Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 13. szám, Vasárnapi Új Szó
Tóthpál Gyula fotoművész hitvallását, emberi és művészi srándékait fényképei magyarázzák ékesen. A fotókról viszont nem olvashatók le az életrajzi adatok. Röviden tehát: Tóthpál Gyula Perbenyíken (Pribeník) született 1941-ben. Fényképészettel 10 éve foglalkozik. A „Hét" című hetilap felfedezettje, jelenleg az Új Szó szerkesztőségében dolgozik fotoriporterként. Művészfotóinak java része már több kiállításon megfordult, önálló tárlata Prágában, legutóbb pedig Kulcsodon (Klúčovce) volt. EMBER, NAGYSÁGODDAL TÖLTSD BEA MINDENSEGET! Jegyzetek TÓTHPÁL GYULA: Arcok, utak, pillanatok című tárlatáról TÚTHPAL. GYULA FELVÉTELEI Albert Camus Közönyében a tárgyalást váró s így tétlenségre ítélt fogoly felfedezi az emlékezés tudományát. Elindul régi szobája egyik szögletéből s gondolatban felsorolja mindazt, amit útközben talált. Először könnyen megy a dolog, de szobája minden részletét előszedve egyre nehezebben és hosszasabban. Idézem: „Végre megértettem, hogy az ember, aki csak egyetlen napig élt, száz évig is élhetne s nem unatkozna ...: elegendő emléke lenne, hogy legyen mivel elmulatnia " íme: a részletekben elrejtett egész. Az idő konglomerátuma felbomlik pillanatokra, hogy kitárulkozzon, felismerhetővé váljon az öröklét. A művészet legnagyobb kísérlete éppen ebben rejlik, hiszen véges életünket tágítja végtelenné. Nem véletlenül beszélek a pillanatba sűrített időről: egy fiatal fotóművész, Tóthpál Gyula fényképei fölött morfondírozva jut mindez eszembe. Nézzük talán egyik — első látásra jelentéktelen — felvételét, a fent említett háttér summájaként. Egy szürke, de kiterjedésében impozáns tűzfal tövében két gyerekkocsi, bennük a még éppen csak sejlő, apró életekkel, föA fától nem látom az erdőt, rémlik hosszúra nyúlt bevezetőm végén: egyetlen fényképről beszélek, holott egy egész tárlat rengetegében keresem az utat. Mentségemül a rész és egész fent is elmondott dialektikája szolgál, az egy fa által is determinált erdő. No meg az, hogy nehéz megállni példázatok nélkül: most is eszembe jut valanrl, ami csak látszólag nem tartozik mondanivalómhoz. Eszembe jut nagyapám sokszori faültetése. Olyan szeretettel lehelt életet a pici csemetékbe, hogy mindig úgy tűnt: önmagát menti át a különéletű fákba is. Pontosan úgy, ahogy a művész tornássza át egyszeri létezését a személytelenebb alkotásba. Ezt teszi Tóthpál Gyula is, hiszen képei saját emberségének mélységeit tárják fel. Kiállításának anyagát — a külső formai jegyek s az Arcok, utak, pillanatok tárlatcím alapján — három részre tagolja, annak ellenére, hogy a tartalom a múlt és jelen érzékenyen disztingvált párhuzamára épül. hisz akár a véget nem érő tűzfal, magunk tökéletesítésének lehetősége is végtelen. lőttük a csendben őrködő anyákkal, s még feljebb egy ablakfényben sugárzó emberarccal. A tűzfal felfelé szökik, magassága, de mélysége is szimbólum: a végtelenséget példázza. S itt meglódul az ember fantáziája, mozgásba lendíti a lerögzített pillanatot. Valahogy így: az a két kocsi ott nem is gyerekkocsi; az idő által megtermékenyített anyaföld lökte ki magából szerencsehozó burokként a születő élet köré. Az élet köré, amely biztosan felnő, tovább építi magát, saját életének őrzőjévé válik (mint a képen a két anya), majd emberarcú fényességgé (bölcs arc az ablaküveg mögött), s még ki tudja milyen tökéllyé, Első pillanatra a tárlat hangulati egysége is felborulni látszik, túlságosan sok az öregarc s ez legalább olyan lehangoló élmény, mint az őszi természet hervadó-hulló virágkiállítása. Feljegyzéseim első sorából azonban fontolgatások nélkül kihúzom a „pesszimista" jelzőt: Tóthpál tudatos művész, az ő esetében egy nagyon is határozott koncepcióról — a kendőzetlen igazságkeresésről, illetve az igazsághoz semmiképpen nem vezető utak kijelöléséről van szó. A paradoxon itt abban rejlik, hogy figurái láthatóan két csoportba tömörülnek. Az első csoportot többnyire nsszociális figurák alkotják: csavargók, arcukon a régen elveszített emberi méltóság hiányával, vigyori kocsmatöltelékek a szenilitás felismerhető jeleivel, s cigányok képei a múlt idáig hadonászó ökleinek hagyatékaként. Az öregek másik csoportja a mérleg súlyosabb serpenyőjén ülnek, arcukon visszatükröződik a földbe hasított szántás, kezükön a máig termő gyümölcsfák kérge. Tóthpál képcsarnoka gyermekportréiban a legmeghatóbb. A felvillantott kölyökkor cinkosán visszaint egy pillanatra, összejátsszunk régi magunkkal, már-már utolérjük a játékosan több számmal nagyobb cipőben slattyogó kicsiket, de legyintünk: majd belenőnek ők is. A szerző Kulcsodon készült fényképeit a helybeliek áhítatával nézem végig. Egy csillagfényes útkaréj ölelésében bújnak össze az egymást magyarázó, erősítő képek. Látom az arcokon: maguk sem hiszik, hogy ilyen szép a falujuk, nem hiszik, mert csak most, kívülről nézve szembetűnő a különben megszokott változás. Egy idős ember magyarázza nevetve, fejcsóválásokkal: „Nézze, ez itt az én házam ... nem is tudtam, hogy enynyire szép, ha hazamegyek, megnézem közelebbről is." Ügy érzem, ettől szebb kritikát ezen az estén aligha kaphatott volna a szerző. Mit mondjak befejezésül? Ürülök, nagyon örülök, hogy Tóthpál Gyula ilyen keresetlen eszközökkel, a tisztánlátó művész szemével rakta előttünk össze azt a világot, amelyben élünk. Örülök, hogy a képek látszólagos nyugalma tele van belső feszültséggel, utunkat egyengető szándékkal. S örülök a minden gúnytól mentes figyelmeztetésnek is: vigyázzunk! — így kiált egyik pillanatképe —, ne törjük össze szárnyainkat! Hisz mennyire groteszk ez a vonat nélkül maradt vasút, szárazon heverő csónak, madártalan ég. Ember, nagyságoddal töltsd be a mindenséget! BÄRCZI ISTVÁN