Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-09 / 18. szám, Vasárnapi Új Szó

Taylor elsőként sietett a robbantás után keletkezett nyíláshoz és nem titkolta örömét, amikor meglátta a vájvéggel szemben levő irányból haladó bányászok lámpájának a fényét. Jó munkát végzett most is! ... Nem kell szégyenkeznie! Önmagával és munkájával szemben érzett elégedettsége még fokozódott akkor, amikor a szükséges méréseket is befejezte ... Ez a lyukasztás ls — valóban — tökéletesen sikerültl... Kissé fáradtan, de azért jóleső érzéssel ült le a vágat oldalába helyezett szerszámos ládára, amikor a sötétből — teljesen váratlanul — Steller köszöntött rá. — Jószerencsét... mérnök úr! — Jószerencsét Steller! ... Mit keres maga itt?l Ügy tudom, hogy a második szinten dolgozik! — Jól tudja, mérnök úr! ... Valóban ott dolgozom! . .. Most azonban — magát kereseml — A tegnapi gyűléssel, meg választással kapcsolatosan? — Igenl ... Azt beszélik, hogy az igazgató nem nagyon dicsérte meg magát azért, hogy beválasztottuk! — Jól beszélikl Steller leült Taylor mellé a szerszámos ládára és úgy folytatta. — Azt hiszi mérnök úr, hogy mi nem tudjuk a szakszervezetben, hogy azzal a világbéke-akcióval nagyon nehéz fába vágtuk a fejszénket? — Hát, hogy őszinte legyek, az egész ügyből csak annyit tudok, amennyit az újságok lehoztak. — No — az nem sok!... Miért nem jön néha-néha hozzánk a szervezetbe? ... Többet is tudhatna! — Hogy még több kellemetlenségem legyen? — Csak nem fél ... mérnök úr?! — Mitől kellene félnem? — Nem tudom!... Azt, hogy valaki mitől fél — legjobban saját maga tudja! — Ezt úgy mondta, mintha — félnél — Nem tagadom! Főlek! — Mitől? — Attól, hogy mi bányászok, túlságosan nagy fába vágtuk a fejszénket, a világbékével kapcsolatosan! ... Túlságosan erősnek képzeljük magunkat és ha majd meglátjuk a gyengeségünket, nagyon kellemetlen lesz a kijózanodás! ... Attól félek, hogy az esetleges kudarcért a tömeg majd minket tesz felelőssé és ezért azt sem tartom lehetetlennek, hogy a világbéke helyett majd a fejünket fogja követelni! Taylor mérnök csodálkozva nézett Stellerre. — Ha nem bíznak a sikerben, akkor miért kellett az egész akciót — éppen bányászvonalon elindítani? — Mert minket már nagyjából — leírtak! ... A bányászmunka már elvesztette egykori tekintélyét ős varázsát. "Ma már ott tartunk, hogy kitüntetés helyett inkább büntetést jelent az, ha valaki még bányában dolgozik! ... A nyersanyag-termelés viszont tőlünk függ ... Kellett, hogy erről mindenki tudomást szerezzen! Meg arról is, hogy mi nem azért megyünk már élve is a föld alá, hogy elősegítsük az öldöklést, meg pusztítást! — Azt gondolta, hogy mindezt — nem tudom!? — Nem!... Nem ezt gondoltam, hanem azt, hogy — segíthetne nekünkl — Mivel? — Azzal, hogy megszervezné a termelés korlátozásáért harcoló csoportot a mérnökök között is ... Az igazgató most könnyen elbánhat magával, mert köztük — voltaképpen teljesen egyedül van ... Ha azonban több mérnök állna maga mellett, a helyzet megváltozna!... Eleinte nálunk, azután — fokozatosan mindenütt! — Nem akarok politikával foglalkozni! Egyelőre azt se tudom, hogy mit csináljak azzal a bizottsági tagsággal is! — Arról le kell mondania, hogy visszanyerje az igazgató bizalmát! .. Délután jöjjön be a székházunkba és az elnökség előtt jelentse ki, hogy elfoglaltsága miatt nem vállalhatja a világbéke-bizottsági tagságot... A lemondását minden ellenvetés nélkül veszik majd tudomásul ... A továbbiakat meg majd közösen megbeszéljük! Steller felállt a ládáról és kezet nyújtott Taylornak. — Este nyolcig megtalálhat minket! ... Jószerencsét, mérnök úri Taylor is felállt a ládáról és úgy fogott kezet Stellerrel. — Jószerencsét! Reggel Stella — a „North mining Company" igazgatójának titkárnője — nagyon készségesen fogadta Taylort. Csodálatos módon megfeledkezett arról, hogy úgy van megfésülve, úgy van kifestve és úgy van felöltözve, mint egy kirakatbaba, és ezért — hirtelen mozdulatokra képtelen . .. Csodálatos módon megfeledkezett minderről, mert szinte szaladt, hogy bejelentse Taylort. Smith, az igazgató is barátságosabb volt, mint huszonnégy órával korábban. Szinte atyai jóindulattal kérdezte meg Taylor mérnököt. , — No kérem ... határozott már? — Igen, igazgató úri — Tessékl ... Foglaljon helyet! — Köszönöm! ... Taylor leült az íróasztal mellett álló jól ismert ós párnázott karosszékbe, majd folytatta: — A szakszervezet vezetőségének megköszöntem a bizalmát és egyidejűleg lemondtam a vállalat világbékebizottsági tagságáról. Lemondásomat egyrészt azzal indokoltam, hogy megválasztásomnál nem voltain jelen és így nem tudtam ellene azonnal tiltakozni, másrészt pedig rámutattam arra, hogy továbbra is, csak mint a vállalat mérnöke akarok dolgozni és így se időm, se kedvem sincs semmiféle politikai színezetű szereplésre. — Helyes!... Nagyon helyes, mérnök úri ... Ezt vártam magától! A jövőben azután jobban vigyázzon, nehogy megint valamilyen hasonló akcióba szervezzék be! — Vigyázni fogok! — Tegnap nem akartam magát arra figyelmeztetni, hogy az egész próbálkozás már eleve kudarcra van ítélve... A háborúviselés feltételeinek ugyanis csak az egyik tényezője — a nyersanyag ... Tudjuk valamennyien, hogy bár ez fontos tényező, de nem egyedüli!... No és tudjuk azt is, hogy minden ásványkincs — szükség esetén — hivatásos bányászok, tehát szakmunkások nélkül is kitermelhető! Gépekkel és esetleg — hadifogoly-rabszolgákkall... A Holdról nyerhető nyersanyagokról — nem is beszélve!... Nagyon csodálom, hogy a bányászszakszervezet hozzájárult ehhez a kísérletezéshez! ... Szerintem, csak magának a bányászatnak árt velel — Én ls így gondolom, igazgató úri — Helyes ... mérnök úr! Taylor az igazgalóval folytatott beszélgetését befejezettnek vette és felállt, hogy elköszönjön. Smith igazgató azonban még visszatartotta. — Várjon kérem, még egy pillanatra! ... Maga tegnap tizenkilenc óra tíz perckor ment a szakszervezet székházába ... Ott először az elnökkel, meg a titkárral, majd pedig Stellerrel tárgyalt. A bizottsági tagságról való lemondását a titkári irodában diktálta gépbe. A székházból húsz óra tizennyolc perckor távozott... Pontosak az értesüléseim? — Tökéletesen! — Örülök, hogy maga is ezen a véleményen van! — Jószerencsét, igazgató úr! — Jószerencsét! — Taylor úgy érezte, hogy minden sarokból figyelik, amikor kiment az igazgatóság épületéből. Kellemetlen érzés volt ez és nem szűnt meg az utcán sem. Sőt, mintha még fokozódott volna! A számtalanszor látott, megkopott házfalak, a függönyök elé állított ablakok, a járdák szélén, meg a kertekben bólogató, ^öldlevelű fák, hirtelen — titkos megfigyelő központokká lettek és csak arra szolgáltak, hogy elrejtsék azokat, akik őt figyelik ... Hirtelen gyanúsak lettek l'aylor előtt — az utcákon járó emberek is. A fiatal lányok úgy, mint az öreg asszonyok, a gyerekek éppen úgy, mint az öregek... Nem tudta, hogy ki és honnan figyeli őt... Csak azt érezte, hogy — figyelik. Szüntelenül figyelik! Néhányszor hirtelen hátrafordult, de nem vett észre semmi gyanúsat. Látszólag mindenki ment a maga útján és — látszólag — csak a saját ügyével törődött. Taylor mérnököt — ez is bosszantotta. Honnan tudhatta meg hát Smith igazgató, hogy a „Szakszervezet székházában" járt, hogy kikkel tárgyalt ott, hogy mikor ment oda és mikor ment el onnan? Az elnöktől, vagy a titkártól? Lehetetlen! Stellertöl? Képtelenség! Hát akkor kitől?! Kitől?! Szinte tudat alatti kényszernek engedelmeskedve ment be Taylor a legelső kávéházba és rendelte meg a feketét. Amikor a felszolgáló lány a szódavízzel együtt az asztalra tette, Taylornak váratlanul és figyelmeztetően — a bánya jutott az eszébe. Ott is minden olyan fekete, mint az eléje tett csészében. A föld alatt minden, tulajdonképpen „feketén-túli" fekete... és a lámpa fénye már messziről elárulja a leselkedőt, vagy kémkedőt. Smith igazgatónak lehetnek pontos értesülései a külszínen történtekről, de nem lehetnek ugyanolyan pontosak — a bányából! Nem kell megszegnie tehát Stellernek adott ígéretét! Segíteni fog nekikl A külszín helyett együtt fog dolgozni velük — a bányában! A bányában, ahol minden ... „feketén-túli" fekete ... A „Bányász-szakszervezet" rendkívüli ülése óta minden ment tovább a maga szabályszerű útján. A nyárból ősz lett és a zöldbe burkolt fák előbb megsárgultak, majd megkopaszodtak. Smith igazgató továbbra is igazgató maradt, Tomson elnök szükség szerint hívta össze a szakszervezeti, meg „világbéke-bizottsági" üléseket, a hadiipar tökéletesítette gyártmányait és növelte a legyártott mennyiségeket, a bányászok pedig dolgoztak, gyűléseztek és szavaztak. Legutóbb Steller indítványára a Róbert-akna bányászai megszavazták azt is, hogy eleget tesznek a Világszövetség felhívásának és részt vesznek az általános „bányászsztrájkban". A világ bányászainak sztrájkjában, a világbéke érdekében. Ennek a világtiltakozásnak az időpontja november negyedikére, „Szent Borbálának", a bányászok védszentjének a napjára volt kitűzve. November negyedikén a Róbert-akna üzemterületén tökéletes volt a csend. Álltak a kötélpályák, a szállítógépek és mozdulatlanságra voltak ítélve a szénosztályozó gépei is. Csak a légaknákba szerelt szellőztetőgépek dohogtak ütemesen a külszínen és a víztelenítő szivattyúk zúgtak elálmosíto egyhangúsággal — a föld alatt. Az igazgatósági épület tanácstermében Smith igazgató vezetésével a tágabb értelemben vett műszaki vezérkar tanácskozott. Jelen volt Taylor mérnök ls. A rendkívüli munkabeszüntetés miatt előállott termeléskiesés eltüntetésének a módozatait kellett részleteiben is megtárgyalni. Hosszabb vita után úgy látszott, hogy a jelenlevők többsége egy vasárnapi munkanap beiktatását tartja a legegyszerűbben célravezetőnek. Smith igazgató mérlegelve a kialakult helyzetet, már lezárta a további vitát és már éppen el akarta rendelni a szokásos szavazást, amikor Móczik felvigyázó sárosan, piszkosan, szinte berontott a tanácsterembe. — Igazgató úr ... bocsánat! Robbanás történt! — Hol? — A keleti mező harmadik szintjén! — Szerencse, hogy ma senki se dolgozik! — Sajnos ... dolgozik ... igazgató úri... Polliniókat éppen oda küldtem, hogy javítsák ki az egyik légajtót! — Maga szerencsétlen! Mindenkit figyelmeztettem arra, hogy ma ne menjen a bányába, mert ma nem dolgozunk! Maga nem hallotta?! — kiáltotta felháborodottan Taylor. — De igen, mérnök úr! Hallotlam! — Hát akkor?! Megőrült?! — Mérnök úr, türtőztesse magátl ... Egyébként sem értem, hogy miért van annyira felháborodva! — igyekezett mérsékelni Taylort az igazgató. — A keleti bányamező harmadik szintje — hozzám tartozik, igazgató úr! És figyelmeztetésem, meg tilalmam ellenére — éppen nálam dolgoznakl Ez a könnyelműség — végzetes leheti — Nem kell mindjárt tragédiára gondolni! — Lemegyek a mentőcsapaltal, igazgató úr! — Természetesen! — Móczik!... Maga velem jön! — Igenis, mérnök úr! — Jószerencsét I — Jószerencsét! A hat'agu mentőcsapat a harmadik szint rakodóvágatában rövid tanácskozást tartott, majd megindult a lószállító vágatban a fejtések felé. A robbanás ugyanis csak az egyik fejtésben következhetett be. Az okat azonban senki sem tudta és — egyelőre nem is sejtette. Methán a keleti bányamezőben már hosszabb idö óta ismeretlen volt. Szivárgást egyetlen fejtésből se jelentettek. Ügy az egyes vágatok, mint a fejtések szellőztetése teljesen megfelelt a bányahatóságí előírásoknak. Ezt valamennyien tudták ... és tudták azt is, hogy csak valamilyen titokzatos körülmény válthatta ki a bekövetkezett robbanást. Ilyesmivel azonban minden hasonló szénbányában — számolni kell. A főszállítóvágat egyébként szinte kísértetiesen csendes, üres és sötét volt. A vágányok között mozdulatlanul feküdt a csilleszállltást lebonyolító „végtelen" drótkötél, sehol senki se járt és sehol se jelentkezett a leghalványabb fény sem. Olyan volt minden, mintha a keleti bányamezőben az életet csak a mentőcsapat tagjai jelentették volna. A hatodik keresztvágatnál találták meg azt a légajtót, melynek a megjavítására küldte a bányába Móczik felvigyázó Polliniékat. A közeli robbanás ereje a légajtót kitépte és úgy dobta rá az ott dolgozó két bányászra, hogy szinte betakarta őket. Ez volt a szerencséjük! A felülről lehulló kőzetdarabok nem rájuk, hanem a kitépett (Részlet)