Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-31 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó

III -1971 1971 - AZ EURÓPAI BIZTONSÁG ÉVE Az európai biztonság az összes európai nép, sót az egész világ érdeke. A szocialista országok ismételten egyöntetűen és egyértelműen állást foglaltak az európai enyhülés, az európai biztonsági értekezlet megtartása mellett. Legutóbb a Varsói Szerződés országainak vezetői mérték fel azt az utat, amelyet kontinensünk tett meg a budapesti memorandum óta. A berlini tanácskozáson elfogadott nyilatkozat rámutat: „A biztonság és együttműködés kérdéseivel foglalkozó összeurópai értekezlet összehívása újabb fontos szakasz lenne az európai béke megszilárdításának útján". A szocialista országok következetes és kitartó kezdeményezései olyan helyzetet teremtettek, amelyben e konferencia összehívásának ma már megvannak a feltételei. /\ Varsói Szerződés tagállamai támogatják a finn kormány javaslatát, hogy az összes érdekelt állam képviselői tartsanak előkészítő találkozókat Helsinkiben." Mint ismeretes, a finn kormány november közepén emlékiratot tett közzé az összeurópai biztonsági értekezlet előkészítéséről. Ez az emlékirat hivatkozva azokra a pozitív válaszokra, amelyek a kontinens biztonságáért felelős kormányoktól érkeztek az 1969. május 5-1 finn emlékiratnak az értekezlet összehívására vonatkozó elgondolásaira, hangsúlyozza: célszerű lenne, ha az érde kelt kormányok megbíznák a Helsinkiben levő képviseletük vezetőit — vagy esetleg más képviselőjüket —, hogy a biztonsági értekezlet megszervezéséről tanácskozzanak Finnország külügyminisztériumával, megegyezés esetén pedig Helsinkiben sokoldalú találkozókon vegyenek részt. A berlini ülés részvevői konstruktívan foglaltak állást ehhez a javaslathoz, kinyilvánították, hogy a Varsói Szerződés országai készek részt venni az ilyen találkozókon és továbbra is egységesen, összehangoltan lépnek fel Európa és az egész világ biztonsága érdekében. Míg a szocialista országok az NDK fővárosában újból hitet tettek az európai együttműködés, az érdekek és lehetőségek kölcsönös elismerésén alapuló békés egymás mellett élés mellett, Brüsszelben az Atlanti Tömb tanácsülésén az enyhülési folyamat fékezésének szelleme vált uralkodóvá. Ezen a tanácskozáson az Északatlanti Szövetség vezetői újabb feltételekhez kötötték az európai biztonsági konferencia összehívását. A brüszszeli tárgyalásokról kiadott kommüniké megerősíti azt a véleményt, hogy ismét a washingtoni erőpolitika, a hírhedt és idejét múlt hidegháborús szólamok kerekedtek felül e szervezetben. Kitűnt, hogy Nixonékat aggodalommal tölti el az európai enyhü lés, Washington attól fél, hogy európai befolyásának legfontosabb eszkö zét, a NATO-t megrendítené ennek az enyhülésnek gyors üteme. A brüsszeli NATO-ülés bizonyos megtorpanást hozott a tavaszi római ülésszakhoz képest az újabb t'eltéte lek megszabásával. Míg a római ülésen külön hangsúlyozták az arányos fegyverzet és fegyveres erő csökkentésének jelentőségét, Brüsszelben egymilliárd dolláros katonai fejlesztési programot fogadtak el. Mivel azonban a világ békét óhajtó közvéleménye előtt a NATO nem mert nyíltan fellépni a feszültség további enyhítésének politikája ellen, inkább a fékezés taktikájához folyamodott. Kétségtelen, hogy Nyugat-Berlin problémáját előtérbe állította a szocialista országok és az NSZK kapcsolatainak javulása. Az NSZK-ban nemcsak a jobboldali ellenzék, hanem még a kormánypártok vezető erőinek egy része is a moszkvai és a varsói egyezmény ratifikálását a Nyugat-Berlinről folyó tárgyalások eredményességétől tesz függővé. Ugyanakkor azonban a NATO e kérdést eszközül használja fel saját céljaira, azt állítván: előbb legyen megegyezés Nyugat-Berlin ügyében, csak azután kerülhet sor az európai értekezletre. Az enyhüléshez azonban nem ez az út vezet, hanem mint ezt a szocialista orságok ismételten leszögezték — azért kell mielőbb megtartani az Európa-konferenciát, hogy éppen a kontinens legégetőbb vitás kérdéseire keressenek kö zös erővel megoldást. Teliát, aki békés rendezést akar, annak nem előfeltételekkel kell megnehezítenie az értekezlet létrejöttét. Alaptalanok azok a mesterségesen keltett nyugati aggodalmak, hogy a mostani körülmények között még nem lehet sikeres az értekezlet. Már az előkészítő tanácskozás is közelebb hozhatná az álláspontokat egymáshoz, pozitívan befolyásolná a folyamatban levő kétoldalú tárgyalásokat is. Éppen azért van szükség össz euróai értekezletre, mert problémák, vitás kérdések sokasága vár megoldásra. Nem helytálló a nyugati propagandának az az állítása, hogy a szocialista diplomácia valamilyen presztízs okokból tűzte ki legfőbb céljául az európai értekezlet meg szervezését. A legfőbb cél az európai biztonság megteremtése, amelyhez az értekezlet csupán eszköz, a sokoldalú együttműködés fejlesztésének, a tényleges európai enyhülés feltételei megteremtésének célravezető, leghaté konyább eszköze. Az európai közvélemény a berlini nyilatkozatok és a brüsszeli közlemény fényében valós képet alkothat arról, hogy melyek azok az országok, amelyek őszintén és tevőlegesen óhajtják a kontinens biztonságának a megszilárdítását, az együttműködés kiszélesítését, és melyek azok az erők, amelyek fékezni igyeheznek az enyhülést, halogatják az értekezlet létrejöttét. De nem elegendő csupán a véleményalkotás, az európai békeszerető erőknek határozott, erélyes fellépéssel kell leküzdeniük a béke ellenségei által az európai együttműködés útjába állított akadá lyokat. Az együttes erőfeszítés gyümölcseként pedig megvan a reális lehetőség arra, hogy az 1971-es év lerakja az európai biztonság alapjait. PROT1CS JOLÁN A„VIETNAMIZÁCIÓ" ESZTENDEJE Mindannyian jól emlékezünk még arra a Richard Nixonra, aki választási hadjárata során oly vehemensen bizonygatta az Egyesült Államok közvéleménye előtt, hogy véget vet a vietnami háborúnak, kivonja az amerikai csapatokat Indokína térségéből. Nos, az ünnepélyes beiktatását követő, immár eléggé hosszú, időszak folyamán Nixon elnök mindössze a ,,vietnamizálás" receptjét tudta „kitalálni". Politikai megfigyelők egy pillanatra sem vonták kétségbe a nixoni megoldás lényegét. Arról volt és lehetett szó csupán, hogy a Fehér Ház megkísérli fokozatosan kivonni félmilliós hadseregét Dél-Vietnamból, majd egyre hatékonyabb katonai és gazdasági segítséget nyújtva a saigoni bábrendszernek, lehetővé teszi számára, hogy megvédje önnönmagát, önnön népe ellen. Nixon képlete tehát túlontúl átlátszó és egyszerű. Vietna miak harcoljanak a vietnamiak ellen, Washington ugyanakkor megtartja befolyását Délkelet-Ázsia e fontos térségében, amelynek rendkívül jelentős szerep jutott a katonai paktumok stra tégiai terveiben Ma már világos, hogy a „vietnarnizáció" teljes kudarccal végződött. Sőt, az Egyesült Államok egyre inkább be lebonyolódik az indokínai háborúba. Az év utolsó heteiben az agresszió újabb eszkalációjának lehettünk tanúi. Az Egyesült Államok felújította légitámadásait a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen, a B-52-es óriásbombázók mind sűrűbben jelennek meg Laosz és Kambodzsa légiterében. Persze, felvetődik a kérdés, vajon mi történne, ha az Egyesült Államok valóban komolyan venné nagy hangon meghirdetett „vietnamizációs" tervét? Elsősorban a saigoni rendörterror olyan mérvű elburjánzására kerülne sor, amely a rezsim törvényszerű összeomlását vonná maga után, tehát a Thieu—Ky-klikk bukását. Jól tudják ezt Saigonban is, éppen ezért nem akarnak hallani Thieu-ék a „vietnamizációról". Ugyanakkor azt sem kell különösképpen bizonygatni, vajon a washingtoni héjáknak miért nem fűlik a foguk Nixon tervének végrehajtásához. A vietnami, jobban mondva indokínai válsággóc felszámolására az Egye sült Államokban már több elmélet született. Ebben a tekintetben nem Nixoné az elsőbbség. Viszont bármelyik rendezési tervet is kíséreljük meg elemezni, könnyűszerrel kiderül, hogy az Egyesült Államok „feltételei" enyhén szólva is elfogadhatatlanok a vietnami nép jogos képviselői számá ra. Alapjában véve ez a párizsi béke tárgyalások stagnálásának gordiuszi csomója is. A dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány, a Vietnami Demokratikus Köztársaság számos rendezési tervezete ellenére sem sikerült Párizsban előrehaladást elérni. Pedig ezek a tervezetek valóban felvillantották a megoldás lehetőségének útját. Ennek természetesen egyik alapvető feltétele, hogy az Egyesült Államok vonja ki csapatait az ország területéről. Ugyanakkor tegye lehetővé, hogy népi-nemzeti koalíciós kormány alakuljon Dél-Vietnamban, amelyet természetesen népszavazás előzne meg. A vietnami hazafiak által be nyújtott javaslatok — vegyük elő bármelyiket — messzemenő kedvezményeket nyújtanak és valóban toleránsak a nyilvánvaló agresszorral szemben. így mindenekelőtt szabad elvonulást biztosítanak az amerikai alakú latoknak. Az egyezmény megszületésének pillanatától kezdődően az ország egész területén beszüntetik a harci cselekményeket. Mindezt megelőzően hajlandók tárgyalni a hadi foglyok cseréjéről. Ezzel szemben Nixon ellenjavaslatai, mint az mér anynyiszor kiderült, leginkább propagandisztikus célokat szolgálnak, az egyre éleződő belpolitikai válságról kíván ják elterelni a figyelmet, máskor- a választási hadjárat célkitűzéseit követik. Szélesebb összefüggéseiben vizsgálva az indokínai helyzetet végezetül le kell szögeznünk, hogy annak megoldását lényegesen közelebb hozná, ha erőteljesebbé, és tegyük hozzá, kézzelfoghatóbbá válnának az általános feszültség enyhítésére, a leszerelésre, a világ békéjének és biztonságának megszilárdítására irányuló törekvések. Ebben a vonatkozásban mind a Szovjetunió, mind a szocialista tábor, valamint a világ haladó közvéleménye megtette kötelességért. Tán bízhatunk benne, hogy az elmúlt év pozitív előjelű diplomáciai lépéseit az őszinte tárgyilagos eszmecsere és végezetül konkrét határozatok követik. A világpolitikai helyzetnek ilyen alakulása ébreszt reményeket bennünk, amikor az indokínai helyzet megoldási lehetőségeit taglaljuk. BALOGH P. IMRE KÍNA ÉS A VILÁG Az elmúlt évek tapasztalatai alapján nehéz ugyan a kínai külpolitika valószínűségeit feltételezni, a legutóbbi hetek azonban azt mutatják, a belső viszonyok rendeződése, a gazdasági és társadalmi helyzet konszolidálása után — gondolunk itt a kulturális forradalom következményeire — egyre inkább hallatja hangját a nemzetközi életben. Egyrészt a közelmúltban kötött diplomáciai megállapodások (Kanada, Olaszország), másrészt a betöltetlen nagyköveti helyek fokozatos elfoglalása arra vall, a kínai politikai veze tés próbál kibontakozni az önelszigeteltségből, amelybe évekkel ezelőtt jutott. Kína egyébként a világ 47 országával tart fenn diplomáciai kap csolatot, a „kulturális forradalom" idején azonban Kairó kivételével az összes nagykövetet visszarendelték. A kiútkeresést látszik igazolni az ís, hogy a közelmúltban szabadon engedték a kémkedéssel vádolt Walsh amerikai püspököt, s megtették az első lépéseket az Indiával való viszony rendezésére is. Láthatóan a szocialista országokkal, elsősorban a Szovjet unióval való normalizálódás halad eléggé nehézkesen, bár az előző évekhez viszonyítva e téren is sok min den megváltozott. A normalizálódás alatt egyébként az államközi kapcsolatokat értjük, mivel a pártok közti kapcsolatok kérdésében — a kínai fél hibájából — előrehaladás nem tör tént. E változást részben a közelmúltban megtartott IX. központi bizottság 2. plenáris ülésszakáról kiadott közle mény is igazolja. „Enyhülés" érződik, annak ellenére is, hogy Mao elnököt idézve leszögezi: „Továbbra is fenn áll az újabb világháború veszélye", s ezért „valamennyi ország népének készültségben kell lennie" ... Azt sem felejtették el kinyilatkoztatni, hogy „a világ valóban marxista—leninista pártjai és szervezetei újabb nagyszerű sikereket értek el az Egyesült Államok vezette imperializmus, a szovjet revizionizmus vezette modern revizionizmus .. . ellen vívott harcban" A közlemény egyébként azon ritka dokumentumok közé tartozik, melyet nyilvánosságra hoztak. S bár hangvételében a „szovjet revizionizmus" elleni szokásos támadások, valamint a „szociál imperializmusra" vonatkozó kitételek szerepelnek, — ez a hangnem mégis eltérő az eddigi dokumen tumoktól. Figyelmet érdemlő, hogy a hadsereggel szemben a párt vezető szerepét hangsúlyozzák, s alábbha gyott a „honvédő kampány". Ugyanakkor elsősorban ideológiai és nem államközi kérdésként kezelik ismét a szocialista országokkal kapcsolatos fenntartásaikat. Az a tény pedig, hogy arra szólítják fel a tömegeket, „újabb győzelmekkel köszöntsék a IV. Orszá gos Népi Gyűlés összehívását" (1965. óta nem hívták össze), arra vall, meg akarják oldani a betöltetlen ál lamfői tisztet is. Hisz mint ismere tes — és ezt a közlemény is leszögezi—a „forradalmi tömegbírálat" elsöpörte „a renegát, sötétben bújkáló söpredék Liu Sao-Csi-féle ellenforra dalmi revizionista vonal kártékony befolyásának maradványait". Ezekből és más jelekből arra lehet következtetni, Kína próbálja elfoglalni az őt megillető helyét a világban. Kedvező légkört teremtett egyébként ehhez az ENSZ 1970-es ülésszaka is. Kína ENSZ-képviselete kérdésében — két évtized után először — abszolút többséget kapott a világszervezetben. Az újesztendő feltehetően beérleli ezt az igazságos követelést is, melyet a szocialista országok két évtizede tá mogatnak. Kína szempontjából nem mellékes az sem, hogy a nyugati monopóliumok, NATO-tagországok szin te versenyt futnak a kínai piacért. Látni kell viszont azt is, „Kína útja a nyugati világban" nem mentes hátsó szándékoktól sem... S az ímpe rialista körök terveinek aligha van köze a béke és a nemzetközi együtt működés elve erősítéséhez . .. A világpolitikai helyzet, persze, azt követeli, hogy Kína ne fenyegetés legyen, hanem a nemzetközi együttműködés ígérete. S ehhez éppúgy, mint a bonyolult indokínai helyzet rendezéséhez arra volna szükség, hogy a kínai vezetők végre tudatosítsák he lyüket a világban. A most folyó kínai—szovjet tárgya lások alkalmat nyújtanak egyébként arra, hogy — államközi szinten — valóban rendeződhessenek a kapcso latok. A Szovjetunió és a szocialista országok vezetői számtalanszor leszögezték ennek szükségességét, s nem vitás, hogy a szocialista világrend szernek ez éppúgy érdeke, mint a békés egymás mellett élés elve gyakorlati érvényesülésének. ... A reményeket és kilátásokat nézve eaek a tételek mindenképpen nyitott számlával futnak az újesztendőben FONOD ZOLTÁN