Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-29 / 100. szám, csütörtök

Az antikommunizmus mai stratégiája és taktikája A

kommunistaellenes erők stratégiai célja a forradalmi erők, korszakunk fő forradalmi erőinek elpusztítása és leverése. Az antikommunizmus stratégiai célja tehát nem változik. Változik azonban a forradalomellenes, kommunistaellenes erők taktikája. A kommunistaellenes erők stratégiai célja — a szociális forradalom megakadályozása — ellentétben áll a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeivel, és ezért kudarcra van ítélve; illuzórikus és irreális. Ez azonban nem jelenti, hogy lebecsülhetjük a kommunistaellenes erők lehetőségeit. A kommunistaellenes erők stratégiai céljait a második világháború után Winston Churchill fejezte ki fulltoni beszédében, és magában foglalja az 1946 márciusában kihirdetett hírhedt Truman-doktrina. Az Egyesült Államok akkori elnökéről elnevezett doktrína két feladatot tűzött ki: az első szakaszban a világkommunizmus előretörésének megakadályozását, a második szakaszban a kommunizmus megsemmisítését. Az amerikai imperializmus ebben az időszakban arra törekedett, hogy kihasználja atommonopóliumát és elpusztítsa a Szovjetuniót. Ez az atomstratégia kudarcot vallott. A Szovjetunió a második világháború éveiben elszenvedett veszteségei ellenére ís nemcsak felszámolta az Egyesült Államok atommonopóliumát, hanem a haditechnika sok területén is jelentős fölényre tett szert. Az Egyesült Államok kormánykörei számára a stratégiai célok ós taktikai tervek átértékelésének nem könnyű időszaka következett. Irreálissá vált az a remény, hogy katonailag megsemmisíthetik a szocialista országokat. Az Egyesült Államok kormánykörei a hatvanas években fokozatosan megkezdték a harc új taktikájának kidolgozását, amely a szocialista világgal való békés versengés és együttélés szükségszerűségének elismeréséből indult ki. A régi tervek mellett — melyekről nem mondanak le és tartalékban tartanak — a szocialista világrendszer elleni harc taktikájának új variánsa merült fel. Az imperialista államok arra törekednek, hogy kihasználják az ötvenes és a hatvanas évek elejének számukra kedvező momentumait. Ide tartozott elsősorban a fejlett kapitalista országok ideiglenes gazdasági konjunktúrája, amely gazdasági növekedést eredményezett. Megpróbálták kihasználni azt a tényt, hogy a tudományos-műszaki forradalom történelmi szempontból először a gazdaságilag fejlett országokban lépett fel. Az antikommunizmus stratégái rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak az ideológiai harcnak. Az ideológiai harc — a szocializmus és a kapitalizmus közti osztályharc egyik formája — a nemzetközi politika negyedik szférájává vált. Így a kapitalizmus és a szocializmus katonai-gazdasági és politikai küzdelme mellett rendkívül kiéleződött az ideológiai harc. Megpróbálják az antikommunizmus általános rendszerének kialakítását, amely a forradalmi erők ellen irányulva, biztosítaná a politikai mozgalmak, irányvonalak, politikai pártok és képviselőik közös fellépését, egybehangoltságát a forradalmi erők elleni harcban. Az új taktika legfontosabb jellemvonásai közé tartozik a szocialista országok és az egész szocialista rendszer belső bomlasztására kifejtett törekvés. Az új taktikát az antikommunizmus stratégái dolgozták ki, köztük Z. Brzezinsky, az Egyesült Államok külügyminisztériumának volt tanácsadója. Ebben a taktikában különleges ^^^ szerepe van annak a törekvésPOTj'l nek, hogy fellazítsák a kommunista pártot mint a szocialista 1971 társadalom vezető erejét. Ennek az irányvonalnak célja a szoIV. 29. cialista országok rendszerének bomlasztása belső ideológiai és - «po politikai fellazítás által az ún. „centrifugális"' erők támogatá^^ sával. Írta: Ľudovít Pezlár, az SZLKP Központi Bizottságának titkára (2) A

z ötvenes években a kommunistaellenes, emigráns központok csehszlovákiai híveiknek és munkatársaiknak azt az utasítást adták, hogy ne lépjenek be a kommunista pártba. Ezzel szemben a hatvanas évek elején Pavel Tigrid, az antikommunizmus egyik vezető képviselője arra utasította híveit, lépjenek be a kommunista pártba és a párt soraiban tevékenykedjenek. E taktikához tartozik az a törekvés, hogy a szocialista országokban a munkásosztállyal szembe állítsák az értelmiséget. Nagy mértékben visszaéltek a kommunista és munkáspártok őszinte önbírálatával. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után ezek a pártok határozottan bírálták a személyi kultusz időszakábán előfordult hibákat és tévedéseket. Az antikommunizmus ideológusai azt hirdetik, hogy a szocializmus építése során felmerülő fogyatékosságok és hibák oka maga a szocialista rendszer, melyet a burzsoá demokrácia felé hajló átszervezéssel kell tökéletesíteni. Propagandájukban a kommunista pártok funkcionáriusait konzervatívakra és haladókra osztják. Eddig az egész szocialista rendszert támadták, most azonban már elismerik egyes pozitív vonásait, de hangsúlyozzák, hogy a szocializmust meg kell újítani, tökéletesíteni kell. Az új taktika fontos része az a törekvés, hogy szakadást idézzenek elő a szocialista országok között, melyek a szocialista világrendszert alkotják. Azt hirdetik, hogy differenciáltan kell viszonyulni az egyes szocialista országokhoz. A Kínai Kommunista Párt által előidézett szakadás megerősítette az imperialista hatalmak azon reményét, hogy új taktikájuk sikeres lesz. Az amerikai imperializmus számára lehetővé tette 1964—1965-ben a vietnami háború eszkalációját. A szocialista világrendszerben előidézendő szakadásra kifejtett törekvés áll a Kelet felé irányuló híd építésére vonatkozó propagandakampány hátterében, és ez a törekvés a tartalma az ún. új keleti politikának is. A kommunistaellenes erők célja az, hogy ne engedjék meg a forradalmi világfolyamat szubjektív erőinek kialakítását. Különböző mozgalmakat próbálnak bekapcsolni ebbe a törekvésbe, melyek bizonyos funkciót töltenek be a fő forradalmi erők elleni harcban. Ebből a szempontból kell megítélni a baloldali mozgalmakat, mint a trockizmust vagy a maoizmust. A kommunistaellenes erők politikájának fontos része az a törekvés, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmat elválasszák a világ forractelmi mozgalomtól. Az ideológiai harc jelentősége növekszik annak következtében is, hogy a tudományosműszaki forradalom megváltoztatja az emberek tudatára tett ideológiai hatás anyagi alapját. Elsősorban a tömegtájékoztatási eszközökről van szó, ezekkel befolyásolják az emberek politikai tudatát és magatartását. A korszerű tömegtájékoztatási eszközök segítségével befolyásolható az emberek és egész csoportok politikai magatartása. Segítségükkel elérhető, hogy a lakosság egész csoportjai politikailag nem normálisan, saját létérdekeikkel ellentétben lépjenek fel. A jobboldali és szocialistaellenes erők fellépése 1968-ban Csehszlovákiában megerősítette ezt a tényt. John Gibson az „Ideológiai ős nemzetközi politika" című könyv szerzője megállapítja: „Egy katonai összetűzés a szocialista országokkal, melyben a legújabb atomfegyvereket is használnák, a legjobb esetben a kölcsönös pusztítást eredményezné. Ezért a harcot ideológiai téren kell eldönteni. Az ideológia biztosítja a kapitalizmus győzelmét a szocializmus fölött az államok békés együttélése közepette." Az emberek gondolkodásáért folytatott küzdelem következtében rendkívül fokozódott az Ideológia hatása valamennyiünk életére (a szerző a kapitalizmus és a szocializmus közti versengésre gondol). Ez a kijelentés is azt mutatja, hogy az antikommunizmus teoretikusai nagy jelentőséget tulajdonítanak az ideológiai harcnak. Brzezinsky 1961 júniusában a „Forreign Affairs" c. folyóiratban megindokolta az új taktika szükségszerűségét. Az új taktika a nemzetközi erőviszonyok, elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti erőviszony megváltozásából indul ki. Ezt a politikát „peaceful angagement"-nek, azaz békés elkötelezettségnek nevezte. Cikkében programot tűzött ki, melynek célja dezintegrációs folyamatok fokozása a szocialista világrendszerben. Céljuk a szocialista országok elszigetelése a Szovjetuniótól. Kitűzte a szocialista országok ellen az ideológiai diverziók és a lappangó ellenforradalom segítségével folytatott harc programját. Az antikommunizmus teoretikusai fokozatosan kiegészítették és továbbfejlesztették ezt a programot. M int a forradalomnak, az ellenforradalomnak is különféle formái vannak. Nem szükséges, hogy az ellenforradalom minden esetben a fegyveres harc jellegét öltse. A fegyveres harc már az ellenforradalom legfelsőbb stádiuma, ezzel ér véget, A történelemből tudjuk, hogy mint a forradalmat, az ellenforradalmat is ideológiailag elő kell készíteni. Ez a lényege az „ideológiai fellazítás" politikájának, melyet a szocialista országokkal szemben érvényesítenek. Bifak elvtárs az SZI.KP Központi Bizottságának 1968 májusi plénumán kijelentette, hogy „az ellenforradalom nem akkor kezdődik, mikor lövöldözni, akasztani kezdenek, az ellenforradalom ezzel fejeződik be. Az ellenforradalom hosszú időn keresztül gyűjti az erőket, fellazítja a nép és a szocialista társadalom egységét, a mi esetünkben elsősorban a párt és a nép egységét. Ez nem megfélemlítés, csak annak tudatosítása, hogy az ellenség nem adja meg magát, minden lehetőséget kihasznál, minden módszert megragad éberségünk gyengítésére. Ma egyetlen ellenzéki pártellenes csoport sem lép fel nyílt programmal a szocializmus ellen, mivel tudja, hogy ezzel nem sokat érne el. Az ellenség sokat tanult a magyarországi ellenforradalomból. Az antikommunizmus teoretikusai ideológiai harc keretében támogatják az ún. nemzeti politika híveit. E jelszó lényege a szocialista forradalom általános törvényszerűségeinek tagadása, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom egységének megbontása. Ez a mozgalom internacionalista mozgalom. A marxizmus—leninizmusnak is internacionalista jellege vart Már ezért sem léphet fel kizárólag nemzeti formában vagy változatban. A marxizmus—leninizmus lénvege, elmélete mindig megkövetelte a nemzeti sajátosságok és az egyes országok sajátosságainak figyelembe vételét, de mindig fellépett a nemzeti sajátosságok elnagvolása és abszolutizálása ellen. Elméletileg itt a szocialista forradalom általános jellemvonásai és az egyes országok sajátosságai közti ismert kapcsolatról van szó. melyre annak idején Lenin mutatott rá. Az ún. nemzeti kommunizmus elméletnek szerep jut a mai antikommunizmus terveiben. Ezért támogatják képviselőiket, habár gyakran maguk sem tudatosítják elméleti tarthatatlanságát. így például Milton Friedmann professzor Nixon amerikai elnök gazdasági tanácsadója a Der Spiegelnek (1970 nov. 23. 48. szám 156, oldal) adott interjújában megállapítja, hogy a nemzeti és demokratikus szo. cializmus fogalma „csak üres frázis". Az antikommunizmus mai teoretikusai a marxizmus—leninizmus elleni harcban fel akarják használni a marxizmus—leninizmus klasszikusai műveinek egyes részeit, hogy kétségbe vonhassák a marxista—leninista tanítás tartalmát, forradalmi lényegét. Ez a taktika —• a marxizmussal harcolni a marxizmus ellen — néhány évvel ezelőtt a nyugati burjsoá filo zófusok és közgazdászok azon törekvésében nyilvánult meg, hogy visszaéljenek Marx közgazdasági-filozófiai kézirataival és a „fiatal" Marxot a marxizmussal szembeállítsák. A marxizmus—leninizmus elleni ideológiai harcban jelentős szerepet játszanak olyan különböző elméletek, melyek a marxizmus korszerűsítésének szükségszerűségét próbálják indokolni. A korszerűsítés jelszavával azt akarják bebizonyítani, hogy a marxizmus a 1.9. század terméke és ma már elavult. A mai antikommipiízmus ilyen megindokolására használják fel elsősorban a tudományos-műszaki forradalmat. Az antikommunizmus teoretikusai azt hirdetik, hogy a marxizmusnak a mai „korszerű" elméletekben és ideológiákban kell megszűnnie. Ez a tartalma annak a jelszónak, hogy a ' marxizmus legyen „nyílt" rendszer. A marxizmus valóban nyílt rendszer, de Lenin ezt a nyíltságot úgy indokolta, hogv ez nyíltság a világcivilizáció fő irányvonala azzal a haladóval szemben, amely a társadalom fejlődéséhez vezet: nem pedig mint nyíltságot a kapitalista ideológiával szemben. Végül a marxizmus —leninizmus nemcsak nyílt rendszer, hanem elsősorban szilárd elvi rendszer. Természetesen nem állhat meg, állandóan fejlődik, a fejlődés azonban nem az alapelvek felszámolása útján történik, hanem az alapelveknek a változó viszonyokhoz való alkalmazása útján. A z emberiség ma két kor** szak határán él. Ezt a határt a fellépő tudományosműszaki forradalom jellemzi. Hasonló határ volt a 19. század vége és a 20. század eleje. A kapitalizmus rendszere ebben az időben monopol rendszerré változott. A tapasztalatik arra tanítanak bennünket, hogy a korszakok határán megerősödnek a revizionista irányzatok, és mint ismeretes a revizionizmus a jobboldali opportunizmus elméleti alapja. A maradi gondolkodás, az új jelenségek dogmatikus megítélése -nem teszi lehetővé, hogy az elmélet egyes képviselői helyesen értelmezzék és általánosítsák a változásokat. Nem tudnak tájékozódni és egyesek elhagyva a marxizmust, az ideológiai és politikai ellenfelek pozíciójára kerülnek. így például a 19. század végén és a 20. század elején a kapitalizmus rendszerének megváltozásával kap csolatban az ún. austromarxizmus képviselői nem tudták helyesen általánosítani e tény jelentőségét s fokozatosan eltértek a marxizmustól. Ebben az időszakban a revizionizmust olyan nevek jelentették mint Eduard Bernstein és Kari Kautský. Kautský

1 az „ultralmperializmus" elméletének hirdetője lett, melyet Lenin „ultrazagyvaságnak" nevezett. Rudolf Hilferding a „Financtőke" c. könyv szerzője az austromarxizmus egy további képviselője a revizionizmusról fokozatosan áttért a burzsoá ideológia pozícióira. A második világháború éveiben íírta meg a „Történelmi probléma" c. befejezetlen munkáját, melyben teljesen lemondott a marxizmusról. A korszakok mai határa ugyancsak azt eredményezi, hogy a marxizmus elméletileg gyenge képviselői elválnak a marxizmustól és a burzsoá ideológia táborába jutnak. A revizionizmus mai hullámát olyan nevek jellemzik F. Fischer és R. Garaudy, akik a tudományos-műszaki forradalmat szembeállítják a szocializmussal. Elméleti felkészületlenségük nem tette lehetővé, hogy helyesen, marxista módon általánosítsák az új jelenségeket, és ezért a burzsoá ideológia pozícióira tértek át. A mai antikommunizmus intézményesített rendszert alkot. Magába foglalja a hivatalos, kormány-, tömeg-, és nemzetközi intézmények egész rendszerét, melyek a mai antikommunizmus ideológiájának, stratégiájának, taktikájának, és politikájának hordozói. Az intézmények rendszerében természetesen döntő szerepet játszanak az imperialista hatalmak állami és kormányintézményei. Az EgýesUlt Államokban például jelentős szerepük van az olyan szerveknek, mint a nemzetbiztonsági tanács, mely jóvá hagyja a kommunizmus elleni harc stratégiai-taktikai koncepcióját. E tanács irányítja a politikai tervezés tanácsát, amely az amerikai külpolitikát tervezi. Ehhez a rendszerhez tartoznak a biztonsági szervek, a hírszerzőszolgálat stb. Hasonló, a kommunizmus elleni harc céljaira szolgáló rendszert találhatunk a többi kapitalista országban is. Számos nemzetközi intézménynek egyetlen feladata a kommunizmus elleni harc. A kommunistaellenes eriik ** arra törekednek, hogy saját céljaik érdekében használják ki a különböző kispolgári politikai irányzatoka; és mozgalmakat. Világviszonylatban a kispolgári körökben ma jelentősen elterjedt a konzervatizinus, mely gyakran a reakciós klerikalizmussal párosul. Ezek a kispolgári mozgalmak különféle álforradalmi jelszóval lépnek fel. A kispolgári avanturizmus gyakran fontos tényező a mai antikommunizmus terveiben. Paradoxon, hogv olyan mozgalmakat és irányzatokat is találunk a kommunistaellenes erők között, melyek látszólag kapitalistaellenes-monopolistaellenes jelszókkal lépi'Hk fel, de valóságban a mai antikommunizmus stratégiájához és taktikájához tartoznak. Más szavakkal a „baloldali opportunizmus" gyakran a jobboldali opportunizmus szöveláégese. A fejlett kapitalista országokban az ún. „új baloldal" jelentős ideológusa Herbert Marcus amerikai filozófus. A nyugati jobboldali szociáldemokrata pártok egyrésze is bekapcsolódik a forradalmi erők elleni küzdelembe. A jobboldali szociáldemokrata pártokat egyesítő, Londonban székelő Szocialista Internacionálé különleges szerepet tölt be a kommunistaellenes propagandában. A jobboldali szociáldemokrata pártok legfelsőbb .szerve sok jelentős kommunistaellenes anyagot dolgozott fel, melyek a "szocialista országok elsősorban Szovjetunió ellen irányulnak, Bruno Kreiski a szociátí demokrata jobboldal egyik neves teoretikusa a szociáldemokrácia új stratégiáját úgy magyarázza, hogy programja egyrészt a konzervatizmus, másrészt a kommunizmus alternatíváját jelenti. (Dle neue Gesellschaft 1970/3) A Szocialista Internacionálé keretében több tanácskozást hívtak össze, melyeken értékelték a 1968—6*1 évi csehszlovákiai válságot és támogatást nyújtottak a jobboldali erőknek. A mai antikommunizmus a forradalmi erők elleni harcában a különféle nacionalista irányvonalat és irányzatokat is felhasználja. Ezen a téren jelentős szerepet játszanak a különböző emigráns szervezetek és szövetségek. így például a fejlett kapitalista országokban, elsősorban Kanadában és az Egyesült Államokban a haladó, honfitársi szervezeteken kívül ludák irányzatú, szlovák, nacionalista szervezetek is léteznek. 1970. június 19—21-én New Yorkban tartották meg a szlovákok első világkongresszusát, melyen megalapították a „szlovákok világkongresszusát '. Ennek élére a klerofasiszta szlovák állam képviselői kerültek, mint például Kirschbaum Paufio és mások, akik a mi viszonyaink között már a politikai múmiák közé tartoznak. Ezen a kongresszuson az Egyesült Államok kormánya nevében fohn Tower texasi szenátor mondott beszédet. Többek között kijelentette: „Örülök, hogy tolmácsolhatom önöknek a Fehér Ház üdvözletét, és örülök amikor látom, hogy önök másokkal együtt hajlandók hozzájárulni a nagy kommunista veszély elleni harc ügyéhez." A ludák fasiszta emigráció így akarja az antikommuniznn:s egységes világrendszerébe sorolni a különböző honfitársi szervezeteket, jellemző, hogy ezen a kongresszuson csak egy nagykövet, a dél-vietnami diktátor klikk nagykövete vett részt.