Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-07 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó,

A múlt év utolsó hetei Lengyelországban szemléletes bizonyítékát adták annak, hogy a gazdaságpolitika és a társadalompolitika közötti ellentét — pontosabban a gazdaságpolitikának a társadalompolitika rovására történő érvényesítése — hosszabb ideig tarthatatlan. Nemcsak a szocialista rendszer alapelvei miatt, melyeket állampolgáraink túlnyomó többsége a magáénak ismer el, és megköveteli, hogy ezek az alapelvek a mindennapi életben állandóan érvényesüljenek. Azért is, mivel a kétféle politika ellentéte és a gyakorlati gazdasági intézkedések egyoldalúsága gazdasági téren is bonyodalmakhoz, nehézségekhez vezet. Ilyen körülmények között felmerül a kérdés: hogyan erősítsük a piaci egyensúlyt és hogyan teremtsük meg a kiegyensúlyozott és gyors társadalmi-gazdasági fejlődés feltételeit? A kérdések elemzést igényelnek. Annál is inkább, mivel a közelmúltban kidolgozott új gazdasági mechanizmusok (elsősorban az anyagi ösztönzők rendszere) minden korábbinál több lehetőséget adtak a vállalati gazdálkodás vizsgálatára, a belső tartalékok feltárására. Több ezer bizottság lelkiismeretes munkájának eredménye olyan értékes tőkét hozott létre, melyet most kamatoztatni kell: haladéktalanul fel kell használni a megismert tartalékokat a piaci termelés és a szolgáltatások fejlesztésére. Vannak bizonyos makroökonőmiai lehetőségeink is: a gazdaságpolitikai, tervezési és irányítási rendszerrel kapcsolatos lehetőségekre gondolok. A gazdaságpolitika irányának megváltoztatása és a népgazdasági arányok megfelelő irányítása egyébként méghatározó szerepet játszik abban is, milyen mértékben sikerül kihasználni a vállalatok és az iparágak termelési kapacitását. A beruházási politika gyengesége Sok időnk ugyan nincs a vitára, de e lehetőségekre feltétlenül rá kell mutatni, hiszen az 1971. évi és a későbbi évekre szóló terveink teljesítésében rendkívül nagy szerepet játszhatnak. Most szeretnénk rámutatni néhány olyan fejlesztési kérdésre, melyekre gazdaságpolitikánk az utóbbi években nem fordított kellő figyelmet. A gazdasági fejlődés néhány olyan kedvezőtlen jelenségéről van szó, melyek állandósultak és jelenlegi súlyos nehézségeink gazdasági okául szolgáltak. Sommásan úgy jellemezhetnők ezeket a jelenségeket, hogy az extenzív gazdálkodás költségeit gépiesen a fogyasztásra kívánták hárítani. A fogyasztást itt a szó legtágabb értelmében fogjuk fel (egyéni és kollektív fogyasztás, társadalmi és kulturális infrastruktúra, lakásépítkezés stb.). Olyan megállapítás ez, melyet könnyen el lehet fogadni, minthogy mindenkinek alkalma van róla közvetlenül is meggyőződni, bár gazdaságilag jelenleg nehéz lenne mennyiségileg meghatározni. Az egyensúly helyreállítását kereső gazdaságpolitikát azonban legjobban e jelenségek formái és mechanizmusai érdeklik. E jelenségek külső megnyilvánulási formája a következő: a beruházási javak és a fogyasztási cikkek egy részének ára ellenőrizhetetlenné vált, ugyanakkor a vásárlóerő növekedési üteme lelassult. Ismeretes, hogy Lengyelországban az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején új beruházási ciklus kezdődött, amely mindmáig tart. E beruházások irányai és az egyre inkább elnyúló beruházási ciklusok szükségszerűen növelték a termelés fejlesztésének tőkeigényességét. Ugyanakkor megfigyelhető volt, hogy a beruházási tervet minden egyes alkalommal megpróbálták minél több tétellel telezsúfolni. Emellett az ún. kezdeményező beruházások (például a nyersanyagbázis fejlesztését szolgáló beruházások) egyre nagyobb mértékben igényeltek kielégítő jellegű beruházásokat, főként a termelőeszközöket gyártó iparágakban. A beruházóknak nem állt érdekében a beruházások megfelelő gazdasági hatékonysága^és gyakorlatilag minden tervet elfogadtak, amennyiben a terv a termelési kapacitás növekedését biztosította. Ezért a beruházások voltaképpen inkább a termelés mennyiségi növekedését, mintsem a gyártási technika fejlesztését célozták. így az újabb beruházás sok esetben csak a már meglevő hasonló típusú létesítmény műszaki kópiáját jelentette. Ez szükségszerűen kihatott a termelés későbbi hatékonyságára. A beruházásoknak az az iránya tehát, amely a hosszú és költséges termelési ciklusú fő gazdasági területeket állította előtérbe [nem túlságosan korszerű és egyre drágább technológiával felépített új létesítmények) lényegében meglehetősen növelte a fejlesztés és a nemzeti jövedelem növelésének költségeit. Erőfeszítéseink ellenére ez a tendencia végig érvényesült és oda vezetett, hogy a beruházásoknak a nemzeti jövedelemben csoporthoz tartozó iparágakban pedig a bérszint általában magasabb az országos átlagnál. Az A-csoport ugyanakkor olyan termelőeszközöket gyártott, melyek rendszerint csak többéves beruházási ciklus végén alakulhattak át piaci cikkekké, az általa foglalkoztatott munkaerő viszont azonnali vásárlóerőt, piaci keresletet „állított elő", melyet a kevésbé dinamikus és műszaki színvonalát tekintve jóval elmaradottabb fogyasztási ipar kínálata nem tudott . kielégíteni. De a foglalkoztatás növekedési ütemének csökkentésére irányuló különböző akciók is csak félsikerrel jártak. A foglalkoztatás növekedési üteme ugyan való részesedése a fogyasztásra szánt rész rovására növekedett. A nemzeti jövedelem növekedési üteme — az elmúlt 15 év adatainak tükrében — lelassult. 1956 és 1960 között a nemzeti jövedelem évente átlagosan 6,5 százalékkal, 1961 és 1965 között már csak 6,2 százalékkal, 1966 és 1970 között pedig 5,9 százalékkal emelkedett. E jelenség nem adna okot nyugtalanságra, ha ugyanakkor a beruházási költségek — azaz a gazdaságfejlesztési és a nemzeti jövedelem növelésének költségei — nem emelkedtek volna. E növekedést támasztják alá az alábbi adatok: — A szóban forgó három ötéves terv időszakában a beruházásoknak a nemzeti jövedelemben való aránya következőképpen alakult: 15,4 százalék, 18,3 százalék, 21,6 százalék; — A szocialista szektorban (a mezőgazdaság kivételével) a foglalkoztatottak száma éves átlagban a következő ütemben növekedett: 2,2 százalék, 3 százalék és 3,4 százalék; — Nőtt az ipari termelés növekedésének tőkeigényessége: 1961 és 1965 között az ipari termelés 1 zlotyval történő növelésére 1,79 zlotyt kellett évente kiadni, 1966 és 1970 között viszont már 2,26 zlotyt. Az „A" és J" csoport aránytalansága A beruházások szerkezete határozta meg a termelés későbbi szerkezetét és — jelentős mértékben — a foglalkoztatottság szerkezetét is. A termelés szerkezete viszont (különösen ha figyelembe vesszük, hogy a külkereskedelem szabályozó szerepe jelentéktelen volt) jelentősen befolyásolta a kövsákező beruházási ciklus szerkezetét. "A termelésben ez az A-csoportba és a B-csoportba tartozó iparágak termelése között kialakult rendkívül nagy aránytalanságban jutott kifejezésre. 1960 és 1969 között a Bcsoport termelésének az A-csoport termelésével mért növekedési üteme 0,76 volt, azaz az A-csoport 1 százalékos növekményének a B ••csoportban a termelés 0,76 százalékos növekménye felelt meg. Igaz, ebben az időszakban is növekedett a B-csoport termelése, de a beruházások növekedési üteme és a termelőeszközök (gépek, berendezések stb.) termelésének fejlődése által -meghatározott kereslet, valamint a fogyasztási cikkek kínálata közötti aránytalanságot nem sikérült kiküszöbölni. Az A-csoport gyors fejlődésével párhuzamosan ugyanis gyors ütemben növekedett a foglalkoztatás is. Az Acsökkent, de csak átmenetileg. Ugyanakkor a beruházások üteme, szerkezete és műszaki színvonala eleve meghatározta a foglalkoztatottság összetételét: gondoskodni kellett az új létesítmények munkaerőigényeinek kielégítéséről, ezek az új létesítmények pedig többségükben az A-csoporthoz tartoztak. Ráadásul a munkaerőpiac nyomása is érvényesült: nemcsak demográfiai szempontokat kellett figyelembe venni, hanem a reálbérek lassú növekedési ütemét is. E visszacsatolási mechanizmus működését (beruházások szerkezete, termelés szerkezete) a legjobban a gépiparral szemléltethetjük. A gépipar állítja elő azokat a beruházási cikkeket, melyeknek szerkezete a legnagyobb hatással van a beruházások szerkezetére, következésképpen az egész ipar végső termékeinek — részben pedig a mezőgazdasági termelésnek ls — a szerkezetére. A problémát így fogalmazhatjuk meg: milyen gépeket gyárt a gépipar és kinek a részére. A helyzet az, hogv a gépipar, amely a teljes ipari termelés 30 százalékát adja, sem mennyiségileg, sem minőségileg nem képes a könnyűipar és az élelmiszeripar gépszükségletét kielégíteni, mely utóbbiaknak az ipari termelésben elfoglalt aránya ugyancsak kb. 30 százalék. Ráadásul a gépek és berendezések műszaki színvonala nem teszi lehetővé, hogy a könnyűipar és az élelmiszeripar korszerű technikára térjen át. Pedig a B-csoporthoz tartozó iparágakban döntően ettől függ a termelékenység, ez a tényező játssza a legfontosabb szerepet abban, hogy a Bcsoport kínálata összhangba kerüljön az A- és B-csoportokban foglalkoztatott dolgozók összkeresetével. Az Aés B-csoport termelése közötti aránytalanság egy másik forrása a gépipar nem megfelslő ágazati és választéki szerkezete, melyen belül túlságosan is előtérbe kerülnek a gépgyártás számára gyártott gépek. Ráadásul ezeket az arányokat — pontosabban aránytalanságokat — még a Tervbizottságban és az illetékes tárcánál sem ismerik pontosan, csak nagyon megközelítően. Ennek eredménye az, hogy egyrészt évről évre csökken a könnyűipar és az élelmiszeripar beruházási terve, másrészt növekszik fejlesztésük importigényessége. Az említett jelenségek együttesen a gazdaságfejlesztés gazdasági és társadalmi költségeinek növekedéséhez vezettek. A növekvő beruházási költségeket (a beruházási cikkek árának növekedését) szükségszerűen országos alapokból kellett fedezni. Formailag a költségvetésből, ténylegesen azonban a nemzeti jövedelem fogyasztásra szánt részéből. Ugyanakkor a növekvő vásárlóerő növelte a piacon kielégítetlenül maradt keresletet. Az időről időre megboruló piaci egyensúly a gazdaságfejlesztés lényegi aránytalanságait tükrözte. Minthogy a kínálat nem tudott egyensúlyba jutni a vásárlóerő és a jövedelmek növekedésével, megkísérelték ez utóbbiak korlátozását. Ennek különböző formál voltak, melyeket az egyéni és a kollektív fogyasztás területén egyaránt alkalmaztak. E kérdések behatóbb elemzést igényelnek. Eddigi megfigyeléseink alapján levonható az a — talán kissé felületes — következtetés, hogy a negatív jelenségek sajátos felhalmozódására került sor — az irányítás területén is. Nem jól működött az irányító és tervező apparátus és hiányosságait az elavult gazdasági-pénzügyi rendszer (mechanizmus) csak fokozta. Minthogy a gazdaságirányítás gépezete nem volt elég rugalmas, általában a könnyebb megoldást választották. Az aránytalanság következményei a legtágabb értelemben vett fogyasztás területén csapódtak le. Ez nem jelenti azt, hogy a fogyasztás, az életszínvonal nem növekedett. De növekedése nem állt a gazdasági fejlődés ütemével. A legfontosabb feladatok Igen nagy naivitásról és tudatlanságról tanúskodna az, ha kijelentenénk, hogy „mindennek az intenzív fejlesztésre való áttérés az oka"; A baj éppen az, hogy ez gyakorlatilag még meg sem indult. Előkészítése — az új fejlesztési stratégia és az új gazdálkodási mechanizmus elveinek kidolgozása — már megtörtént. E kettő még nem működik, de — úgy látszik — mindkettő kiállja a próbát. Mindkét rendszernek megvan a belső logikája és alkalmazkodik az alapvető célhoz: a gazdasági hatékonyság növekedéséhez a fogyasztás és az életszínvonal gyorsabb növekedése érdekében. Nyíltan meg kell mondani azonban: a gyakorlatban nem sokat tettek azért, hogy a közvélemény megismerje és támogassa ezt az új fejlesztési stratégiát és gazdasági mechanizmust. Ezért az új stratégia mintegy légüres térben lóg, nincs elég erős társadalmi háttere. Hiányzik tehát az az alap, amely rendszerünkben a nagyobb szabású, távlati gazdasági vállalkozások sikerének feltétele. Gazdasági fejlődésünk sarkalatos kérdése jelenleg az, hogy a gazdálkodás módszerei és a gazdaságfejlesztés társadalmi céljai egyaránt visszakapják teljes gyakorlati értéküket. Elsőrendű feladat, hogy a keresett fogyasztási cikkek — élelmiszerek, iparcikkek — termelésében és a szolgáltatások bővítésében meglevő minden tartalékot feltárjunk és kihasználjunk. Ezzel kapcsolatban szükséges, hogy rugalmasabb foglalkoztatási politikát alkalmazzunk a fogyasztás céljait szolgáló B-csoport iparágaiban és a szolgáltatások területén, ugyanakkor csökkentsük a beruházások növekedési ütemét általában, de különösen a termelőeszközöket gyártó iparágakban. E kétirányú (a keresletet és kínálatot egyaránt befolyásoló) művelet lehetővé teszi az A- és B-csoportban foglalkoztatottak keresletének a B-csoport által előállított fogyasztási cikkek és a szolgáltatások kínálatával való egyensúlyba hozását. Célszerűnek látszik, ha további beruházásokat végzünk a fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban (a nehéziparban eszközölt megtakarítások felhasználásával). Meg kell változtatni a foglalkoztatás struktúráját is. Nem kétséges, hogy az adott termelési szférán belül és az egyes csoportok között végrehajtandó átcsoportosítások alapos előkészítést igényelnek. Ezért programot kell kidolgozni a munkaerő átcsoportosítására és átképzésére. Ezt a munkát a tanácsoknak a gazdasági apparátussal és a társadalmi szervezetekkel közösen kell elvégezniük. Nyilvánvaló, hogy a kitűzött feladatoknak csak egy részét lehet 1971ben végrehajtani. A többi feladat, különösen a beruházási jellegűek, egy későbbi időszakra maradnak. E vállalkozások ugyanakkor elmaradhatatlan elemei egy olyan távlatibb jellegű gazdaságpolitikának, melynek fő célja a társadalmi szükségletek kielégítése. WLADYSLAW DUDZINKI, (Zyczie Gospodarcze, Varsó) „Munkásosztályunk annak köszönheti az elért eredményeket, és azt, hogy teljesíti történelmi küldetését, hogy fél évszázaddal ezelőtt elutasította a szociáldemokrácia osztáSyhékéjét és opportunizmusát, és megalakította az új, forradalmi, a marxizmus—leninizmusból és a proletár internacionalizmusból kiinduló, szilárdan szervezett pártot — Csehszlovákia Kommunista Pártját." (A CSKP Központi Bizottságának a párt megalapítása 50. évfordulójára kiadott felhívásából.)