Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-16 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

asszonyt. Rikácsoló hang tört fel a torkából: — Mit zaklatsz. Alig van egy percnyi időm magamra. Mindig van itt valaki. Én a te helyedben már régen aludnék. Nem hagy nyugton az asszonyi kíváncsiság? Értsd meg, ezek olyan dolgok, amit nem köthetek az orrodra. Ez nem asszonynak való ... Különben is nem téged zaklatnak. Engem meg nem bántanak. Neked nem elég ennyi?!... — Ezek nem jó emberek! Ne mondd ezt nekem. Mindegyik olyan, mintha meg lenne bélyegezve. Lerí az arcukról a rosszakarat, a gonoszság. Nem tudom elhinni, hogy ezek jót akarnak akárkinek is — vág vissza a megrémült asszony. — Bolondos mániáid vannak. Megértetted? ... Ezek ugyanolyan istenfélő, vallásos emberek, mint én. ???... — Igen, igen. Hiába nézel úgy rám. Egy ügyért küzdünk, harcolunk. Az ilyen emberek pedig nem rossz emberek. Ezt ós mondom neked: ennyivel most meg kell elégedned. -Ha eljön az ideje, megmagyarázok mindent — mondja már kicsit szelídebb, békülékenyebb hangon és kitessékeli síró feleségét a konyhából. Az asszonynak nagyon fáj, hogy így bánik vele. Szeretné kiönteni neki a szívét. Megtudni mindent, felfedni azt a titokzatos erőt, ami olyan erősen karmai között tartja Pistát. Mindig riadt a tekintete. Azelőtt soha nem volt ilyen. Soha nem bánt vele ilyen durván. Nem tud kinek panaszkodni. Mindenkinek megvan a maga baja. — Az élelem fogyóiéiben van — panaszkodnak a falubeliek, ha öszszeakad velük. — A megmaradt élelmet jól rejtsd el, mert még azt a keveset is elveszik, ami még van —tanácsolják neki. A jótanácsot nemegyszer megtold ják • egy kis kenyérliszttel, babbal, zsírral vagy burgonyával. Abból a kevésből, ami nekik maradt. — Három gyereked van. Neked még nehezebb. Ne tiltakozz, fogadd csak ell Szívesen adjuk. Sírva, \elcsukló hangon kérleli őket, kézzel-lábhal magyarázkodik: — Emberek! Juli néni! Töröknél Ágota! Ne adjanak, hiszen maguknak is kell. Minden igyekezete hiábavaló. Az asszonyok hajthatatlanok. — Szegény! Milyen megtörtnek néz ki. Sovány testén csak úgy lötyög a ruha. Szemei karikásak, ijedten, mélyen a szemgödrökből tekintenek a világra. És még azt állítja, hogy mindenük van. Becsülik benne ezt az önmegtagadást. Pedig igazán van mindene. Még másoknak is adhatna. Magának se tudja megmagyarázni hoíiníjn, kitől és miért kapják. Borzalmas felismerés dereng fel benne. A férje azoktól az emberektől kapja, akikkel paktál. Hiszen megesketette az élő istenre, LADISLAV SNOUBEK: A NAGY CSALÁD ••••••••••••••••••Mi KMBHHHE3S9EH a faluban, mindenkinek egyformán osztják el a földet... Pálinkás felhős, összeráncolt homlokkal figyeli a bírót. Ügy ömlik belőle a szó, mintha a Szentírást olvasná. Erősen tépelődik. Maga előtt látja a jó zsíros gondozott öt hold földjét. Sok-sok munka eredményeként vitte ennyire. Ű sohasem ismert mást, csak a munkát, reggeltől estig. Soha nem politizált. Vasárnaponként díszbe vágta magát és elment az Isten házába leróni háláját, ha jól ment a gazdaságban minden. Ha meg nem, imádkozott azért, hogy a mindenható megsegítse. De, hogy besúgó legyen, spicli?! . . . Fel szeretne állni, bocsánatot kérni, Itthagyni ezeket. De nem mer. Nem tud dönteni. A bíró sohasem beszélt butaságokat, okos, tanult embernek ismerte és jó hívőnek. Egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy esküt tesz a többiekkel egvütt a végighordozott feszületre, az örök hallgatásra. Megborzong ettől a látványtól, de már vállalta. Nincs többé kiút... Felkavarta benne az indulatokat a közelgő veszély. De lehet, hogy igaza van a bírónak . . . Késő éjjel jön haza a találkáról. Hangosan beszél magában, szitkozódik: — Még ilyen eget rengető disznóságot! Elvenni a más földjét, hogy közös legyen. Abból ti nem eszlek! Még nem ti vagytok itt az urak. Nem adom se én, se más a kutya úristeniti Nem fognak itt a kommunisták dirigálni. Meghogy a templomból kultúrházat csinálnak. Soha! Még itt vagyunk mi, majd megmutatjuk, ki az erősebb! — fenyegetőzik vaskos öklével a semmibe. A találka óta minden a feje tetejére állt Páirhkáséknál. Sokat jár el hazulról. Soha nem látott idegenek fordulnak meg házukban. Nemegyszer csendőrök vagy német katonák zörgetik fel álmukat. Ilyenkor Pálinkás szó nélkül felöltözik és elmogy. Szegénykémnek nincs egy nyugodt perce sem. Miért nem hagyják öt bélién. Mit akarnak tőle? ... — sajnálkozik nemegyszer az asszony. Jézusmária! Egyszer még magukkal viszik. Mi lesz akkor vele meg a gyerekeivel. Sokat gyötrődik. Nem tud aludni. Az egyik este kilesi, míg az „utolsó kedves vendég" eltávozik. Benyit a konyhába. Férje meggyörnyedve ül a hokedlin. A füst olyan sűrű, hogy vágni lehetne. Nem veszi észre belépő feleségét. Valamit mormog az orra alatt. Az arcán mosoly vibrál és mint akinek minden jól megy, elégedetten dörzsölgeti a tenyereit. — Pista! ... Mi bajod? — rázza meg hirtelen. Ijedten rezzen össze. A cigaretta megremeg a kezében. Nem szereti, ha ilyenkor zavarják. Dühösen ugrik fel. Ki szeretné tuszkolni a megriadt i teur.r iť •iiiTii ir>aiľiíiiiľ iT rmmn Ott, ahol az út kifelé kanyarodik a faluból, van a falu utolsó házikója. Nem is házikó ez, inkább egy düledező, megrepedezett viskó, amelyen az idő foga már nagyon meglátszik.. Drótkerítés helyett egy sűrű örgonabokor veszi körül. Teljesen eltakarja az udvart, ahol már nagyon régen egyetlen virág nem nőtt. Nincs gyermekzsivaj, kacagás. Pedig valamikor nagyon hangos volt az udvar és környéke. Csend ütötte fel itt a tanyáját. Most ő itt az úr. Égig nyúló gizgazok meredeznek a sötét égbolt felé. A kapu vastag gyalulatlan deszkákból összeállított tákolmány. A kilincs alatt egy ott felejtett öklömnyi lakat szomorkodik rozsdásan, elhagyatottan. Innen egy keskeny, kitaposott ösvény vezet a ház bejáratáig. A házikó ablakai olyanok, mint egy beesett arcú öreg szemei. Minden érdeklődés nélkül tekintenek a messzeségbe. A megsárgult fiiggönyfoszlányok még mindig jő szolgálatot tesznek gazdájuknak, eltakarják őt a kíváncsiskodó szemek elől. A ház urát legtöbbször a templom hideg falai között lehet megtalálni. Mindegy, hogy mi van: kismisp, nagymise vagv litánia. Ö rendületlenül végighallgat mindent. Nagyon istenfélő embernek ismerik. Nem néz ő a templomban sem jobbra, sem balra. Ájtatos arccal nagy kopott imakönyvéből csak úgy magának meg az Istennek mormolja imáját. A falu szerint saját lelki üdvösségéért imádkozik. Vagy ki tudja? ... Különös történet. A háború uiolsó borzalmas hónapjaiban történt. A halál kegyetlenül szedte áldozatait. Az emberek bizonytalanságban, rettegésben éltek. Senki sem tudott volna biztosat mondani, mi lesz holnap, — holnapután. A hír — legyen az bármilyen — a madárnál is gyorsabban • száll. Eljutott a falu legszélső házába is, ahol Pálinkás István tengette életét három gyermekével és feleségével. — Jaj, istenem! Megállt a front. Még csak ez hiányzott. Hogy a mei»ykő vágna bele ebbe a nyavalyás világba! — szitkozódott az elkeseredett Pálinkásné. — Ne félj, Julis! Minden rendbe fog jönni. A földecskénken lassan zöldül a vetés. Nem értesz te ezekhez a dolgokhoz. Várd meg a végét. Nemsokára befejeződik. Mindenki buszéli. No, meg a plébános úr is mondta: — „Az Isten már megelégelte a háborút. Az emberek már eleget szenvedtek bűneikért." — Ebben pedig hinni kell. Érted? Rendületlenül hinni! — fejezte be csillogó szemmel Pálinkás. Ilyenkor az asszony mindig megnyugszik. Közelebb bújik a férjéhez. Nagyon szereti hallgatni. Újabb reménysugár lopakodik szívébe. Tervezgetnek. Szövik a jövő fonalát. Szebb és jobb életről álmodoznak. És ez olyan Jó. Legalább egy Időre elfelejVagy tizedszer olvassa már a rejtélyes üzenetet, mégsem lett okosabb. Kifejezéstelen, üres arccal bámulja az" előtte sziporkázó elégetett levél hamuját. Másnap Pálinkás sötétben botorkálva pontosan tízre érkezik a találka színhelyére. Juhász István, a falu bírája nyit neki ajtót. A tágas ebédlő közepén, hatalmas asztal körül vagy már tízen ülnek. Mind módosabb gazda. Nyomasztó csend nehezedik ólomként az emberekre. Köszönés helyett biccentenek felé, miközben erősen szorongatják meg a kezét. > — Végre együtt vagyunk — töri meg a csendet a bíró. — Bizonyára csodálkoztak, hogy ilyen órában és ilyen furcsa üzenettel hívattam magukat Ide. Nem tehettem másképp. A találkozónak teljesen titokban kell maradni... Figyelmeztetni szeretném az egybegyűlteket a közelgő veszélyre ... ízlelgeti szavai hatását. A döbbent, idegesen meg-megránduló arcokat figyeli, majd folytatja: — A faluban erősen mozgolódnak a katonaszökevények, a kommunisták. Nem tudom, fel tudják-e fogni, mekkora veszélyt jelentenek ezek az istentagadó emberek a falu 'számára. Ha most «jem, később már nagyon késő lenne minden igyekezetünk. Ki kell használni a kínálkozó alkalmat. Amíg itt vannak a németek. A parancsnokságon felkértek, segítsünk nekik az ilyen emberek felkutatásában. Megígérték, hogy rólunk nem fog tudni senki. Így egyszerre két legyet ütünk agyon. Akárhogyan is lesz később, mi tiszták maradunk és megszabadulunk ezektől a kellemetlen emberektől, akik megtagadták az Istent. Ezek nem ismernek könyörületet. Még sehol semmi, már előre bújtogatják a nincsteleneket, ha majd a kommunisták veszik át a vezetést tik a háborút, a borzalmas valóságot. Az egyik éjjel alig oltották el a lámpát, kintről valaki erősen megkocogtatta az ablakot. — Kit hoz ide ilyen órában a rossznyavalya? Ki lehet az? Semmi. Lehet, hogy tévedtek, képzelődtek. Csend van — nyugszik meg egy pillanatra a házaspár. — Nyissák ki! — szólal meg az ablak alól egy rekedt hang. — Ki az? — kérdezi Pálinkás. Melle zilál, egész testét elönti a veríték. Marokra fogja az ágy alatt elrejtett baltát. — Jóbarát. Nem ismer meg a hangomról? . .. — Ez Lakatos Karcsi! — könnyebbül meg a házigazda és már nyílik is az ajtó. — Dicsértessék! — köszön hunyorogva a bíró fia. Arcát vörösre csípte a hideg szél. Hatalmas testén báránybörbunda feszül. Zavartan pislog a mélyen szemébe húzott kucsma alól. Idegesen váltogatja egyik lábát a másikkal. Nagysokára mély zsebeiből egy öszszegyűrt borítékot halász elő. — Ezt apu küldi — nyújtja át a levelet. — Ha elolvasta, azonnal égesse el!... Pálinkás csak az ajtó csapódására rezzen össze. Elment. Reszkető kézzel hajtogatja szét a pislákoló lámpafénynél a titokzatos lovelet. Egy rövid üzenetet tartalmaz: — „Holnap este tíz órakor, úgy, hogy senki ne lássa, jöjjön el hozzánk. Fontos közölnivalóm van. Hármat koppintson az ablakon!"