Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

Király István monográfiája Ady Endréről AZ AKTUÁLIS Ady Endre életműve már régen Irodalomtörténet; de hagyatéka nyugtalanító, élő és perlő hagyaték. Mindig aktuális. Ha az olvasó végigfutja, ho"

y az elmúlt hat évtizedben ki'k is foglalkoztak Ady életművével, lírájával, életével — a legjobb, legrangosabb kortárs-tudosókat találjak e felsorolásban: Babits Mihálytől, Horváth Jánostól, Révai Józsefen, Luikács Györgyön át — Király Istvánig, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem professzorának nemrég megjelent impozáns, hatalmas méretű Ady-monográűájáig. Két kötet, s Ady pályájának csupán első felét tárgyalja: 1905-től 1912-ig. Csak sejteni lehet a további kötetek kibontakozó körvonalait, ez érthető is, de magyarázatképpen arra is utalnunk kell, hogy ml, ehelyütt nem a kifogásokra teszszük a hangsúlyt, hiszen nem befejezett műről van szó. Csak jelezni szeretnők, hogy egy irodalomtörténeti szakfolyóiratban időközben napvilágot látott egy szép elemzés, Adynak ama korszakából, amely már nem képezi az előttünk fekvő két vaskos kötet tárgyát: az elemzés A Kalota partján című versről, s a mögötte húzódó élményről szól, amely 1914-es fogantatású vers. Hogy az olvasó előtt világos legyen Király István professzor törekvése, jelezzük a teljes Ady-monográfia szerkezetét: négy periódust ölel fel. Az első: az érzelmi forradalmiság időszaka (1905—1908); a második: a kétmeggyőződésű forradalmiság periódusa (1908—1912)! a harmadik: a plebejus-népi forradalmiság korszaka (1912—1914); a negyedik: a valóság forradalmának évei (1914—1919). Világos, hogy az első két korszak ismeretének birtokában néha jogosnak tűnik (de valójában nem az) azaggodalom, hogy miként bontakozik ki a nélkülözhetetlen Ady-kép? Király István író-eszményt megrajzoló szenvedélyessége, Adyszeretete, a hatalmas tárgyi felkészültség — a biztosíték erre. Tudniillik, s ezt nem szabad szem elől tévesztenünk, Király István — miközben megrajzolja az említett Iró-eszményt, önmagát irodalomtörténészl-tudősi szenvedély és alázat vezeti azon az úton, amelyen — korábban előtte is — könyvében nyomról nyomra kibontakozik az évtizedek megalkotta, de azon túl is haladott Ady-arc. A ma, a mo. dern korunk nélkülözhetetlen Adyjáé. Izgalmas olvasmány — izgalmas nyomozás Király István Ady-monográfiája: az otthonról a századelő Budapestre érkezésig — és tovább. Külön lehetne és kellene írni a kitűnő portrékról, amelyeket az induló Ady-kortársakról nyújt Király István (Vészi József, Kabos Ede, Bíró Lajos, Színi Gyula, Révész Béla, Bölőnl György stb. ).F,zt azért is hangsúlyozzuk, de éppígy szólhatnánk — más vonatkozásban Babitsról, Kosztolányiról, Móriczról vagy Juhász Gyláról, mivel Ady tőlük is kapott impulzusokat (gondoljunk csak a Művész kiútkeresésére: a válaszutakra — az esztétizáló modernségre, vagy az avantgard LÖR1MCZ GYULA RAJZA modernségre, amelyek között Király István rendkívül finom árnyalatbeli határvonalakat húz); tehát tőlük is kapott impulzusokat, meg a lapoktól, szerkesztőségektől, a budapesti éjszakák élményeitől — s mégis: közülük nőtt, vált Adyvá, a magyar irodalom, a közép-európai, az európai irodalom megismételhetetlen ADY ENDRÉjévé. Jogos tehát, ha Király István éppen Ady Endre életművét összefoglalva: benne, rajta keresztül iró-eszményt rajzol meg. Király István minden leírt mozzanattal e oélt szolgálja: még akkor is, amikor látszólag feleslegesnek tűnő apró életrajzi adatok állnak az előtérben. Meg is jelöli feladatát, amikor arról szól, hogy „a tudomány kollektív alkotás, egymás eredményeire építve keresünk, gondolkodunk tovább. Szinte megoldhatatlan tehát, hogy minden esetben utalás, sal is nyugtázzuk a megtörtént adatbeli vagy gondolatbeli ösztönzést, átvételt..." Ezzel tulajdonképpen az Ady-irodalom kimeríthetetlen gazdagságára, mélységére utal; arra, hogy a megkönnyítő gazdagság mellett mily nagy veszélyeket is rejthetett magában az átvételek lehetősége. Az érzelmi forradalmiság kulcsmotívumának a magyar ugart jelöli meg Király István, hogy azután ezen túllépve, de azt magában meg is őrizve — egy intellektuális emberideál bontakozzék ki költészetében: a Művész. S ha ideérkezett, kaphatott helyet a már jelzett — de elengedhetetlen — modernség két változata: az esztetizáló, illetve az avantgard. Egyszóval: a táj-, a történelemszemlélet, a hőstípusok kiválogatása stb. — ha egyszer Adyvá érett: modernül kellett kifejezést is kapnia. Meg is kapta a modern, s sajátosan, megmásíthatatlanul és megismételhetetlenül Adys kifejezést. De az még csak egyik összetevője lehet a sokerezetből gyúrt-formált Ady-képnek. Az érzelmi forradalom motívumai (a Pénz, s a Léda-motívum) legalább oly hangsúlyos Király István monográfiájában, mint az előbbiek. Tragédiaérzéseivel, kiútkereső sével együtt. Szédítő a mélység, amely Ady körül tátongott, s nem lehetett tudni, hogy ez az örvény, ez a mélység magábarántja a Művészt, vagy ő tud úrrá lenni azon a szituáción, érzésen stb., amelyet Király István otthontalanságnak nevez, s jelöl, és amely csúcspontját a század első évtizedének végén, s az új évtized (már a világháború évtizedének) legelején érte el. A vívódást, amelyet Király István szépen bont kl, elemez, hősével együtt járva a csúcsokat és a süllyesztő mélységeket, mi most csak jelezni tudjuk. A távlatot a szocializmus adta, amelynek tetten érhető körvonalai már 1905 előtt is fel-felbukkantak. így vált az eltévedt emberből — küldetéses ember, aki szinte a nihilből )ett gőgös úrrá, vált szuverénná, s lett vátesz, s lett hitvallása az életigenlés. Igen érdekes, ahogyan Király István levezeti Ady Istenkeresését: az eltévesztett küldetéstudatából, hogy miként kapcsolódik dialektikusan a tradicionális vallásosság az ateizmussal, másfelől mint kap életében döntő szerepet — egy ideig — az istenkeresés mint kordivat. De Adynál, Adyban — ez mint humanizált isten jelenik meg, s értelmetlenné keresése akkor válik, amikor rádöbben az értelmetlen isten dehumanizált mivoltára. Mekkora út — hét esztendő alatt — s mily nagy változásokon, mily ellentétkapcsolódási folyamatokon ment át, mint a váltólázban égve, Ady; amikor — alig két esztendővel az első világháború előtt — ismét felbukkan a rég-vágyott otthoni táj, de mint az újra megtalált küldetés motívumának helye. Ekkor került előtérbe Ady népisége (itt szeretnénk utalni a már jelzett, A Kalota partján című versének elemzésére, amely a következő kötetben lesz majd található). De ez a népiség, magyarságszemlélet sem volt mentes a vívódástól, a kritikai magatartástól. Ady valami nagy veszélyt érzett, s Király István nemhiába szentel komoly fejezeteket a magyar létnek mint tragédiának: Ady akkor, közvetlenül 1914 előtt már átlátta, belátta az egész magyar élet horizontját, a nemzeti bűnöket, a „semmi országát", a „magyar dölyföt", s — menekült: mint új-küldetést vállalva — a kuruc versekhez. Hiába volt Ady a cselekvő emberség, a „távlatos emberség" hivője és vallója — a társadalom, melyben élt, akuttá vált. S Ady „a sorsos magyarság" küldetésén borongott-tűnődött amikor a mélyben már készült, készítették a halált — a világháborút, hogy majd Ady — ezt is megértve! — a forradalom valóságát vállalva megírja A halottak élén-1. Adyhoz méltó, szenvedélyes hangú, s kutatói törekvésű Király István Ady-monográfiájának első két kötete, amelyet, ha valaki elolvas: a szerzővel (és a költővel) együtt járja a mélységeket és magasságokat. Kívánjuk: mielőbb kézbe vehessük a folytatást. Ady mindig szükséges! KOVÁCS GYŐZŐ René Clair a tegnap és a ma filmjéről René Clair, a híres francia rendező 1951-ben jelenttette meg Könyvvé változott gondolatok" című művét, amely az 1922 és 1935 között készült írásait tartalmazza. Ezek az írások jegyzetekkel és kommentárokkal kiegészítve újra megjelentek, s mivel a szerző egykori nézeteiről alkotott mai véleményét is elmondja bennük, tulajdonképpen önmagával folytat dialógust. Jean de Baroncelli filmkritikus szerint René Clair ebben az esszékötetben egykori műveiről elmélkedve új megvilágításban mutatja be valamikori gondolatait, megfigyeléseit és emlékeit. „A tegnap filmje" és a „Ma filmje" című fejezetben nem a teoretikus, hanem a „filmes" nézeteit fejti ki, az alkotóét, aki figyelemmel kísérte a filmművészet fejlődését, s részt vett minden ütközetben, legyen az műszaki, esztétikai vagy gazdasági jellegű. Igyekezett hidegvérűen szemlélni mindazokat a zűröket, amelyeknek szemtanúja volt. Ezekben a tanulmányokban kifejezésre jut René Clair lelkesedésének, nyugtalanságának, néha ellentmondásos ítéleteinek időszerűsége. De ez a kötet egy olyan embernek is a könyve, aki bizonyos távolságbői tudta szemlélni a dolgokat. Időnként sikerült neki moralistaként, ha nem szociológusként véleményt mondani a hetedik művészetről. Az „Egy retrospektív forradalom" című fejezetben emlékeztet rá (talán a legjobbkor): a népszerű forrásaitól elszakadt filmművészetet az a veszély fenyegeti, hogy hamarosan elapasztja az akadémizmus. Szó szerint azt mondja, csak a nosztalgikus dilettánsok hiszik még mindig, hogy kétféle filmnek kell léteznie: az egyiknek a közönséghez, a másiknak pedig az állítólagos elithez kell szólnia. René Clair sok iróniával szól azok ellen, akiket megszállott „a saját személyiségük kifejezésének" dühe, s a szokatlanság és a nem világos stílus leple alatt saját gondolataik tehetetlenségét rejtik el. René Clair elragadtatással ír Chaplinről, Mack Sennettről, Griffith-ről, Stroheimről, s a könyvnek ezek a lapjai sugározzák a legnagyobb melegséget. A film jövőjét a szerző az új találmányokkal látja összefüggésben, s szerinte ezek alapján meg fogják változtatni az audiovizuális eszközöket. „Egy dolog biztos — mondja René Clair —, hogy a filmspektákulum nem marad meg abban a formában, amilyennek ismerjük, s figyelembe véve a várható fordulatokat, sok mai műről szóló etikai és esztétikai értekezés már most nevetségesen hatl" Abel Gance t es Napóleon A közelmúltban arról értesültünk, hogy Abel Gance, a nagy francia rendező újra visszatért — ezúttal negyedszer — kedvenc témájához, Napóleonhoz. A jelentés szerint a nyolcvankét éves mester, aki kereken hatvan évvel ezelőtt forgatta első filmjét, már be is fejezte az új Napóleon-produkciót. Abdel Gance 1927-ben készítette az első /természetesen néma) filmjét a francia hadvezérről. Abban az időben nagy szenzáció volt ez, s a filmművészet jelentős alkotásának minősítették• Az ötezer méteres filmet a párizsi L'Opera moziban három mozivászonból álló ekránra vetítették. Hamarosan megjelent azonban a hangosfilm, s alkalmazkodni kellett az új találmányhoz. Számos színész és rendező vált áldozatává. De Abel Gance nem gondolt a visszavonulásra. Elfogadta a hangosfilmet, s 1932-ben átdolgozta és meghangosította (méghozzá sztereophone technikában!) a Napóleont, úgyhogy egy új film született belőle . A nagy rendező számos filmet forgatott, köztük a Mater Dolorosa, a Kovácsmester, a Kamélíás hölgy, a Lucrecia Borgia és a Vádat emelek című művét. De az volt a meggyőződése, hogy újra kell kezdenie, mert Napóleonról még nem mondott el mindent. 1955-ben jelentkezett az új Napóleonfilmjével, amelyet ismét háromszoros vászonra kellett vetíteni. A két ko rábbi film új bővített és kiegészített változata volt ez. Végül egy teljesen új filmet forgatott, egy 18 000 méteres szuperprodukciót! Természetesen, az ilyen hosszú filmet nem lehet bemutatni a mozikban, mert ki tudná végignézni, még ha legszebb ts a világon. Fájó szívvel ugyan, de kivágott belőle négyezer métert. Aztán egy teljes évig azon dolgozott, hogy kétórásra rövidítse, de nem sikerült neki. A film végül három és fél órás lett) címe: Bonaparte és a forradalom. A fáradhatatlan öreg most sem nyugszik: Két nagy filmterv foglalkoztatja: az egyik Kolumbuszról és Amerika felfedezéséről szólt, a másik pedig Dante Istent színjátékának filmváltozata. Abel Gance életfilozó fiája a következő: — Mindig emlékezni fogok Picasso szavaira — mondotta. — „Sok évnek kell eltelnie, hogy az ember fiatallá válfon". — Ez a gondolat tart fenn és ad erőt. Egy másik szentenciáját pedig Vietor Hugótól vette kölcsön. — A legnagyobb az, aki legjobban alkalmazkodik, aki alá tudja magát vetni kora törvényeinek és követelményeinek. Nekem ez sikerült. Abel Gance kedvenc témájáról szólva meg kell még említeni, hogy tíz évvel ezelőtt elkészítette az Austerlitz című filmjét, 1929-ben pedig egy másik rendező számára megírta a Napóleon Szent Ilona szigetén című produkció forgatókönyvét.