt dinamikusan váltakozó geológiai alakzatok. Merész felépítésű sziklák, Liptó, Árva s újból a Kyjovi határ. S a Horizontok. Majd mint az egy témára szerzett változatok következnek a távoli szántóföldek békés barnás hullámzása, a zöldes égbolt alatt nyújtózkodó sárga rét, a júliusi reggel tikkasztó iázása, a kaszára váró, kenyeret ígérő érett aranykalászok ringása. A kiállítás ragyogó színfoltja a Nyár. Csupa színnel rajzolt, áhítatos szeretettel képbe foglalt gondolat, indulat. A hazai táj barna színharmóniákban éled újra. A Tél és a Csallóközi róna boldog, meleg zsongása érzelmileg, technikailag érett képek. Rajzai és grafikája is a természetet gyöngédséggel figyelő, az embert féltő szocialista szellemiségű, elkötelezett művész vallomásai. BÁRKÁNY JENÖNÉ.