Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-29 / 126. szám, szombat

F a r k a s I a k á tó I Farkaslakáig Gondolatok TAMÁSI ÁRON kópiájánál F

él évtizede, hogy — képletesen szólva — letörött a „vadrózsa ága". Ötödször jött el a tavasz úgy, hogy a kedvelt iró, Tamási Áron már nincs közöttünk, pusztán a nyugtalanító gondolat: „Nem a hálál nagy, hanem a fájdalom." A szenvedők fájdalma és az emlékezők fájdalma ... A Székelyföldön, Marosvásárhelyről — Szovátán át — Farkaslakára menet rohantak a könyveiből merített olvasmányélmények: a „hegy kalapja alól" a völgybe húzódott első telepesekre gondoltam, a földhöz és az erdőhöz makacsul ragaszkodó emberekre. Farkaslaka nevét ízlelgettem, a vendégszerető székely falu és lakosság múltja jutott eszembe. Elidőztem Ábel hajdani felismerésénél: „amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével." Nem tudtam kiverni a fejemből a szőke Nyikó, a fehér kő- és a csinos faházak, a zsindelyes tetők, a faragott székely kapuk és a tiszta porták regényekből ismert leírását. Nem voltam képes szabadulni a szikár és kemény székely férfiak, a dolgos és méltóságteljes nők, az építő és szépítő hajlamú fiatalok, öregek belém szuggerált hatásától. így kerültem Farkaslakára, ahol nem voltam járatos. De nagy hasznát vettem volna a Bölcső és Bagolyban elhangzott ígéretnek, hogy Tamási Áron, aki bennfentes a faluban, segít a látogatónak eligazodnil Csakhogy tőle itt már nem kérdezhettem semmit. Helyette azonban a jó szerencse két ízes beszédű, baktató székely legénykét hozott utamba. Ők kalauzoltak végig a falun, mondtak egyet-mást a nagyra becsült író testvéreiről: Gáspár bácsiról, a Vadon nőtt g y ö n g y v i r á g földműves szerzőjéről, Ágnes, Anna meg Erzsi néniről, továbbá a roko nőkről. Csak bemutatni nem tudtak egyiknek sem, mert — délelőtt lévén — dolgaik után jártak. A szülőházat, melyben a Tamási Áron Múzeum és Gáspár bácsi szobája van, szintén ki kellett hagyni a látnivalók közül: zárva találtuk. Még a gyerekek által emlegetett „plébános úr is, aki jeles írónkat temette", távol volt a falutól... Tamási Áronnak az országúttól kicsit beljebb, a katolikus templom keleti végétől nem messze domborodó sírjához vezettek. összeszorult a torkom, valami fojtogató ízt éreztem a számban: íme, a rengeteg fia, aki megjárta az országot és a világot," egyszer s mindenkorra elcsendesedett. íme, az örök székely góbé, a mókás és bölcs, de sűrű vérű férfi, akit alkotó ereje teljében ragadott el a halál. Íme, a „föl-földobott kő". Tamási Áron, akinek változatos és gazdag írói pályáján Farkaslaka volt a kezdet és a vég ... Megakadt a szemem az egyszerű, virágokkal teleültetett földhanton — mintha hiányolnám a díszes síremléket. Néztem az ősi székely szokás szerint beletűzött kopjafát — mintha kevesellném ezt a mementót, a rajta látható két feliratot: Tamási Áron, 1897 — 1966, illetve: Bátyánk emlékére 4 testvére. Egy kicsit lassan tudatosodott bennem: ez illik Tamási Áronhoz, aki „nem kezdetet lát a születésben és véget a halálban, hanem csak személyi változást mind a kettőben..." A múlandóság érzését nem is engedtem elhatalmasodni magamon, hiszen éppen tőle hallottam: „a közösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást." De azért fájt, hogy ő már elhagyott minket. A szívembe nyilait, hogy 5 évvel ezelőtt, 1966. május 26án útja nem a felépüléshez, hanem Budapesten a Farkasréti temető halottasházához, Farkaslakán az anyaföld méhébe vezetett... Vigasztalónak csak azt találtam, hogy —' mint bőkezű örökhagyó — életének legbecsesebb javaiban, műveinek áldásában most már a magyar nyelvterület egészét részelteti. Gondolataim elhagyták a kopjafa"bűvkörét: a sírt közrefogó két öreg cserfa alatt Tamási Áron életéhez és művészetéhez kapcsolódtak ... Gyermekkorát ezen a környéken töltötte, a szőke Nyikó vize mellett, közel a vadregényes Hargitához. Erőforrása is mindig ez a táj maradt, akár a székelvud varhelyi gimnáziumba járt. akár az olasz fronton küzdött; akár a kolozsvári Kereskedelmi Akadémiát végezte, akár Amerika ban keresett boldogulást. Igazában nem is tudott tőle elszakadni: lélekben otthon időzött akkor is, amikor írói sorsa Kolozsvár és Budapest között dőli el .. . Pedig első sikeres novelláskötete, a l. é 1 e k i n d u 1 á s mást sejtetett; megrázó háborús élményeivel mégiscsak az irod'i lomba tört be, a honvágy mindig és mindenünnen hazavitte. Székely Homérosz volt, aki a maga csűrjébe gyűjtötte népe legszínesebb történeteit, finom szövésű népmesei és mondai megnyilatkozásait: egész keleties pompájú és tragikus hangvételű epikus kincsét. Anyagát éppen ezért meg kellett rostál ni, hogy használhatóvá váljék a magasabb irodalom, illetve bi zonyos — a romantikán és misztikumon felülemelkedő — népi realizmus számára. A tisztulási folyamat nem zajlott le könnyen: Szűzmáriás királyfi című regénye inkább rosszindulatú, mint építő kritikát kapott. A „pályája kezdetén álló tehetség" "még értést csak a Németh Lászlóhoz hasonló személyeknél talált .. . A Címeresek sem bizonyult minden szempontból kifogástalan műnek: rá még Bánt'fy Miklós, ez a főúri dilettáns is ingerülten reagált De az Ábel-trilógia már átütő sikert aratott. Nem véletlenül! Ez a könyv ugyanis a maga nemében tökéletes: valóság ih lette szereplői körül az élet erdeje zúg, a Hargita fenyő illata vagy köde, éles hegyi levegője vagy szikrázó hava ka varog, a természeti és a társa dalmi „vadon" lélegzik. Ez a regény párját ritkítja: lapjain új népi hős született a Ludas Matyik, Góz Jóskák, Joó Györgyök fajtájából — Szakállas Ábel, a nemzetiségi sorsot vállaló székely minorita r. Ez az alkotás Tamási Áron írásmű vészeiének csúcspontja: gördülékeny, gyorsan váltó nyelven olyan „mesét" kerekített, amelynek fordulataiban felsejlik a népi-nemzeti lét,'a falu és a város, a kultúra és a civilizáció szerteágozó probléma jföre. Néhány írása ugyan ez után még felért hozzá — pl. a Jégtörő Mátyás, amel

y Babits Mihály szerint is remejt lés, vagy a Tündöklő Jeromos, amely Balogh Edgár dicséretére is rászolgált , de túl egy sem tett rajta. Természetesen Tamási Áron több mint 30 kötetet kitevő életművéből nemcsak ennyi szá mit értéknek. Az irodalomtör ténet mindig komoly nyereség nek könyvelte el a Szülőföldem lélekből lelkedzett útirajzát éppúgy, mint a szerző gyermekkoráról szóló Bölcső és Bagoly egyszerűségében is nagyszerű regényét. Mellettük pedig kezdettől fogva számon tartotta a mesteri novellafüzéreket, az érdekes színműveket, a „krónikás" történe teket... Tehát most nem ezek tői kívántam eltekinteni, hanem a csúcspontot akartam hangsúlyozni. Különben is: a Baumgarten-alapítvány kétsze res jutalmazottja és a Kossuthdíj birtokosa olyan életművet hozott létre, hogy alkotórészei nek rangsorolása sohasem árt hat a művészi egésznek ... Ogy éreztem Tamási Áron sír ja mellett, hogy az általa hát rahagyott művészi egész: egyéni és egyszeri jelensége a ma gyar irodalomnak. Magamévá tettem kortársainak a véleményét: csakugyan „megnyitotta a földnek száját". S átszellemülten vártam, hogy tolmács nélkül is felfogjak valamit a patakok és füvek panaszából, a madarak és fák sóhajából, a virágok és rétek beszédéből, a szelek és viharok zúgásából, a nap és a csillagok vallomásából, a székely föld ós ember románnal testvériesült üzenetéből, miként-rlamási... 'DOBA

Y BÉLA Farkas Antal: MÉRIK A FÖLDET Akkornap kellett volna vinni apót a doktorhoz, mikor a vérhányás előfogta, de a Csillag lónak szög ment a lábába, nem lehetett befogni egy hétig. A doktort meg azért nem lehet kihozni a határmenti tanyába, mért legalábbis öt forinttal kell betömni a száját. Ha a maga kocsiján-lován jön, tíz forinton alul az édesapja gyerekének se tapogatja meg a pulzusát itt a határszélen. Kivált ilyen rossz úton, mikor az üres szekeret is három lóval vontatják. Különben is apó öreg ember, megérett a halálra. Öregségnek, halálnak se patika, se doktor nem állja útját, ha egyszer igazándi. Apó nyolcvan felé jár. Az élete nem öröm, inkább teher magának is, másnak is. Ha leül, láb alatt van: ha feláll, útban van; ha nem szól, haragzik, ha beszél, zsörtölődik. Apónak jobb lesz elmenni arra lefelé, a város alá, a temetőbe. Ott már az ő helye. Szép temetése lesz. A diákok énekelnek neki, a pap fél óráig siratja, búcsúztatja, kőfejfát kap, aztán a torára három birkát levágnak. Amit a doktorra pazarolnának, jobb lesz a temetésre, a torra. Apo maga is így gondolkozott. Hossz néven se vette, hogy nein vitték doktorhoz. Eljött az ideje, elhozta a kegyelmes Úristen, nem lehet ellene tenni még a doktornak se. Viaszsárgán, fejére húzót sipkával, fehértarka szőrű ábrázattal feküdt a csíkos huzatú párnák és dunyhák közt. Eddig az ajtó melletti vacok volt az övé. Ott forgolódott, duruzsolt, pipázott, köpködött az öreg ember, most, hogy mindezt utoljára teszi, belefektették a tiszta ágyba. jöttek a szomszédok, roko nok, megnézték az öreg Csalát. Látták, hogy nem sok van nekt hátra, vigasztalták. — Megfázott, István bátyám. No, ha jól kiköpködi magát, kutyabaja se lesz. Magukban pedig azt mond ták: - Dejszen, nem eszik Gsala István több hurkát világéletében. Valamikor nagyon szerette. Most is megenné, de hol van még a disznóölés ideje? Október járja, aztán a Csala-gyere kek csak karácsony hetében ölnek. Addig István bátyám háromszor is elvándorol a vörös csíkos ágyból a fekete koporsóba. Előbb meghal apó, mint a hízók. Amilyen igyekvő, farági ember volt az öreg Csala, szakasztott olyanok a fiai is. A három Csala-testvér egy bokorban lakott a határmentén. Az öreg földjét szántották-vetették, olyan haszonbéres emberszámba mentek. Mindenki tudta, hogy az apjuk nevén áll a birtok, kommenciót fizetnek ángáriában az öregnek, és majd csak akkor lesz meg az osztály közöttük, ha az öreg meghai. Nehezen is várták a halódását. A legkisebbnél, ahol az öreg meghúzódott az anyjukjával együtt, összeültek a fiak, a menyek, és vagy a konyhában vagy a tiszta szobában sugdolództak. Ha bent köhécselt az öreg, elhallgattuk, szemük öszszetalálkozott, és azt kérdezték egymástól, ha nem is szóltak: — Ugyan, meddig húzza még? Az anyó, az öreg Csaláné, száraz, fürge öregasszony, nem volt annyira láb alatt, sőt akármelyik menyének nagy segítségére volt, tehát szerették, tűrték. Amikor közibük toppant, mindig vigasztalta őket: — Nem sokáig viszi inár édesapátok Valamelyik éjszaka a legidősebb felzörgette mind a két testvért. -— Most jöttein ki a városból. A fiskálisnál voltam. Azt mondta, hogy vigyük haza az öreget. Valamit alá kell neki írni, ha nem írja, baj lesz. Hajnalban befogtak. Subákat, dunnákat raktak a szekérre. A három testvér egy-egy lovat adott a hosszú nehéz útra. Az öreg Csala csak sóhajtozott, nyögött; nemigen ludta, miről van szó. Belefeküdt volna a tulajdon koporsójába is, lia éppen azt kérik tőle. Már úgyis mindegy. Hazajutottak az öreggel. Belllllll Tóthpál Gyula felv. vitték a gyerekek a közjegyzői höz, az ölükben tartották, becézgettek, míg az öreg szörhyű megerőltetéssel aláreszkettette a nevét valami hosszas írásnak. Aztán feltették a szekérre, ők maguk meg bementek a nagykorcsmába früstökölni. Belakván ételből és italból, nekivágtak a hosszú útnak. A város alatt ugyan Pistának eszébe jutott: — Ej, aki istenelte, most megmutathattuk volna édesapámat a doktornak. A középső, aki a lovakat hajtotta, hátraszólt: — Elvitte a közjegyző a doktorét is. Gyí! Csala apó visszajutott a vörös csíkos párnák közé. Az apót már nagyon várta az öreg Csaláné. Meleg leves, meleg szoba, minden volt, de bizony nemigen kellett apónak semmi, csak a pihenés. Megtörte az út szörnyen. A három testvér meg kint a pitvarban a városból hozott pá linka mellett veszekedett. A földön veszekedtek a föld miatt. Nem tudtak megegyezni. Már nemegyszer próbálták kilépni, öllel felmérni, kicsóvázni, de nem bíztak egymásban. Ez is csal, az is. István, akinél az apjuk van, szintén csal. Ö nem ad kommenciót, hanem tartja az öregeket a másik kettőtől kapott kommenciából. Csakhogy nem fogy el ez a kommenció. Pista eladja a piacon. Az öregek úgy koplalnak, mint a Beczéék agara. (Csak akkor evett, mikor nyulat fogott, pedig csak három lába volt, a nyúlnak meg négy.) Ámde nem mertek szólni, mert István gyereket szerették. A viaskodás hangos lett. Apó nyugtalankodni kezdett az ágyban. Az anyó kiment a gyerekékhez. — Menjetek az istállóba osztozni. Édesapátok szeretne egy kicsit aludni. — Majd alszik, ha meghal — mondta a legnagyobb. — Édesapánk becsapott bennünket. A Krisztusnak sincs meg ez a föld egy telek. Én mérnököt hozok neki — erősködött a középső. — Ne csúfoljatok meg bennünket azzal az indzsellérrel. Egy telek volt a mienk mindig. Várjatok, míg apó meghal. Nem olyan sok van már neki hátra. A gyerekek a második liter pálinkát már az istállóban veszekedtek le. A vége az lett, hogy megegyeztek abban, hogy másnap közös erővel kihozzák a mérnököt. Mérje szét az öreg Csala földjét, kinek mi jut, majd kitűnik, hogy volt-e egy telek. Másnap — a mérnök már méricskélt a mezsgyén, a Csalafiúk meg a mezsgye végin emlegették az apjuk Istenit — nagyon elcsöndesedett az öreg. Nem köhécselt. Azt mondta, hogy egy kis főtt gesztenyét szeretne enni. Felült az ágyban. Kilátott az ablakon. Látta, hogy a mezsgyén láncot húznak, rudakat cipelnek. — Anyó, anyó, mi az? Az anyó kifordult a pitvarba. Nem volt a szobában. A gesztenyét akarta a kemencéből kivenni. (Jókor már, az a huncut béresgyerek a javarészét kilopta.) Az öreg Csala csak anyókát szólította odabent, de nem hallotta senki. Mérgében leszállt az ágyról azzal a jó szándékkal, hogy kijön, aztán majd rendet csinál ő azzal a bottal ni, a gyerekek közt, majd ád ő mérnököt, hát már azt se várják meg, míg az ember tisztességesen elpusztul. Apó egyet fordult, és végigzuhant a szoba földjén. A fejét bele is vágta az ágy végébe alaposan. — Anyó! Mire anyó bejött a maradék gesztenyével, hideg volt apó teste. A mezsgyén húzták a láncot. Behallott a csörgése, meg a Csala-fiúk hangos veszekedése. A béresgyerek az istállóajtó háta mögött jóízűen falta a lopott gesztenyét.