Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-17 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

ESZTÉTIKA FORRADALOM Mácza János félévszázaddal ezelőtt beírta nevét a történelembe. Akkor, amikor az egykori Kassai Munkás eímű lap — balratolódását Jelezve — 1921-ben, Illetve 1922-ben a nemzetközi munkás- és kommunista mozgalom egységesülése idején, az új szervezetek létrehozása éveiben Csehszlovákia Kommunista Pártja (a III. Internacionálé szekciója) Magyarajkú Központi Közlönye lett, s 1922-ben (márciusban) a nevét is megváltoztatta: Munkás-ra. Mácza Jánosra bízták, hogy ezekbén a hónapokban „a lap kilépjen regionális kereteiből s az egész szlovákiai mozgalom egyik szervezőjévé és agitátorává váljon ... A szerkesztőség elhagyja a „kassai" jelzőt, ezzel is demonstrálva, hogy a munkás a párt magyar ajkú, központi közlönye". E részletet Botka Ferenctől idéztük, aki a Kassai Munkás című nagy kiadványt szerkesztette, és aki most Mácza János Esztétika és forradalom című kötetét válogatta az orosz nyelvű eredetiből. A most hetvenkét esztendős Mácza János a Szovjetunióban él, esztétikai elveit, gazdag tapasztalatainak összegezését, az elmélet és gyakorlat egységét jelentő műveit a Szovjetunióban adták ki, illetve ott publikálják. Ennyit le kellett írnunk általánosságban, hogy az olvasónak némi fogalma legyen arról, ismereteinek rendszerében hol helyezze el Mácza Jánost, s hova sorolja a műveiből készült gazdag magyarországi válogatását. Esztétika és forradalom: mintegy jelképezi is Mácza János életútját, érdeklődési körét, a művészet és a forradalmi gyakorlat, az esztétika és marxizmus kapcsolatát, hogy egy gazdag életmű egészében előttünk álljon a Mácza János-i megfogalmazású marxista esztétika. Ez a megfogalmazás ma már szintézis-igényű. Olyan értelemben is szintézist sugalmaz: nemcsak az irodalmat tartja elsőrendűen alkalmasnak bizonyos esztétikai érdekű probléma megfogalmazására; olyan értelemben is: miközben kifejti esztétikai elveit, az irodalom, a képzőművészet, az építőművészet stb. nem utólagosan „demonstrálják" nézeteit, de olyan értelemben is szintézis-igényű Mácza János esztétikai fogalomrendszere, műveinek sora: egyetemes érdeklődésű térben és időben. Egyformán érdekli őt az irodalom, a színház, a művészetek megannyi ágazata, a zene stb. Kétségtelen azonban, hogy bármennyire is érdeklődik a régebbi történelmi és művészeti korok, korszakok iránt, s azokat bármily mértékben is tudja modern korunk aspektusából vizsgálni, marxista szemmel nézni — könyvének legizgalmasabb fejezetei azok, amelyekben az esztétika 20. századi sorsával foglalkozik, vagy amelyekben az avantgard és haladás kapcsolatát boncolja, s kl tagadhatná annak érdekfeszítő mivoltát, amikor nagy tanulmányban az esztétikai kultúra hatását vizsgálja a mindennapi életben és az iparban, vagyis a környezetkultúra nagyon fontos mozzanataira hívja fel a figyelmet (talán itt érezzük leginkább azt: Mácza János sem tudta, s talán nem is akarta magát mentesíteni attól a befolyástól, amelyet az építőművészet jelentett számára; azok az évek, amelyeket az Építészeti Akadémia munkatársaként eltöltöttj. Mácza Jánost még mindig kevéssé ismerik, pedig úttörő munkát végzett az esztétika marxista értelmezésének kiformálásában. Tanulmányaiból kiviláglik minduntalan az a törekvés: megtalálni — a történelmi tényekhez és a valósághoz híven — a marxista esztétika fogalomrendszerének kulcsfontosságú támpontjait. Majakovszkij első magyar fordítójából — a marxista esztétikai rendszer tételes kimunkálásáig eljutó életutat jelez Mácza János munkássága. S alkotókedvét nem tudták megtörni azok az évek sem, amelyekben a személyi kultusz igazságtalanul mellőzte, bírálta. Marxista meggyőződése mellett művein végigvonul a harmónia és a szépség iránti igény, mint esztétikai értékmérő. Ez nemcsak a természetre, az embert körülvevő valóságra vonatkozik, hanem az emberre is, aki a műalkotásokat létrehozza, s egyben középpontja is azoknak. Tehát a humánum is benne foglaltatik Mácza János esztétikai rendszerének alapjaiban. Ogy véljük, ez a humánum iránti töretlen bizalom, a harmónia utáni vágy, a szépségnek az a makacs áhítata — vezette őt, forradalmi meggyőződésével együtt, a nehéz évek"ben, akkor, amikor könnyű lett volná feladni a marxista meggyőződést. Esztétika ős forradalom: íme, így találkozik egy életműben, művek és kötetek sorában. A művészet egyetlen célkitűzést szab meg: szolgálja az embert. Amikor az esztétika fő kategóriáinak történelmi fejlődését vizsgálja, tanulságként azt szűrte le, hogy a művészet akkor vált harmonikussá, amikor „visszanyerte ősi társadalmi jelentőségét és gyakorlati célját, amely így határozható meg: szolgálja az embert azért, hogy jobban tudjon tájékozódni a világban és az életben". Azt a pillanatot igyekezett Mácza János rögzíteni, amikor a művészet kilépett a középkorból (vagy inkább: a középkoriságbólj. Majd — a reneszánszra utalva — arról ír: „Az emberszolgálatnak ezen a reális talaján jött létre a művészeteknek és a tudományoknak az a rendkívül szoros szövetsége, amely az egész reneszánszkori kultúra egyik legjellemzőbb vonásává vált. Ugyanakkor a gyakorlatnak, a tudománynak és a művészetnek, a valóság gyakorlati, elméleti és esztétikai elsajátításának szoros szövetsége a reneszánsz-kori esztétika fejlődésének is fő vonása volt..." Mindez sokkal bonyolultabban jelentkezik a 20. században, egyáltalán a modern társadalmakban, hiszen ekkor és ezekben a művészet és a modern technika kapcsolata alapvetően meghatározta a művészetek arculatát is, azt legalábbis: hogyan és milyen eszközökkel fejezzék ki a modern törekvésű mondanivalót. A társadalom törvényei bonyolultabbá váltak, s az eligazodás nehezebb lett; el is riasztott sok művészt a reális ábrázolásmód lehetőségétől, mivel képtelen volt a társadalom, a valóság szövevényébe behatolni; ebben az esetben — mint Mácza János írja — „az alkotómunkához olyannyira szükséges képzelet fejlesztése helyett kialakult a reális alapjától megfosztott, csak a szubjektív vágyaktól irányított fantázia kultusza". Mácza János Esztétika és forradalom című kötetének gerincét kétségtelenül az avantgardról szóló nagyobb fejezete Jelenti. Fejtegetéseihez mindjárt hozzáteszi: „messze vagyunk e probléma végleges megoldásától" (utalva arra, hogy különböző időpontokban és helyeken vitatják meg az avantgard izgató kérdéseit; így pl. 1965-ben a csehszlovákiai Smolenicében, vagy ugyanabban az évben Londonban a Brit Esztétikai Társaság kongresszusán stb.). Kétségtelen, hogy Mácza János egyik leghitelesebb krónikása és elméleti tudója az európai avantgardnak, s nem is lenne helyén való vele olyan kérdésekben vitatkozni, amelyeket ő jobban ismer, s nemcsak dokumentumok rögzítette anyag áll rendelkezésére, hanem kortársként átélt élmények is — mégis szóvá kell tennünk azt: feltűnő, hogy éppen Mácza János, akinek erénye, hogy a művészetek és az irodalom tág horizontját tartva szem előtt, fejti ki elméleti rendszerét, az avantgard kérdésében bizonyos beszűkített szemléletmód jellenwsö rá. Köztudott, hogy az első világháborútól felvezethetően, a különböző avantgard irányzatok jeles képviselői, nagy művészei, mint Aragon, Becher, Brecht, Majakovszkij és mások — eljutottak az avantgardtól a szocialista művészetig, ha úgy tetszik, a szocialista realizmusig. Ám voltak olyanok, akik ezt az utat nem járták végig (vagy részben sem) következetesen: ezeket Mácza János már — retrospektíve sem — vonja be az avantgard körébe; visszatekintőén tehát már akkor kirekeszti őket abból, amikor még nem válhatott világossá: egyáltalán — főleg 1917 előtt — eljuthat-e valaki a szocializmushoz, a szocialista elmélet elfogadásához. Arról a korszakról van szó, amikor a polgári progresszió jelentette a tényleges haladást a művészetekben, s elsősorban az avantgard, múlttal leszámoló igénye, irányzata, ábrázolási módjai, stílusa stb. Nagyon helyes, s elméletileg, sőt ideológiailag az egyetlen helyes álláspont az, amikor Mácza János kifejti; „azt, hogy valamely modern művész és produkciója progresszív — (avantgardista-e J, nem ítélhetjük meg, ha ignoráljuk az eszmei irányzatosságot, az eszmeiművészi tartalmat a maga egészében. Valamely művésznek, írónak, költőnek, lehetnek progresszív nézetei, de ha ezeket nem tudja kifejezni a korszerű tartalommal adekvát formában, nem lehet avantgardista művésznek, írónak, költőnek nevezni". Ogy véljük, ez fordulópontja, sarkpontja Mácza János véleményének, e vélemény öszszegezésének. Inkább úgy fogalmazzuk meg: saját, egyébként helyeselhetően imponáló nézeteihez képest tűnik szűkítőnek a határvonalak meghúzása. Ezt annál feltűnőbb olvasni. Mivel Mácza János tanulmánya egy másik helyén megfogalmazza: „a művészetnek megvan a maga specifikuma ... A művészet a valóságot tükrözi vissza, de ez a visszatükrözés az individuumok gondolkodó fejében megy végbe, olyan körülmények között, amikor a művész kénytelen számolni a képek szerkezetének meghatározott strukturális törvényszerűségeivel ... Következésképpen, ha ítéletet akarunk alkotni a haladó jellegről, nem ignorálhatjuk a formai strukturális és technikai mozzanatokat, többek között azokat a törvényszerűségeket sem, amelyek az adott művészeti ág specifikumának immanens fejlődése során alakulnak ki..." Mácza János kötetéből néhány — de nem önkényesen kiragadott — példát idéztünk. Rendkívül elmélyült tanulmányokról tanúskodik Mácza János életműve, akkor is, ha Itt-ott ellenvéleményt vált ki. Árnyalt a kép és igényes a tabló, amelyet szerző nyújt. Ezért fokozottabban kell felhívni a figyelmet Mácza János kötetére, s annak az igénynek ls hangot kell adni, hogy műveit lehetőleg teljes egészében ismerjük meg. KOVÁCS GYÖZÖ E számunk megjelenésével azonos napon nyitják meg a komáromi Duna Menti Múzeum képtárában StaudtCsengeli Mihály emlékkiállítását. A tárlat anyagából: Mentőszolgálat, olajkép az árvíz sorozatból.