Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-23 / 19. szám, szombat

Hagyomány es hagyomány A szentistváni gondolatra, a Pax Hungaricára redukált fe­derációs elméletnek, magyar küldetéstudatnak már nincs semmi közössége Ady Endrének a Duna-tájhoz fűződő forradal­mi gondolatvilágával, nincs semmi közössége a Tanácsköz­társaság idején született fede­rációs elképzelésekkel sem, amelyek a Sarlósok marxista szárnyát ihlették meg. Az antilasizmust sem lehet puszta németellenességre redu­kálni. Bér ez rendkívül haté­kony eleme volt, vagy lehetett volna a tényleges ellenállásnak, de ami megmaradt ennél, az lényegében a polgári vagy kis­polgári ellenállás síkján rekedt meg, mely Magyarországon a kommunista mozgalom elhatal­masodásától való féltében na» gyon elerőtlenedett, az uralko­dóosztályok uszályába került és akcióival megkésett. Bajcsi-Zsilinszky Endre mer­te vállalni a szövetséget a mun­kásosztállyal és a forradalmi tömegekkel. Nagyszerű példája a magyar polgári társadalom habozása és erőtlensége miutt már nem tudott előidézni döntö fordulatot. Bátorságáért, igaz hazafiságáért halállal fizetett. Szlovákiában Eszterházy Já­nos volt a magyar uralkodókö­rök meghosszabbított keze. Az ő árnyékában és uszályában nem nőttek Bajcsi-Zsilinszkyek. Nőtt mégis valami, amit Fábry Zoltán a „Rezsők irodalmának" nevezett, ami nem is annyira irodalom, mint inkább publicisz­tika volt, mely a totális fasiz­mus eszmevilágához képest el­lenzékiségével, erkölcsi maga­tartásával, a fajelmélet elutasí­tásával, a keresztény ós polgári humanizmus eszmevilágához való ragaszkodásával olykor va­lóban tiszteletreméltót produ­kált, csakhogy az idő minden­nek értékét rendkívül relativi­Bálta. Szalatnai Rezső szerencsétlen kísérlete, hogy rehabilitálja Eszterházy Jánost, mint antifa­siszta tényezőt, továbbá nosz­talgikus visszapillantásai a mo­narchia korabeli állapotokra, rugaszkodása Pozsonyhoz, mint a magyar királyok városához, anélkül, hogy tudomásul venné, hogy Pozsony már jó fél évszá­zada Bratislava, egy fiatal, a monarchia roncsain született ország fővárosa, a kollektív vád elleni felelevenített — a legal­kalmatlanabb időben felelevení­tett — tiltakozása, mely már csak arra jó, hogy nemkívána­tos indulatokat szabadítson fel, kiváló segítséget nyújt a szlo­vákiai magyar körökben a jobb­oldalnak, sőt ez a jobboldal tu­datosan hívta segítségül a több mint húsz éve porosodó írások tévedéseit, hogy megzavarja a sikeresen kibontakozó konszoli­dációs folyamatot. A második Rezső —- Peéry Rezső — pedig disszidált. És nemcsak ó, hanem Márai Sán­dor is. Márai, aki ugyan sose kapcsolódott olyan közvetlen­séggel a ini sajátos életünkhöz és problémáinkhoz, de a mi tájainkról és közülünk szakadt ki. Az Irodalmi Szemle tavalyi júniusi számában Rákos Péter Kassai őrjárat című köszöntője juttatta őt eszünkbe. Márai IV. ugyanis tavaly töltötte be het­venedik életévét. Micsoda ildo­mos, jóravaló irodalom vagyunk mi! Számon tartjuk azt is, aki már rég nem tart számon ben­nünket. Márai Sándor neve 1954-ben hangzott fel köreink­ben, első ízben a világháború után. Nagy feltűnést keltő Ha­lotti beszéd-ét közvetítette ak­kor a budapesti Kossuth Rádió. Megrendítő vers volt, a költő rendkívül borús perspektívákat rajzolt a magyar nemzet elé. Az élesebb fülű hallgató azon­ban észrevehette a furcsa mel­lékzöngéi, hogy Márai tulajdon­képpen a polgárságot temeti, de a polgárságot, saját magát és másokat is, megtévesztően azonosítja a nemzettel. Fábry Zoltán akkoriban ag­godalmát fejezte ki az emig­ráns író miatt. Féltette őt az emigráció talajvesztetlségétöl, züllesztő légkörétől. Féltette azt a Márait, akiben mindig tisztelte a müveit emberfőt, be­csülte németellenességét, a fa­sizmussal való szembefordulá­sát, s megajándékozta a legtisz­teletreméltóbb ranggal, mond­ván, hangja vox humana volt. Szegény Fábry Zoltán, ha tud­ta volna! Igen, ha tudta volna. És Rákos Péter? Hiszen idézi, emigrációs naplójára hivatko­zik: „Croce liberalizmusa kap­csán maga is (Márai — a szer­ző megjegyzése) azt látszik vallani,' hogy »a szabadság és a liberalizmus csak a szocializ­mus ellenőrzése mellett lehet emberszabású^." " (Napló 1945— 1957, 93). Lapozgatom, lapozgatom a naplót. Rákos Péternek valóban igaza van. Márai csak „látszik vallani", mert egészen különös a felfogása a szocializmusról: „Mi az a szocializmus, ahogy az elmúlt században kézzelfog­hatóan megmutatkozott. Volt és van egy jogosult, gyakorlati és szükséges értelme: a munkás védeleni, a szakszervezeti vé­dekezés a munkáltató rendszer kihasználása ellen. Ami erre ráépült, mint »termelési rend« eddig mindenütt elmaradt a szabad vállalkozás rendszerei mögött." Ebből pedig kiderül, hogy a szocializmusnak csak Irade­unionista formáit ismeri el, és másféle szocializmus létjogo­sultságát nem engedi ineg. Lapozok előre, lapozok visz­szafelé: „Katherine Mansfield sokat élt az orosz meneküllek, Me­resknvsxkij és Bunyin társasá­gában, s egyik levelében felsi­kolt, mintha megértené, mi vár a világra, mert az emberek Nyugaton süketek és tunyák, s tűrik, hogy Kelet kitenyéssze Lenint, ezt az ázsiai mérget, ezt az ördögi oltóanyagot, a bolsevizmus!. Ez a nű ponto­sabban látta, 1922-ben, mi a bolsevizmus, mint Wilsnn és Lloyd George." (Napló 98. ol­dal.) Ez Márai. És még ez is: „Az amerikai hadiflutta egy­ségei karácsony éjjel behajóz­tak a nápolyi kikötőbe. Ünnep­nap reggel, amikor a szorrentúi hajúra szállok, a fedélzet kö­zeléből látom a hadihajókat, ezt a priapikus képet, az ágyú­csöveket, amelyek — azt hi­szem, Apollinaire mondta így a gyárkéményekrul — "teherbe ejtik a fi!ihäkct«, a repülőgép­anyahajót ... s megdöbbenten észlelem magamban az elége­dettséget, amellyel e nagyhata­lom ágyúcsoves tengeri óriásait szemlélem. Ez a Hatalom az utolsó menekvés ... de ha nem segíthet semmi más, csak a Ha­talom és az Erőszak, akkor csakugvan elvesztünk." (Napló, 83.) íme, a liberális polgár, a hu manista! Az egykori németellenes Má­rai nyílt antikpmmunistává ve­temedett, antikommunístából pedig faji alapon oroszbarát lett belőle, a nyugati politikai széljárás szerint: „Ha valaki felállna ma Ame­rikában és azt mondaná: Vi­gyázzatok, mert mikor a bol­sevizmus ellen mindenáron való keresztcshad járatot hirdetünk, veszedelmes -kísérlet a bolse­vistákkal együtt megrendíteni az oroszokat, mint fehér, tehát nyugati hatalmat, mert rövid időn beliil nekünk, nyugatiak­nak, szükségünk lehet a Távol Kelet felsorakozó, színes arc­vonalával szemben e legkele­tibb limesre ... — lehurrognák, mint társutast . .." Mindebből pedig kézzelfogha­tó tanulság adódik: az antifa­sizmus nem egyértelműen pro­kommunizmus, de az antikom­munizmus egyértelműen anti­kommunizmus. Márai úgyneve­zett németellenessége átcsapott a fasizmussal rokon fajelmélet be, s méltatlan spekulációra vetemedik, mikor az úgyneve­zett fehér faj, vagyis Amerika védelmével kapcsolatban a vi­lág első szocialista hatalmának és a keleti népek konfliktusá­val számol. Kiművelt emberfő, írástudó ennél mélyebbre nem süllyed­het, s ezért szegénységünk ürügyén Márait egy záradék­kal hagyománnyá avatni lehe­tetlenség. Ha pedig most fontolóra ve­szem, hogy a csehszlovákiai ma­gyar irodalom utolsó huszonöt éve, mely a szocializmus tár­sadalmi bázisán izmosodott iro­dalommá, hogy legjobbjai indu­lásuk pillanatától kezdve be­kapcsolódtak a szocializmus ki­terjesedésért vállalt harcba, melynek szerves része az állain­jjolgári egyenjogúsítás folyama­ta is, akár előre futóan, akár visszafelé futóan lapogatódzom a múlt vonalán, realitását iga­zolva látom, s e realitáshoz vi­szonyítva lehet csak igazolni irodalmi múltunkat, csak en­nek alapján lehet megkülönböz­tetni hagyományt és hagyo­mányt, pontosabban: ténylege­sen asszimilálható hagyományt a hagyatéktól, mely gyakran nem is hagyomány még, hanem élö kortársak müve, egyszerűen irodalmi tény, mely az iroda­lomtörténetből ugyan uem ik­tatható ki, de szükségszerűen értékelni és minősíteni kell. BABI TIBOR DÉNcS L FELVÉTEL t MÁSKÉPPEN KELLENE... A szokványostól eltérőén az előzményekkel kezdem: egészen más ügy miatt vetődtünk Komá­rom ( Komárno) vidékére, de a véletlen úgy hozta, hogy akadt néhány órányi szabad időnk, melyet kollégámmal hasznosan akartunk eltölteni, s ezért ha­tároztuk el, hogy ellátogatunk valamelyik közeli faluba, meg­nézzük hogyan telnek az úgy­nevezett hosszú téli esték. Is­mét csak a véletlennek köszön­hető, hogy Nemesócsát (Ze­mianská Olča) választottuk ér­deklődésünk színhelyéül. Nem lesz itt sok érdekesség gondol­tam, míg a hnb épületében megkerestük az elnök. Bakos Imre szobáját. Odabont elmondtam látogatá­som célját, s a folytatás egyál­talán nem volt szokványos. Az elnök az igazolványomat kérte. Eddig rendben volna. Az viszont már kevésbé, hogy milyen szem­mel nézett ránk, milyen arc­kifejezéssel forgatta, nézegette az igazolványt. Eltelt néhány perc, míg megszólalt. — Foglaljanak helyet, vála­szolok kérdéseikre. Az első kérdés magától adó dott: — Miért ez a bizalmatlanság, elnök elvtárs? Azonnal rávágta: — Megvan a története. Tudja 68 elején járt itt egy illető, a maguk lapjának munkatársaként mutatkozott be, aztán egy má­sik lapba írt egy olyan cikket, ami itt nagy port vert föl, Azó­ta jól megnézem, kivel állok szóba. A váratlan kezdet után csak jónéhány perc után kezd vála­szolni a7. engem érdeklő kér­désre. — Neniesócsának jelenleg 2627 lakosa van. A falu kultu­rális életéről nem sok jót mond­hatok, mert az utóbbi években e téren is jjangás állt be. Per­sze látni kell azt is, hogy a hatvanas évek derekán a falut árvíz súlytotta, tehát a követ­kező esztendők újraépítési mun­kái közepette valóban nem ju­tott idő a szórakozásra, és a művelődésre. Mire úgyahogy rendbe jöttünk volna, már hat­vannyolcat írtunk, s ekkor min­denfelé, még nálunk is a tö­magszervezetek mindent csinál­tak, csak azt nem ami felada­tuk lett volna. A következő esz­tendők munkáját most alapoz­zuk meg. A járási szervek hat­hatós támogatásával sikerült rendbe hoznunk a kultúrházat, s tavaly nyártól van egy fizetett népművelési dolgozónk is. A különböző kulturális rendezvé­nyeket a tömegszervezetek se­gítségével igyekszünk megren­.lezni. A konkrét tervekről a már említett népművelési dolgozó­tól, M.orovits Lajostól •írdeklődöin: — Pártunk megalakulásának lizelgő fél évszázados évfor­dulójára néhány író-olvasó ta­'álkofcót és műsoros emlékes­et rendezünk. Különböző elő­adásokat, tanfolyamokat is szer­ezünk az idei esztendő folya­mán, olyanokat, melyek -deklik a lakosságot. A ;vári hónapokban népzenei ve. ílkedöt szeretnénk rendezni, -szel pedig Lavotta János szü­:'Ománján nagyszabású prí­más-vetélkedőt tervezünk. S ha sikerül, akikor még ebben a hó­napban egy Tabi-vígjátékot is betanulunk. Morovics Lajos szemruellátűia­toan lelkes, rátermett, fiatal­ember. Energikusan, szívből be­szél. Földes Béla könyvtá­ros a fordítottja ennek, ö las­san, megfontoltan beszél, nem csoda, hiszen évtizedek óta vég­zi ezt a szép munkát. — Könyvtárunk több kitün­tetést kapott az elmúlt évek folyamán. Én mégis legjobban annak örülök, hogy sokan lá­togatját ezt a helységet és nemcsak forgatják, hanem el is olvassák a könyveket. Vélemé­nyem szerint komoly ós fontos szerepe van a könyvtárosnak. Ha szeretettel és odaadással végzi munkáját, akkor sok emberrel kedveltetheti meg a könyvet. Például volt a falunk­ban néhány évvel ezelőtt egy fiatalokból álló társaság, amely különböző „hőstettekkel", ran­dalírozásokkal vetette magát észre. Elhívtam őket a könyv­tárba, beszélgettem velük. Idő. be és nehézségbe telt, de ma már mindannyian állandó olva­sói a könyvtárnak, s ők szé­gyellték legjobban régebbi tet­teiket. Szóba kerültek a falu fiatal jai is. Valahogy nincs meg a jó kapcsolat a falu vezetői és a fiatalok között, s talán ez az oka annak, hogy jelenleg a faluban nem működik a Szo­cialista Ifjúsági Szervezet. A kezdeti fura érzés végig bennem szorongott. Nem tud­tunk felszabadultan — s talán őszintén — beszélni. Senki sem mondta — vagy nem merte mondani —, hogy az elnök és a többi vezetők között valahogy nem emberséges a viszony. Egy példa: Bakos Imre mindenhová veleyi jött, ottlétem alatt egy pillanatra sem lehettem egye­dül, senkivel sem beszélhettem jelenléte nélkül. Miért? Nem bízik meg bennük vítgv talán másért? ... Pedig a cikkben említett em­berek minden támogatást meg­érdemelnek, munkájuk, eredmé­nyük erről tanúskodik. Megértem az elnököt, ha min­ket bizalmatlanul, s — alapta. lanul — gyanúval fogad. Ben­nünket nem köteles ismerni. De közvetlen munkatársaiban nem kételkedhet, nem korlátozhatja őket ennyire, mert az sohasem vezet jóra. Mi minden Blőzetes meghívás nélkül, véletlenül cseppentünk Nemesócsára. Jó szándékkal (ha van még n s'.ónak jelen­tősége) érdf Mődtünk, s ha meg is lepődtünk, de napirendre tértünk a bizalmatlan fogadta^ tás fölött is. De az ottani bizalmatlan, elv­társiasnak egyáltalán nem mondható légkör fölölt nem hányhatunk szemet. Mindenkit érhettek csalódások, kellemet­len meglepet, '.ük, ez témy. Van, aki ebből a „tésztából" az át­lagosnál többet kapott. Am ez sem lehet ok arra, hogy köz­vetlen mur.'.riársaival ilyen fe­szült, s néha bizony lealázó kapcsolata legyen. Ez nem ve. zet jóra, s a kezdeti biztató lé. pések (kult'"" 4,lis ós más téren) csak akkor vezethetnek ered­ményre, ha a vezetés módsze­reiben gvökeres vľtizás á!l be. SZILVASSY JÓZSEF H

Next

/
Oldalképek
Tartalom