Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-12 / 36. szám, péntek

Georgi Misev: CO ÜO oo M

indenki ördögnek képzeli magát — mondta a fiatalabbik munkás, miközben a kátrányt kevergette a kazánban. — S mostanában nagyon elszaporodtak az ördögök, Kono bátyó... — Majd rendbe jön minden — felelte a társa, aztán lehajolt, kinyitotta a vasajtót, s bedobott egy hasábot. A lángok egy pillanatra kiszökkentek, mintha megijedtek volna, majd visszahúzódtak, körülnyaldosták a fát, s vidám, vad táncba kezdtek. A kazán oldalára szerelt, csúcsos bádogsapkában végződő görbe kéményből szürkés füst gomolygott. — Na, már füstöl a mozdony — nevetett a fiatalabb, s kitörölte a könnyet füstmarta szeméből. — Már csak egy síp hiányzik erről a szörnyetegről, s az egész mező visszhangozna ... A kazán a maga hengerszerű, csupa kátrány pocakjával, a kerekekkel meg a görbe kéménnyel valóban olyan volt, mint Stephenson első mozdonya, amely valamilyen csoda folytán került ide a kopár, egyenetlen országútra. — Várjunlí még, hadd forrjon — jegyezte meg Kono, s leült az árok szélén a puha fűbe. A másik a kabátját terítette le, s arra telepedett. Harmincéves lehetett, vékony, inas testű férfi, arca, mint az igazi útkaparóké, száraz volt és tiszta, akár a szélsöpörte országút. A széles vállú és ráncos nyakú Kono húsz évvel öregebbnek látszott, a szeme nyersvászon zubbonya fakó színére emlékeztetett. Mindketten ma reggel érkeztek erre az útszakaszra, hogy a kikopott úttestet megfoltozzák. Már korábban ismerték egymást, a városban találkoztak is néha a gyűléseken, de a nevükön és körzetükön kívül többet nemigen tudtak egymásról. Ahogy a gödröket nézegették az úton, arra gondoltak, hogy itt bizony sok a dolog, s egész nyáron füstölni fog a mozdonyuk kéménye. „Remélem, jő gyereik — pislantott Kono fiatalabb társára, s igyekezett leolvasni arcáról, milyen ember lehet. — Beszélni, látom, szeret, csak ne legyen iszákos, mert akkor cipelhetem majd a hátamon ..." Hosszú útkaparó gyakorlatában sokféle népséggel akadt dolga, és tudta, hogy minden attól függ: ha rendesek, meg sem kottyan a munka, de ha összeférhetetlenek, csak kínlódik velük az ember. A fiatalabbnak egészen máson járt az esze. — Nézd csak, Kono bátyó — mutatott a gödrökre. — Ki merné állítani, hogy ezt a utat két évvel ezelőtt csinálták! S rövid hallgatás után hozzátette: — A tönk szélére juttatjuk az államot! — Nagy a forgalom — állapította meg Kono. — Jó, jó — egyezett bele a másik. — De nemcsak erről van szó. Az állam egy kerek milliót utalt ki egy jó országútra. De a mi ördögeink, fenn a hivatalban, elhatározták, hogy valamit megtakarítanak. Mert a takarékosságért prémium jár. Vékonyan bántak az aszfalttal, jelentették a megtakarítást, s két-három ezrest zsebre vágtak. Aztán jöttek a teherautók, s egykettőre kikoptatták; annyi rajta a gödör, mintha lomil módra kapálták volna fel... Kono nevetett a tréfán, de amikor elgondolkodott, arca újra hallgataggá, mozdulatlanná merevedett. „Ebből csak baj lehet — gondolta. — Ez a kölyök tűi sokat beszél Vagy az esze nincs rendben, vagy valaki áll a háta mögött. Jó lesz vigyázni..." — Az állam tudja, mit csinál, Szotir — válaszolta. — Az ő gondja az aszfalt meg a gödrök, meg minden... Nem a mi dolgunk ez! — Már hogyne lenne a miénk! — nézett rá a társa csodálkozva. — Mi isszuk meg a levét! . . . Gondolj csak a lomi gödrökre. S még azt mondod, nem a mi dolgunk. Mennyi munkát felemésztettek, és semmi sem lett belőle. De elkentük, nem mertük beismerni, hogy tévedtünk. — Te nős vagy? — kérdezte az idősebb. A fiatalember azt felelte, hogy még nem, de azon az úton jár. — Majd meglátom, hogyan beszélsz azután — mondta Kono. — Most nagy lábon élsz. Ha kidobnak innen, elmész máshová. De nekem családom van, azt is vinni kellene ... Ezért hallgatok. Szotir felállt, s fogta a keverőt. A sűrű, fekete massza már bugyborékolt, s nagy hólyagok képződtek a felszínén. Körös-körül, ahol eddig csak a poros fű meg füst szagát lehetett érezni, szétáradt az olvadt kátrány Illata. — Ki tudja, lehet, hogy igazad van — vetette oda Szotir. — Már sok embertől hallottam Ilyesmit. Az öreg akácfához ment, ahol a ruháikat és szerszámaikat hagyták, a taligába tette a bádogból készült nagy merőkanalat, és a kazánhoz tolta. Kono közben a csákánnyal elegyengette az első gödör szélét, s egy fűzfaseprővel kitisztította az alját. Anélkül, hogy külön megbeszélték volna, megosztották a munkát. Míg egyik a kátrányt meregette a taligába, a másik előkészítette a gödröt, aztán beleöntötték a forró masszát, az 6t mentén álló kőkupacból rádobtak egy-két lapáttal, s ledöngölték a nehéz sulykolókkal. Egy óra múlva, amikor szusszanásnyi időre felemelkedtek és hátranéztek, a szürke úttesten már kerek, fekete foltok virítottak. — Bolond dolog ez — húzta föl az orrát Szotir. — Avíttból újat csinálni! Az állam, ha jó utat akar, nyúljon mélyebbre a zsebébe, küldjön gépeket meg embereket. Garantálom, hogy legalább tíz évig nem lesz gondja. Sem a javításra, sem a felújításra. — Állítólag nem volt több pénz erre a félévre — vágta rá Kono. — Ezek vagyunk mi. Három műútra való pénzt is kiszórtunk, most meg azt mondják, nem volt... Negyedévekre meg félévekre osztjuk el, s ha kell valami, hol ez nincs, hol az. Valami mindig sántít. Mint a pokolban, tudod, ahol a vicc szerint két részleg van: egy bolgár meg egy amerikai. Amikor Dulles meghalt, Szent Péter megkérdezte tőle, melyikbe akar menni. „A bolgárba — mondta Dulles —, mert hallottam, hogy ott, ha éppen van kazán, akkor nincs tüzelőfa. Ha meg fa van, biztosan a szurkot felejtették el betervezni a negyedévre . . . Egyszóval ott könnyebben elviselem a poklot." Kono a sulykolóra támaszkodott, és sokáig hunyorogva kacarászott, gyöngyöző nevetéssel. Arcán hosszú ráncok képződtek, szinte összenőttek a nyakán levő barázdákkal, s tekintete megélénkült, mint a tó felszíne, ha végigvág rajta a szél. — Ez ugyan vicc — magyarázta Szotir —, de nem zörög a haraszt... — Látom, mesélni tudsz — felelte Kono, mosollyal az arcán. — Csak vigyázz, nehogy Kincsev előtt is járasd a szád, mert a nyakadra lép. — Ismer az már engem — nyugtatta meg a fiatalabb. — Azóta, hogy összekülönböztünk a havi jelentések miatt, jó barátok vagyunk. Kono nem értette, miről beszél, s kérdően nézett rá. — Hiszen emlékszel, nem is olyan régen, minden hónapban jelentést akartak velünk Íratni — mesélte Szotir. — Tudod, végül is miért állítottak le? Kérdezd meg Kincsevet, a te barátod. Kono erre azt válaszolta, hogy Kincsevvel ugyan jó viszonyban van, dehát mégiscsak a felettese, nem beszélgethet vele mindenről. — Nagy hecc volt — szögezte le a fiatal útkaparó. — Még akkor történt, amikor kineveztek. A főnök magához hívatott, és elrendelte, hogy minden harmincadikán írjak jelentést az abban a hónapban végzett munkámról. No jó. Nekiültem, írtam, táblázatokat és grafikonokat rajzoltam, javasoltam, bíráltam. Egy egész hetem ráment a jelentésre. — Az igaz — hagyta rá Kono. — A munka nem olyan fárasztó, mint az írás. Még a gyerekek kek is megszenvedték, mert őket is befogtam. — Elküldtem a jelentést, s azt gondoltam, ott fönn el is olvassák, s lesz valami foganatja, tjp elmúlt egy év, elmúlt kettő, senki aem keresett. Se jót, se rosszat nem mondtak. Ha ti így, gondoltam, nem foglalkozom többet irodai munkával. De Kincsev már az első hónapban berobogott a kocsijával. — Miért nem küldted el a jelentést? Megmondtam neki a véleményemet. — Micsoda? — kiabált. — Azt akarod mondani, hogy mi ott nem végezzük a magunk dolgát? Elbocsátalak, tudd meg. — S mérgesen elment. Várj csak, gondoltam, ha te tudod a magadét, én is tudom. Nekiültem a júniusi jelentésnek. Kinn sütött a nap, fényben ragyogott a világ, én meg írtam: „Havat lapátoltam Razklon és Felsőrét között". Elküldtem. Elmúlt egy hónap — semmi. Júliusban újabb jelentést küldtem: „Havat szórtam Felsőrét és Brataiv-csúcs között. Jeget vágtam a vashíd alatt..." Három hónapon át csak a hóról meg a jégről írtam, de senki az égvilágon nem vett tudomást róla. Akkor aztán felkerekedtem, s elmentem a főnökhöz. — Ugye, igazam volt, Kincsev elvtárs? —• kérdeztem tőle, az asztalán tornyosuló jelentésekre mutatva. — Most aztán mentsen fel ettől a munkától. Erre átfutotta az iratokat, nagyot nevetett, de rendes volt: utasítást adott, hogy ne pazaroljunk több papírt ilyesmire! — Bravó! — kiáltott fel Kono. 3rdögős fickó vag!y! — Most az ördögök ideje van — szólt a fiatalabb. — Mindenki sütögeti a maga pecsenyéjét... Nálunk a faluban van egy tsz-elnök, a Colo, biztosan ismered. Az mindig szárazon ússza meg. Bepanaszolják, erre lejön valaki megnézni, mi a helyzet, de ő tudja, hogy a vendégnek mi du kál. Először is a gazdaság picéjébe viszi el őket. Szép nagy a pincénk! Hogy ott mit mesél nekik, nem tudom, de amikor kijönnek az ellenőrök, nevetve paroláznak vele, s mámr csak az érdekli őket, hány órakor indul vissza a vonat a városba. „Jó szeme van a gyereknek — gondolta Kono, s a fiatalember sima, barna arcát rokonszenvesnek látta. — A keze is ügyes. . . Kijövünk egymással." Elhatározta, hogy viszonzásképpen ó is elmond valamilyen történetet. — Olyanok, mint a te Colód, mindenfelé vannak — mesélte. — Ott van például a mi falunkban a párttitkár. Nagyon szeret nyüzsögni. Minden konferencián felszólal, felajánlást tesz, kigondol valamilyen új módszert. S nagyon jól esik neki, ha dicsérik. Ősszel az egyik egyéni gazdálkodó udvarában, a trágyadomb mellett látott egy nagy, fehér tököt. „Add el ezt nekem — kérte —. Amennyit akarsz, annyit adok érte." A gazda húzódzkodott, dehát nem tanácsos az ilyen embertől valamit megtagadni! Eladta a tököt hatvanöt leváért. Tíz nap múlva, amikor a városban jártunk, ott díszeleg ám a tök a kiállításon. Rajta felirat: „Magas a terméshozam az ilyen és ilyen téeszben". Az egész falu nevetett rajta ... A kanál egyre gyakrabban nekikoccant a kazán fenekének. A két munkás .csillogó, fekete kátránydarabokat szórt bele, aj tüzet is felélesztették. A mozdony újra pöfékelte a füstöt. Délfelé járt az idő. A nap fehéren izzott, s a két férfi levetette ingét. 3vig meztelen, barnára pirult testükön csillogott a veríték. A kéményből egyre tisztább füst szállt elő, a sűrű kátránykeverék bugyborékolt, az útkaparók pedig beszélgettek, s forgatták a keverőt. Füstös, kormos arcukon a felismerés nyugalma tündökölt, mintha a kazánban nemcsak a fekete szurok főtt volna, hanem mindaz, ami eddig a lelkükre nehezedett. .. Sípos István fordítása O u c to