Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-10 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

vlaslimil Holfmann: TAVASZ Visszaemlékezés Megyeri Károlyra „Vándorszínész korában Megyeri Van-e, ki a nevet nem ismeri..." Petőfi híres verséből, „A tintásüveg"-ből veszem az idézetet. Pedig azzal kellene kezdenem, hogy nem jól tudják Megyeri életrajzírói színészi pályájának a kezdetét, mert Megyeri, azaz Stand Károly (ez volt a családi neve) Ojvárban szegődött a „világjeíen. tő deszkák" szolgálatába. Nagyanyám, Budai Orsolya, mesélte nekem, vagy hetven évnek előtte, hogy Károlyiék ispánjának oskolás fiát ellopták a vándor komédiások, mikor éppen nagyvásáron volt az apjával Ojvárban. A vásáron mindenféle látványosság akadt és a sok sátor között elveszett a fiú és ahogy mondta, csak egy év múltán találtak rá szülei a vándorszínészeknél az egyik alföldi városban. Nagyanyám ezt így hallotta az apjától, aki iparos ember volt és ott volt a csizmadiák során a vásárban. És miért nem lehetne ez igaz? Hisz Tótmegyer — a mai Palárikovo — alig pár kilométerre esik Újvártól! (Csak az „ellopás" sántikál). Megyeri Károly 1799. január 28-án született Tótmegyeren. Atyja a Károlyi grófok gazdatisztje volt és szerette volna fiát az uradalomban elhelyezni, ahol jövőjét biztosítva látta. Írnok is lett, de nem érdekelte az effajta élet. A színészösztön korán felébredt benne. Vas Gereben írja róla, hogy egyízben megtréfálta társait azzal. hogy magára terítve sok gallérú köpenyét, krákogvacsoszogva nyitott ajtót az irodába és a munkájuk fölé hajló írnokok háta mögött utánozni kezdte rettegett főnöküknek, az uradalmi tiszttartónak a hangját. Az írnokok meg se mertek mukkanni. Ekkor lépett be az. igazi tiszttartó és haragjában korholni kezdte a bolondos írnokot: — Miért nem megy komédiásnak Stand? Oda jobban beillene! Ekkor már érezte, hogy vége szakadt gazdatiszti karrierjének, de még nem sejtette, hogy ez a jelenet meghozta neki az óhajtott szinészpályát. Most már nem törődött apja ellenkezésével; s nem riadt vissza a vándorélet nyomorúságától sem, š 1817-ben megszökött hazulról, beállt vándorszínésznek és csakhamar Ismert művésznek küzdötte fel magát. Végigjárta a vándorszínész élet keserves útjait, bebarangolja az országot gyalog és ekhós szekéren, megfordult Kassán, Pozsony-' ban is — játszik, súg, karban énekel, „szinicédulát" hord széjjel. Előbb Kilényi társaságához szegődött, majd kis idő múlva Sándorfiéhoz lépett be. Rövid Ideig maga is vezetője volt egy színtársulatnak. Amikor 1837-ben megnyílt Pesten a Nemzeti Színház, ő már hires színész, akit a megalakuló társulat egyik oszlopának hívnak meg. Itt működik a magyar színészet örök dicsőségére 1842. december 12-én bekövetkezett haláláig. Nevét felejthetetlenné tette a színészet évkönyveiben. Nemcsak mint színész, hanem mint színműíró is ismert volt. Számos víg- és szomorújátékát adták elő, sőt németből is fordított színműveket. Alakító művészetéről egész legendakör maradt fenn. Veleszületett eredetiségét utánozni senki sem tudta, ellenben ő bárkit is tökéletesen tudott imitálni. Vörösmarty írja róla, hogy ő a legtöbb oldalú, színész, minden komikai szerepben jeles, de kiváló a komoly alakításokban is. Egressy színésztársa úgy nyilatkozik, hogy csodálatos tehetség, bár nagy feje, vékony lábal ás recsegő hangja van, de ezerváltozatú, kífejezésdús „prometeusi" arca mindenkit elbűvöl. 1842-ben nagy betegség támadja meg a gyenge fizikumú, sok nélkülözést átélt művészt. November 3-án volt jutalomjátéka, mellyel 25 éves színészi pályáját ünnepelték. „A peleskei notárius"-ban lépett fel, melyet éppen harmincadszor adott elő. Akkor még nem tudta, hogy ez lesz az utolsó szereplése, öt hét múlva, december 12-én 43 éves korában, tehetségének tetőfokán megszűnt dobogni örökké víg, bohó szíve. Temetésén ezrek voltak. Ott volt az egész színigárda is. Bajza József színésztársa — a későbbi Igazgató — búcsúztatta, síremlékére Vörösmarty búcsúversét vésték. 1864ben Izsó Miklós szobrászművész fehér carrai márványszobrával díszítik — örök emlékül — a színház csarnokát. Azóta 130 év telt el. A sok dicsőséget átélt Nemzeti Színházat már lebontották, mellszobra is valahol egy múzeumban porosodik, de emlékét fény övezi és világítani fog, míg a magyar színészet él. BADIN GYOZÖ Szerelem BABI TIBOR Lásd, ennyi, ez a szépség, hogy egy lehetek veled. Szeretjük egymást, mint az édes anyaföld s a hűs talajba mélyülő gyökerek; így vagyunk fa, lomb, virág, ember. A néma állatok is valamiképp hozzánk hasonlatosak. Köszöntlek napkeltével: Jó reggelt, kedves. £s napnak alkonyulatával: Jó éjszakát! Megfáradtunk, lepihentünk. Miről is álmodik most a lányunk, s két fiunk, mit álmodik' Keringő, hatalmas ég alatt alszik a ház. Volt apánk, édesanyánk is, őseink sora s egy egész oklánc bennünket magyaráz. Volt mégis, akit senki se nemzett. A lét oktalan, derűs csoda — akár a szeretet. Vagyok — vagyunk, és nincs ró magyarázat. Nem tudom miért szeretsz és nem tudom miért szeretlek. Ha tudnám, meghervadna minden örömünk, mint korai fagybon a dérütött virágok. Ösztöneink súgják meg, hogy a természet mit akar. Az ész elfajul olykor és kalkulál, mint a kalmár a hetivásáron. Nem vagy portéka, se küszködésem bére: önmagad vagy és én önmagam. Őszinte, tiszta meztelenségünk adtuk cserébe egymásnak. Igy tesznek a porzó füvek és a szelíd erdei vadak is. Ebben is, á milyen egyek vagyunk a természettel! Ő folytatódik bennünk és fiainkban. Kiszárad a vén fa, meghalunk és erre sincs magyarázat. Az ész ösztöneink folytatása. Nem azonos azzal, amit ésszerűnek mond a sivár bölcsesség. A szerelem, az öröm, a fájdalom, a szeretet, az élet és a halál nem ésszerű. Nem tudja önnön okát az ész sem, csak önmagát tudja. Mégis bennefoglaltatik minden, ami nem ész: a szerelem, az öröm, a fájdalom, az élet, a halál és az oktalan szeretet. Bevallom, nem értem és te sem érted. Mindez oly csodálatos, mint a tűzimádó szemének a tűz lángja. Nomád pásztor vagyok, s elbűvölve, megigézve belemábulok a hamvadó parázsba. Holnap kősátort, szentélyt építek a tűznek és a szerelemnek. Valahol minden nop újra kezdődik o történelem. Valami csodálatos teljesség lakozik benned. Olykor melledre hajolok s hallom a Föld szívének dobogását. Hallgatom szelíd pihegésed: mintha szél sóhajtana az elnyugvó vizek felett. Erős vagy, mint a tenger, beláthatatlan a te mélységed. A te közeledben, érzem, köze! hozzám az égbolt, s oz őserdőt nevelő tropikus tájak leheletét érzem. Szelíd vagy mégis, mint a szőlőfürtöt érlelő lugas. Igádba hojoltam, s feltörtem érted a terméktelen ugart. Most fáradtan a te árnyékodban pihenek. Ajkamon a vér és veríték ízével a te gyümölcseid ízlelgetem. Megajándékoztál, mint a parasztot a termő barázda. Szemünkben szivárvány és őszi nap fénye ragyog. Szeretlek téged, mint apám szerette meggyötört anyámat. Ok élnek bennem: a csontjaimban perlekednek, vagy néma szóval kiabálnak. Olykor az én szememmel nézik a szomorú, csillagejtő eget. O, lásd, két kicsi fiunkat és pici lányunk! Elvegyültünk bennük, két fárodt forrás három friss patak vizében. Rég nem leszünk már, de minden porcikájuk öntudatlan reá«! s reám emlékezik. Mondd, miféle fáradság terhe nyomja vállunk? Elindultunk három úton három felé, bár soho ej se váltunk. Kettőből hárommá oszolunk, mert sok életünk van, de csak egy halólunk. Testűnkben o föld pora por voltára emlékezik.