Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

AMERIKAIAK BESZÉLGETNEK MARK LANE KÖNYVE A VIETNAMI GONOSZTETTEKROL Mark Lane ügyvéd és közíró a Kennedy-gyílkosság vizsgálatáról és az úgynevezett chicagói . öszszeesküvó-perról szóló vitatott könyvei után most új művével jelentkezett, amely konzervatív amerikai körökben ismét erős vihart kavart fel. „Beszélgetés amerikaiakkal" — ezt a címet adta Lane 250 oldalas könyvének, amelyben az indokínai háború amerikai részvevőivel folytatott 32 interjút hozta nyilvánosságra. A megkérdezettek közül tizenhatan dezertőrök, akik Svédországban, a Német Szövetségi Köztársaságban és Franciaországban élnek. A többiek még szolgálnak, vagy magas kitüntetésekkel dekoráltan elbocsátást nyertek a katonai szolgálatból. Ezek arról számolnak be, hogy maguk ls jelen voltak, látták, vagy hallották, amikor amerikai katonák vietnami polgárokat kegyetlenül megkínoztak, megöltek, a nőket bestiális módon kínozták, megerőszakolták, majd meggyilkolták. A várt felháborodás elmaradt. És az egyébként szívesen tüntető Amerika ezúttal nem vonult ki az utcára. Mint a Simon and Schuster New York-i kiadócég jelenti, a könyv az olvasók körében csak mérsékelt sikert ért el. Az első kiadás után (22 500 példány) csupán 10 000 további példányt nyomtak. Nagyobb érdeklődésre nem is lehet számítani. Amit a háború részvevői a szerzőnek elmondtak, a kiadónak megírtak, és amit sokan megerősítettek, egyesek szerint rágalom, „mert ellentmond az amerikai szellemnek". Ezt írja a Richmond News Leader című lap. A lap kritikusa nem ütközik meg azon, hogy falvakat s bennük nőket és gyermekeket égettek el. Ezzel szemben nem hiszi el, hogy ezek a falvak nem voltak ellenséges települések, mert: „Vajon a férfiak talán nem csatlakoztak a Vietkonghoz?" A kaliforniai Peninsula Living felháborodik azon, hogy Lane az amerikaiakkal folytatott beszélgetései során nem ismerteti az ellenség tetteit. A lap a sorok között igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy a kínzás igazolja a kínzást, a gyilkosságot. A Los Angeles Times furcsállja, hogy. Lane nem találkozott olyan katonával, aki nem ítélte el a háborút, és nem tudott a háborús bűntettekről. (Frankfurter Rundschau) AZ ÁRUHÁZI TOLVAJOKAT SEMMI SEM ZAVARJA A New York-i, bostoni és philadelphiai nagyáruházakba betérő vevők közül minden 15. elcsen valamit a kiállított árukból — állapítja megy egy nemrégiben lefolytatott vizsgálat. A körkérdés eredményei két okból is szokatlanok. Először is itt a felismerés, hogy igen sok amerikai lop. Másodszor: kialakult a nagy áruházak kis tolvajainak portréja. Az áruházak kis tolvajainak adatai eddig tökéletlenek voltak, mert csupán az elfogott tolvajokból kapott adatokra támaszkodhattak. Most — a körkérdés sikere érdekében — nem fogtak el, és nem tartóztattak le egyetlen tolvajt sem. Saul D. Astor, a vizsgálat vezetője elmondta, hogy a körkérdés eredményeiből levont alapvető következtetések azok, hogy a hiány sokkalta nagyobb százaléka tulajdonítható a tolvajoknak, mint korábban hittük volna, hogy az áru zömét nem hivatásos tolvajok emelik el, és hogy a lopásra semmi kihatással nincs a faji hovatartozás és a kor. Az 1969. augusztusa és 1970 novembere között lefolytatott Astor-féle felmérés során a felügyelők nyomon követtek minden harmadik, az áruházba belépő vevőt, 1647 megfigyelt vevő közül 109-en loptak. Annak ellenére, hogy ezek az áruházak nagy létszámú magándetektív-gárdával rendelkeznek, a 109 említett tolvaj közül csak egyet vettek észre és fogtak el. Aránylag több nő lopott, mint férfi. Az 1075, a felügyelők által nyomon kísért nő közül 7,4 százalék csent el valamit a kiállított áruból, 572 megfigyelt férfi 5 százaléka lopott. Nem szabály, hogy az eladók száma kihatással van a lopások százalékára. A nagy létszámú személyzettel ős zárt árupolcokkal rendelkező philadelphiai áruházban majdnem ugyanakkora volt a tolvajok százaléka, A körkérdés sok adatot nyújtott az áruházi lopások módszeréről. A vizsgált négy áruházban ellopott cikkek átlagértéke 5,26 dollár volt. A lopások körülbelül 94 százaléka az áruházak földszintjén történt. Az ellopott áru 46 százalékát bevásárlószatyrokban rejtették el. A lopott cikkek körülbelül egyharmadát magukra öltötték vagy a ruhájuk alá rejtették a tolvajok. (The New Yok Times) KATONAI DIKTATÚRA FENYEGETI TÖRÖKORSZÁGOT? Ibar Dogan az egyik Ankara melletti faluból származik. Vendégmunkásként élt Frankfurtban, egyike a 469 000 török vendégmunkásnak, akik jelenleg az NSZKban dolgoznak. Január közepén Ibar hazalátogatott. Amit falujában, a piactéren levő villany nélküli kis teázóban mesélt a teli kirakatokról, a neonvilágításról és a civilizáció egyéb kényelmeiről, barátai körében úgy hangzott, mint az ezeregyéjszaka meséje. A hallottak alapján hét barátja jegyeztette fel magát arra a listára, amelyen már 800 000 olyan törököt tartanak nyilván, akik az NSZK-ban akarnak dolgozni. Pénzt akarnak keresni, és erre hazájukban nincs lehetőségük. Törökországban ugyanis egyre nő a munkanélküliség. Az ország pénzneme, a török font mind kevesebbet ér, habár csak az utóbbi évben csaknem kétharmadával leértékelték. Az élelmiszerek ára egy év alatt a kétszeresére emelkedett. Az állampénztárban pedig állandó az apály, annyira, hogy részben még az állam alkalmazottak fizetését sem tudták kifizetni. A Boszporusz mentén élo 35 milliós nép jelenleg rohamosan átállítódik a részben még középkori feudális államról félig-meddig korszerű Ipari állammá. A falusi lakosság, amely évszázadokon át gazdaságilag teljesen a nagybirtokosoktól függött, a városokba menekül. Vonzza őket a török metropolisok: Ankara, Isztambul és Izmir pompás utcáinak ragyogása. Egyrészt a városok mesés gazdagságáról szóló mendemondák csábítják őket, másrészt az éhség űzi el szülőföldjükről, hisz egyes török tartományokban a lakosság ínsége állandó. Az egykori falusi lakosság nagy része — a törökök 60 százaléka — írástudatlan, és ezért a legjobb esetben is csak segédmunkásként dolgozhat, tremészetesen minimális bérért. így azután a nagyvárosok körül eiburjánzanak a nyomornegyedek. Isztambul lakossága például az utóbbi tíz év alatt 1,5 millióról 3 millióra növekedett. Hasonló a helyzet Ankarában és Izmirben. Ezek a nyomornegyedek és az ország egyetemei — amelyeken csak igen kevés hallgató számára van hely, és ezen felül a diákok tanulmányaik elvégzése után aligha találnak állást, — a AZ egyik isztambuli utcai csatában megsebesült diáklány. társadalmi elégedetlenség táptalajai. Ahhoz, hogy meggátolják a falusi lakosság menekülését a nagyvárosok felé, radikális földreformra volna szükség. A munkanélküliség enyhítéséhez pedig a török gazdaságnak tőkére és képzett munkaerőkre volna szüksége. Ez viszont művelődési programmal, az analfabéták iskoláztatásával függ össze: ki kellene építeni az egyetemeket, tanerőket kellene kiképezni. Mindehhez pedig Törökországnak erős kormányra volna szüksége. Szulejman Demirel, a most megbuktatott miniszterelnök, akit „vaskezűnek" neveztek, hivatalba lépése, 1965-óta Inkább arra törekedett, hogy a szegény családját az ország második leggazdagabb családjává tegye, mintsem arra, hogy a konzervatív „igazság pártjával" a bajok gyökereit igyekezzék orvosolni. E politika következménye, hogy több mint egy év óta nincs olyan hét, hogy Törökország valamelyik városában ne sztrájkolnának, ne kerülne sor utcai csatákra, egyetemek és gyárak megszállására, gyújtogatásokra, rombolásra. Hétről hétre érkeznek jelentések arról, hogy diákokat lőnek agyon, rendőrök ütköznek meg a sztrájkoló munkásokkal. Demirel kormánya azonban nem avatkozik közbe, mert úgy vélekedik, hogyha a jobboldali és a baloldali radikálisok háborút viselnek egymással, semlegesítik egymást. A miniszterelnök cinikusan jelentette ki: „Ilyes mi megtörténik. Ez a demokrácia! Megfogjuk szok-ni". Ez azonban már túl sok volt a Boszporusz urainak, az ország ezer főnyi hadseregtábornokainak. 1970 tavaszán még támogatták Demirelt a parlamentben, amikor egy szavazáson vereséget szenvedett. Amint azon ban a félhold országában egyre jobban növekedett a káosz, és a kormány tehetetlennek bizonyult, Demirelnek is egyre fogytak a hívei. Memduh Tagmac vezérkari főnök, a katonai körök szóvivője már decemberben így fenyegetődzött: „Fegyveres erőink kiütik a fegyvert azok kezéből, akik hazánkat kívülről, vagy belülről szét akarják rombolni!" A tábornok, midőn megkérdezték sor kerülhet-e államcsínyre, azt mondotta: „A hadsereg megteszi a kötelességéti". Demirel nyilvánvalóan nem értette meg e figyelmeztetéseket. Amikor a dolgok már odafajultak, hogy a gerillák és Mao-ista diákok négy amerikai katonát elraboltak, vége szakadt a tábornokok türelmének. Ankara főváros köré páncélos egységeket vontak össze, sugárhajtású vadászgépek köröztek a kormánynegyed, a Bakanliklar fölött. A tábornokok ultímatív módon követelték a kormány lemondását. S Demirel engedelmeskedett. A tábornokok Tagmac vezérkari főnökkel és Burler páncélos vezérrel az élükön a Demirelt követő kormánynak „egyévi időt adtak arra, hogy az országban rendet teremtsenek szociális, gazdasági és politikai téren". Nehéz lesz azonban egy év alatt helyrehozni mindazt, amit évtizedeken át elmulasztottak. Az év leteltével azonban a tábornokok jutnak szóhoz, s katonai diktatúra fenyeget a Boszporusz partján. Görögország után ez a második ilyen diktatúra volna a NATO délkeleti szárnyán. A tábornokok egyelőre még nem merészkednek e lépésre. Tagmac óva intette bajtáreait, ne gondolják azt, hogy Törökországot oly könnyű kormányozni, mint „valamilyen afrikai országot". A megbuktatott Demirel azonban hallgat. Jól emlékezik még Adnan Menderes volt miniszterelnök sorsára, akit 1960-ban a legutóbbi katonai puccs alkalmával megfosztottak hatalmától és minisztereivel Zorluval és Polotkannal együtt felakasztottak. Yassiada szigetén még állnak az akasztófák. (Quick) A legújabb londoni szenzáció a beszélő „vasparipa". A rádió adó és vevőkészülékkel felszerelt kerékpárokon látható fiatal lányok a legzsúfoltabb forgalomban sem vesznek el. (Volksstimme)