Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-02 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

E pillanatban meghullámzik a téren álldogáló sokaság. Gyöngén, alig észlelhetőn. A várakozas izgalmas, a feszült figyelem lendített rajta ... Az Óvárosi térről énekszó hallatszik ide? ... Hiába mond fontos dolgokat ott a lépcsőn a szónok, szavai csak a nyirkos levegőbe hullanak szét, nem jutnak el az emberek értelméhez. igen, igen a Kapor utcából énekszó hangzik. Minden fej arrafelé fordul. A Kapor utca zeng a daltól! A Kapor utcán viharzik a munkáshimnusz!!! És most teljes szélességben elfeketedett az utca. Nagy-Prága egész proletariátusa erre tart! Fölötte a vörös lobogó! Mint izzóvörös, harcot hirdető vitorlák úsznak a zászlók az ezerfejü tömeg fölött! Hurrrááál Fölemelő pillanat ez! A zászlótartó erősebben markolta meg a zászlórudat és magasra emelte. A lobogó teljes terjedelmében megfeszül és csattog a széjben. Az első sorok meggyorsítják a lépteiket. Ugyanúgy Anna és Jarda is. Ók ketten útközben egész a zászlótartóig furakodtak előre. A téren a hallgatóság hátat fordít a szónoknak és szaladni kezd a most érkező elvtársak felé. De ebben a percben a rendőrség is kitör. A házak fedezékéből előbújva csatárláncba fejlődik. Futólépésben nyomul a tüntetők felé, kezében gumibot. A célja nyilván az, hogy megakadályozza a két tömeg egyesülését. De a rendőrség öt másodpercet megkésett. Hátában a tőrrel rohanó sokaság, előtte a Kapor utcából hömpölygő tömeg. Még egy pillanat és beszorul a tüntetők két fala közé. Az arcuk már csak egy arasznyira egymástól. Az emberboly örvénylik. Elhangzik az első kiáltás, felcsattan az első ökölütés. Zuhognak az első csapások. Megvillannak a gumibotok és boxerek. Valahonnan egy tégladarab repül s egy rendőr mindkét kezével az arcához kap. A csatárlánc szétszakad. És egyszerre csak: Pok! ... Pok! És: Pok . .. Pok! Pok! A rendőrség előkapta a revolvereit és lő. De nem olyan pufogás ez, hogy az ember megijedne tőle. Inkább olyan, mint valami komolytalan tréfa. Még Annát sem tölti el félelemmel. Pok! Pok! Pok! Lehet, hogy a mieink is visszalőnek. Pok, pok, pok, pok ... A vörös lobogó "valahogy furcsán meginog: Most sárosan a földre hanyatlik. És a zászlótartó is a földre zuhan. Jandák Jarda ugrik a zászlóhoz és magasba lendíti. — Hurrráááá! — üvölti. A rendőr alig fél lépésről egyenesen az arcába lő. Az elfehéredett diákot egy pillanatig még tartja az öszszezsúfolt tömeg. Aztán elvágódik. Arccal a latyakos hóba. Annát a torlódó sokaság előre sodorja. Aztán vissza, hátra. Ide-oda taszítja. És megint előre löki. Látja, hogy a kapuboltozat alól feltűzött szuronnyal ront ki a csendőrség a térre, hogy ketté válassza a tömeget, s az egyik részét felszorítsa a hídra. Valóságos ütközet. Ott is lövöldöznek. A hóban sebesültek hevernek. De Anna nem érez félelmet. Mindennek valami valószerűtlen, távoli képe van. Megint elsodorják. Most a mellékutca torkolatában egy embergyűrü közepére került. Itt máitöbb hely van. Háta mögött lábdobogás, zsivaj. Megint eldörren néhány lövés. — Erre nem jutunk oda! — kiáltja mellette valaki. — Gyerünk a Légionáríus-hídon át a túloldalra I Az emberek rohannak az üres utcákon. Anna velük sodródik. Aztán fáradtan gyalogolnak. Ät a közönyös városon, a járókelők között, akik még mit sem sejtenek a történtekről. Igen, fáradtak, de a homlokukat előreszegik és szemöldöküket redőbe vonják. Mint a katonák a poszton. Gyorsan megkerülték a hidat és a túlsó partról igyekeznek vissza a parlament elé. De az utcába nem lehet bejutni. Eltorlaszolta az embertömeg, amely a három leállított villamos körül gomolyog. Ezek azok az elvtársak, akiket a csendőrség az országház elől a hídra szorított. Kikapcsolták az áramot és a kocsikból kiráncigálják a sápadozó rendőröket, akik innen akartak a tüntetők hátába kerülni. Kitépik kazükből a gumibotot s kidolgozott izmaik minden erejével ütlegelik őket. A rendőrök meg sem kísérlik az ellenállást. Csak az arcukat védik és amint lehet, megfutamodnak. A földön széttaposott rendörsisakok hevernek. És azok, akik most száguldva rohannak erre, azok, akikkel Anna is sodródik, nyakoncsípík a menekülőket és a falhoz vagdossák. Anna megtorpan az utca közepén. — Tónikáml Tóni elvtárs!! Kitárja karjait. Tóni azt a kis pápaszemes mitugrálszt tartja markában, azt az éhenkórász írnok-félét. De messze taszítja magától. Fölényesen, mintha megalázónak tartaná, hogy erre a mocskosra pazarolja vasmunkás erejét. — Ancsi elvtársnő! Egymás felé röpülnek. Valahonnan Smíchov irányából megint lövöldözés hallik. Erőteljesebb és összpontosítottabb, mint a rendőrpisztolyoké. Talán katonafegyverek!!! — A Ringhoffernál lőnek! — kiáltja valaki. A tömeg arra hömpölyög. Legelői Tóni és Anna. Talpuk alatt dübörög a föld. Előre! Előre! A válluk összeér. Hajrá! Előre! Messze, messze van most Anna falucskája, messze a kis ház a háztetőről a világba röppenő bádoggalambbal, messze a kakukkfűillatos mezők, a határban zöldellő nyárfák. Messze, messze a Rubesék konyhája és Dadla kisasszony rózsaszínű szobája. És messze a város túlsó végén a Jeszenyin utca. Előre! Hajrá! Előre! Tóni és Ancsi! millBHi:H!WHi Három véres holttest hevert a letaposott mezőn. Lábhoz eresztett fegyverrel két csendőr vigyázott a halottak nyugalmára. Tikkasztó forrósúg. A hegy tövébe épült házak szalmafödele izzott a napsütésben. A káplár az erdős hátú hegyet bámulta, mintha szemeivel akarná az árnyékot a mezőre parancsolni. Az őrmester a halottakat nézte, a nagy dühkitörések utáni fáradtság Jóakaratával, de a csendőrszurony ütötte sebet a csendőrszemek sem gyógyíthatták be. Az egyik halott paraszt olyan nyugodtan feküdt a hátán, mintha aludna, csak hosszú, zsíros haja volt fölborzolva, és a torka táfán piroslott egy folt, nem nagyobb egy pipacsvirágnál. Hosszú életet élt ez a szerencsétleni a szomszédja korát nem lehet tudni. A puskatus és a csizmasarok teljesen szétzúzta a fejét. A harmadik halott — nyurga növésű legény — a hátába kapta a golyót. Arcát mélyen a föltúrt földbe temetve feküdt, mintha ott keresett volna menedéket a gyilkosok ellen. — Nézd! Nézd! Az egyik él! A káplár megrezzent a szóra. Az őrmester társa kezébe nyomta a fegyvert, ő maga meg letérdelt a nyurga legény mellé. Fürge kézzel hátára fordította a legényt, és most már bizonyos volt benne, hogy nem tévedett. Földnélküli János élt, halkan nyöszörgött fájdalmában. Amint az őrmester, aki így .tanulta az első segélynyújtást, kemény kézzel ülő helyzetbe kényszerítette a sebsültet, a legény megkínzott feje a mellére csuklott, és lilás száján sűrű vér buggyant ki. Az őrmester nagy igyekezetében erősen megrázta a legényt, és bőséges szóval is biztatta, hogy térjen már magához. Meglátszott rajta, hogy a megfordított munka egészen kihozza szokott nyugalmából. De, hogy a legény, se biztató szóra, se erős rázósra nem tért magihoz, az őrmester végre elengedte. Földnélküli János leje keményet koppant a csendőrcsizmataposta földön. — f ó lenne megitatni! — vélte a káplár. Az őrmester újból fölültette a sebesültet és kulacsát a véres, sáros ajak közé szorította. A sebesült meglátta a csendőrt és megérezte a nyakát fogvatartó kemény, csontos kezet. Mintegy védekezésül a térdeit a hasira húzta, és megkísérelte a fejét kiszabadítani. Es, hogy az őrmester most még közelebb hajolt hozzá, arcukon érezték egymás leheletét. Földnélküli János öntudatra ébredt. — Igyál! — biztatta a csendőr. A legény most már lélegzethez jutott, fölfohászkodva összegyűjtötte megkínzott teste minden erejét és a szájába gyűlt véres, pálinkás, .homokos nyálat a csendőr szeme közé köpte. Az őrmester gyorsan talpra ugrott, társa kezéből kikapta a fegyvert, és erős ütést mért a sebesült arcába. Földnélküli János mozdulatlanul hevert a grófi mezőn. Két rongyos ruháfú ember találkozik szembe valahol a magyar —szlovák országhatár táján, két falusi proletár. Az egyik északnak igyekszik, a másik dél felé tart, mindkettő letért az ismert útról, és az embereket gondosan kikerülve a hegyek, között keresi a fárást. Bizalmatlanul nézik végig egymást — végtére az egyik mégiscsak szóba kezd. — Megmondhatnád testvér, túlnan vagyok-e má? — Ugyan hová igyekszel? — Szlovákiába. — Valahol Itten a határ. Ha megkerülöd ezt a dombot — látod: azt a kopaszai —, azután jobbkézt kanyarodsz, aztán még jó tíz perc múlva — ha már hallod a malomzúgást — ismét balra fordulsz, a patakon átgázolsz — vigyázz, mert a' tájt mindig csendőrök járnak —, ha ügyesen kikerülöd őket, hát lent vagy a faluban. Ott már aztán útbaigazítanak, ha igaz ügyben jársz. — Köszönöm, testvér, isten fizesse meg. Hát te hová igyekszel? — Át Magyarországba. — Magyarországba? Ugyan? En éppen onnét kerülök. Ott most ugyan kutya világ járja. Földosztásról beszéltem a falubelieknek, földosztásról — ismételte csillogó szemekkel —, oszt most menekülnöm kell a kakastollasok elől. A szlováktat lehajtotta a fejét. — En is a földosztásról beszéltem, testvér. Es most menekülnöm kell a lapossapkások elöl.