Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-29 / 307. szám, kedd

K

iérünk a faluból. Innen, a Szivattyú-teleptől tiszta időben még a harmadik falu határában meghúzódó tanyácskákat is észreveszi a jó szemű ember. Most tizet mutat az óra s még húsz méterre se látunk. Pedig az autó reflektora is segít, de mindhiába, az ólomszínü köd átláthatatlan. Olyan érzésünk támad: a köd óloinsúllyal nehezedik a tájra. Mozdulatlannak érezzük benne a tanyai világot. Ha tizenöt-húsz évvel ezelőtt, Ilyenkor, december derekán valaki személygépkocsival akarta volna megközelíteni a tanyavilágot, alighanem lemond erről a szándékáról még a királyrévi faluvégén. Innen már sártenger volt a határ, illetve a tanyavilág minden útja, hacsak csontkeményre nem fagyasztotta az esztendő utolsó „embere". Persze hiába fagyott meg a vendégmarasztaló sár, a „kényesebb" járművek részére az utak akkor is járhatatlanok maradtak. Hiszen még a traktorok „hasa" is fennakadt a mély nyomokban. Nem mintha régebbi időben, 30—40 évvel ezelőtt nem lett volna sár meg rossz út ezen a vidéken. Volt bizony, bár az is igaz, hogy a szekerek nem vágtak olyan nyaktörő árkokat, gödröket, mint a traktorok. És a tanyai ember ilyentájban már csak akkor mozdult ki a tanyából, ha valami nagy szükség hajtotta. Egyszóval a tanyák késő őszszel és hóviharos télen el voltak zárva a világtól. Most is úgy áll itt előttünk ez a ködfal, mintha megálljt akarna parancsolni. És sár most is van, nem is akármilyen. De út is van, kemény, sima köves út. Minden akadály nélkül eljuthatunk tehát a tanyák eme részének „központjáig", mármint a Csárdáig. Igen, a Csárda volt ezeknek a házaknak, házcsoportoknak a legközpontibb helye. Bleonyára ezért emlegetik még ma is gyakrabban Csárda, mint Alsóhatár (Dolný chotár) néven. Nem az ugyan jövetelem célja, hogy így rajzolgassam a környezetet. Az a kíváncsiság csalogatott ide, hogy ebben a tanyavilágban hogyan töltötték a karácsonyt régen és hogyan töltik ma. De kitől kérdezzem meg? Sehol egy ember. A csárda meg még zárva. Bekopogok egyik ismerősömhöz. Nem lehet észre nem venni, liogy belépésem pillanatáig valami miatt bosszankodott. Ha akarja, majd megmondja, hogy ml miatt — gondolom, és megkérdezem: — Hát hogy megvagyunk, bátyám? — Á, ne is kérdezd. Annyi a gond meg a bosszúság, hogy az ember... K

ézlegyintéssel fejezi be. Cigarettával kínál, rágyújt, mélyen mellre szívja a cigarettafüstöt, majd gondterhelten belebámul a fiistgomolyagba. — Ugyan ml nagy baja lehet, hiszen, amint látom ... — Amit te látsz ... Ott van az a két híző. Az egyik már alig áll a lábán. Nem bírják a lábai azt a háromszáz kilónyi súlyt, amit magára szedett. Le kéne vágni, de ilyen az idő. Meg együtt is akartam a kettőt, jobb velük úgy dolgozni. És akkor, amikor itthon, együtt lesz a család, hogy vihessenek a gyerekek egy kis kóstolót. — Ha nekem csak ilyen gondjaim lennének ... — Itt ez a teknő is ni — mutat a sarokba támasztott alkalmatosságra, amelyet egyidőre minden évben a leölt hízók átmeneti „lakásának" tartanak fenn —, kiszolgált negyven évet. Még kibírna vagy húszat. De NEKI már nem kell. Olyan kell, amilyen a komáéknak van. Dézsa. Merthogy ez már nem modern. Igaz — mondja aztán megadóan —, ebbe a két disznó nem férne bele. Még akkor se, ha a hús nagyobb részét konzerváljuk ls. — Hát azt meg hogyan? — kérdezem —, elviszik a húst a konzervgyárba? — Fenét, van itt már konzerválógép annyi, hogy csak. Csak olyan kézzelhajtós, de jó. Már mi is megrendeltük Csehországból. Kell az, tudod, mert ide nem mindennap hoznak friss húst. Az ember gyomra meg nem bírja egész nyáron a kétlábúakat. De látod milyen vagyok. Még azt se mondtam, hogy ülj már le. A szék felé mozdulok. — Ne itt a kamrában. (Neki ez már kamra, pedig padlós, plafonos és üvegajtaja van. S nincs benne egy szem hombár sem, de van benne konyhaszekrény, tűzhely, asztal, székek, még egy heverő is.) A szobába invitál. — Kati néni agyoncsap, ha ide csizmában, cipőben belépünk, aztán folt marad a szőnyegen — mondom. — Sose törőd] vele. Felforgatja az kétszer is a házat karácsonyig. Ki tudja, most is mivel jön haza, hiszen elvitt magával vagy négyezer koronát Galantára. Valami naftakályhát akar venni, merthogy ő nem fogja a szénport meg a hamut egész télen takarítani. Én meg akkor vágjam át a falat, hogy mind a két szobát fűtse az a nyavalya. Csak ne kapna — mondja haragosan, de szelídebben teszi hozzá —, hát majd csak lesz valahogy. A jó meleget azért én is szeretem. Nem is megyünk a különbéjáratú szobába, hanem a jó meleg belső konyhába. Mert az a másik csak olyan főzőkonyha. Akadt harapnivalóból még választék is a hűtőszekrényben és a spájzban. Mégis panasz és panasz, de még mennyi. Elromlott a villanybojler. — Tegnapra ígérték, hogy kijönnek megjavítani. Még ma se jöttek. És nyakunkon a karácsony. Csak a tévénk el ne romoljon, mert akkor ... De nem sorolom. Látom, hogy mennyi a gondjuk, a bajuk. Megkérem, mondjon valakit, minél idősebbet, aki nekem a régi tanyai karácsonyokról szívesen beszélne. Gondolkodik néhány másodpercig, aztán hirtelen kiböki: — Hát a Józsi bácsi. Ö már közel jár a nyolcvanhoz, és tud az mindent. — Merre laknak? Felkeresem. — Hány óra? — kérdezi ő. Mondom, hogy fél egy. —• Akkor otthon még nem találod. Ilyenkor már a csárdában van. V

alóban ott találom. Sört isznak legtöbben meg féldeci rumot. Ö bort. Mondom, mit akarok. Dehogy kéreti magát, ömlik belőle a szó. Csak az az egy kikötése van, meg ne írjam, ami egyszer, olyan 50 éve a komájával megesett, mert akkor az kiátkozza őt a világból. — Szépek, igen szépek voltak a régi karácsonyok. Hej, mi gyerekek mennyire készültünk, vártuk a Jézuskát, hogy mit is fog hozni. Hát volt, akinek hozott szépen. Néha még csizmát is. örült, aki kapta, de annak is jutott egy kevés boldogság, aki nem kapott kabátot, csizmát, mert ülhetett egész télen a sutban, a jó melegben. Itt a tanyákon azért mindig akadt valamilyen tüzelő. A szenteste is igen szép volt. Lámpát ls korábban gyújtottak, mint máskor. Az asztal alá már be volt készítve a jó széna. Akinek tojtak a tyúkjai és nem volt muszáj eladni a tojást, az azt ís tett oda egy kosárkával. Akinek meg lova volt, az a szerszámot ís bevitte. Ilyen is akadt. Szegetlen kenyeret meg minden gazdaasszony sikerített az asztalra. Na és a mákos tészta. Kétszer annyit készítettek, több mákot tettek rá ős meg is cukrozták egy kicsit. De voltak ám más örömök is. Ahol volt, aki jobban tudott olvasni és biblia is akadt a háznál, ott lekuporodott ki hova tudott, aki olvasott, az meg a lámpa alá. És hallgattuk a Jézus születését: a jászolt meg a szalmát. Hej, milyen boldogok lehettünk mi tele gyomorral, a meleg házban. Szomszédba itt nemigen mentek, együtt hallgatta a család a szentírást. Néha nyolc-kilenc óráig. Ha a petróleum kifogyott, ott volt az olajmécses. Nem kellett félni, hogy kikapcsolják a villanyt. E

gyéb öröm is akadt. Aki nem vághatott egy tavaszi malackát, az úgy ügyeskedett, hogy legalább egy füles kerüljön a karácsonyi asztalra. Micsoda ebéd volt abból. Nem is egy, hanem kettő. Hát ha még más is hurokba vagy hálóba került. Az ám csak a boldogság, ha a lékre csalt csuka már a merítőhálóban ficánkolt. Maradt akkor hal a Feketevízben télre is, most már nyáron sincs. De hát mennyi minden nincs, ami akkor annyi örömöt okozott. Azok a régi szép karácsonyok... Egyszer meg hogy jártunk a komámmal. Karácsony másodnapján. A jó ételtől erősen megszomjaztam. ö is, mert egyszer csak beállít: — No megyünk? Nem Is kérdezte, inkább mondta. Felhajtottunk egy kevés pálinkát, csak úgy az üvegből, úgy jobban esett, aztán mentünk. Nem volt messze a csárda, az idő meg szép. Odaérünk, szól a koma a csapiárosnak: — Bort, két üveggel. Mi a fenel? — mondom. Ö meg: — János van, vagy mi a csuda. Elfogyott a bor másodszor is. Indultunk haza. Már sötétedett volna, ha nincs hó. De volt, jó nagy. Mentünk a nyomon, már amennyire tudtunk. Jó sokára értünk az én házamhoz. Mondom a komának: — Gyere már be egy percre, legalább nem pöröl az asszony, ha ketten vagyunk. De bizony pörölt. Megmutatom én, hogy ki az úr a háznál, mondom magamban és az asztalra teszem a pálinkásüveget. A savanyú bor után gyorsan elfogyott. A koma indult. Szólok: — Elkísérlek. — Még csak az kéne, hogy reggelig kísérgessétek egymást — így az aszszony. Elment a koma, én meg be az ágyba. Egyszer csak felráz az asszony: — Te ember, valaki zörög, eredj ki te. Feltápászkodom, odabotorkálok az ajtóhoz, hát hallom, hogy odakünn nemcsak dörömböl valaki, hanem káromkodik is, hogy az embert már a saját házába sem eresztik be. Ejnye már no, hogy én nem lennék itthon? De hiszen itthon vagyok. Na megállj, akárki vagy ... Fogom a botot, nyitom az ajtót, de ütni már nem volt időm, mert a koma úgy esett be az ajtón, hogy engem is majd leütött a lábamról. •Hát akadtak akkor ilyen kalandok. Igen szépek voltak a karácsonyok. Nem lehet azt elfelejteni. Igaz, volt olyan karácsony is, hogy még a legények sem tudtak kimozdulni a házból mert se út, se járda nem volt, Most meg... Hogy milyen a mai karácsony, azt már tudom. Nézem a sok antennát, a manzárdszobás házakat. Szegény ^asszonyok. Mennyit kell gürcölniük, míg felkészülnek a karácsonyra, míg a három szőnyegezett szobát kitakarítják. A mosás —< hiába kevesebb a gyerek — még mosógéppel is tovább tart, mint akkor régen. M

em tehetek róla, nekem mégis élvezett hallgatni ezeknek a tanyai embereknek karácsonyuk tengernyi gondját^ baját. Mert van benne valami, amiben ma már a holnapot látom. HARASZTI GYULA OHWEPEl a TANYAVILÁG KhHNMRMHM ZBYCH ANDRZEJ: KLOSS SZAZADOS KALANDOS TÖRTÉNETE 32. — Menjünk — mondta Kloss ingerülten, de belül fojtogatta a gyűlölet. Szerette volna eltaszítani magától eít a bÉkát, de a lány már magához szorította és nyirkos tenyerével megsimogatta az arcát: — Menjünk hozzád, Hans. — Képtelenség — mondta Kloss. — Tisztességtelen lennék, ha visszaélnék gyenge pillanataiddal. De Igazad van, menjünk. Hol a lakása kisasszony, ahová kísérhetem? — Ugyan, csak nem akarod azt mondani, hogy nem tudod, hová szállásolták el Henning professzort? — nézett rá csúfolódó arckifejezéssel a lány. — Töredelmesen bevallom, ezt elfelejtettem kinyomozni, de biztosíthatlak, e mulasztás oka egyedül csak az, hogy étidig még mindig pontosan megjelentél a randevún. „Ez az alakítás nagyszerűen sikerült", gondolta Kloss, de a lány tovább hitetlenkedett: — Ruppert sem árulta el? — Ruppert ismerős és nem barát — mondta szinte rendreutasltóan. — Ismerősökkel szemben viszont bizalmatlan vagyok. — Szóval nem bírod Ruppertot? — faggatta tovább a lány. — Nem. Eh a határozott és kemény embereket szeretem. — fin is — mondta a lány. — Te, remélem, kemény vagy? Másnap reggel, alig hogy belépett az irodába, Rechte hivatta. Rechte még a régi iskola tisztje volt, született Ab wehrtiszt, aki keserű szájízzel jogadta, hogy a háború jelhígította az Abwehr sorait is. — Menjen el Lotharhoz, tíz óra harminckor várja a Polizer strassén. — Igenis. — Valamibe megint bele akarják ülni az orrukat az urak — mondta Rechte. — Hallgassa meg őket. Remélem tud hallgatni. — Tudok — válaszolta Kloss. — Semmiféle beszélgetést nem kezdeményez Lotharral. Sejtetni kell csak vele, hogy az Abwehr mindent lát, mindent hall és mindent megjegyez, de nem dobja kártyáit kiabálva az asztalra. Megértett? — Természetesen. Kloss tisztelgett és távozott. Nem árult el semmit abból a belső feszültségből, amelyet ez az utasítás váltott ki benne. Oka volt rá, hisz Anna ma 12-kor találkozik másodszor Ruppelttel, és ha a Gestapónál a beszélgetés másfél óránál tovább tart, nem tudja biztosítani Annát. Megállt a szucskói sorompónál, végignézett az utcán, jól ismerte minden házát, minden fáját. Az utca végén lakott egykor Ludka néni,- anyja testvére. Kloss most keserűen gondolt arra, hogy mindössze néhányszáz lépés választja el gyermekkorának emlékeitől, de lehet, hogy ezt évekig nem teheti meg. Teherautó állt meg a sorompónál. Az SS-ek egy embercsoportot taszigáltak fel a platóra. Egy öregasszony, akiben egykori tanítónőjét vélte leifedezni, üres tekintettel nézett át rajta. Lothar előszobájában szinte csak másodperceket kellett várnia. Klosst most nyugtalanította a pontosság, az udvariasság, amivel Lothar jogadta. Tudta, hogy Lothar a sértett emberek csoportjához tartozik, az előléptetések elmaradásából fakadó keserűség elszánttá tette. Elszánttá és veszélyessé. Lothar Hitler uralomrajutása előtt egy kozmetikai gyár ügynöke volt. Ogy mondják, első SD-s működései közé tartozott, hogy egykori kenyéradófát sajátkezűleg lőtte agyon Hamburg alatt, az egyik internáló táborban. Volt is némi kellemetlensége emiatt a Wehrmachttal. Lothar ettől kezdve gyűlölte a Wehrmacht embereit. Ha kicsit többet ivott, szívesen nevezte a nemzetárulók gyülekezetének a Wehrmachtot, s bizonygatta, hogy a Führer sem hisz nekik. Kimért udvariassággal fogadta Klosst. Előírásosan magasba lendítette a karfát, majd a fotelre mutatott. Kloss türelmetlen volt. Tudta, hogy idegtépő és semmitmondó fecsegés vezeti be a beszélgetést, közben az idő rohan. Lothar Henning • professzorról kezdett beszélni. Megemlítette, hogy figyelmét nem kerülte el Kloss és Benita lassan alakuló kapcsolata sem. Pimaszul kérdezte, hogy erre a flörtre Kloss parancsot kapott-e a főnökétől, vagy csak úgy, magánszorgalomból udvarol? Arra is kíváncsi volt, hogy Rechte ezredessel szoktak-e Henning professzorról beszélgetni? Kloss társalgásnak fogta fel a dolgot vagy vállat vont válasz helyett, vagy egyszerűen nemet mondott. Elhatározta, hogy véget vet a tapogatózásnak és röviden vázolta a következőket: Benitával kedvtelésből sétál, de ha ez nemzeti érdekeket sért, szakít a lánynyel. Rechte ezredessel — közölte — egyetlen egy alkalommal, a fogadáson beszéltek a professzorról, de akkor is olyan formában, hogy az ezredes közölte vele: Henningék védelme telies egészében a Gestapó dolga. Elmondta, amit akart és várt. Tudta, hogy kérdést nem tehet fel kockázat nélkül, itt pedig semmit sem akart kockáztatni. Azért sem, mert az idő rohant és szeretett volna minél előbb szabadulni,. biztosítani Anna találkozását Rupperttel. Ruppert? Ennél a gondolatnál meg-, állt. Valami azt súgta neki, hogy Ruppetről fognak beszélni. Nem is tévedett. Félóra tapogatódzás után Lothar feltette az első kérdést. A hangsúly és hangerősség változtatásából Kloss azonnal megértette, hogy egészen bizalmas dolgokról lesz szó. — Arról van sző, főhadnagy úr, hogy szeretnénk kiegészíteni információnkat Ruppert századosról — kezdte Lothar. Kloss érezte, hogy szíve a torkában dobog, de uralkodott magán, látszólag szórakozottan rágyújtott egy cigarettára, utána, ahogyan Rechte utasítása szólt, semmltmondóan válaszolt: — Ruppert századosról az Abwehr semmivel sem tud többet, mint a Gestapo. — Világosabb választ kérek, főhadnagy úri Ez túlságosan Abwehr-lskola ízü kitérés volt. — Alaptalan vádaskodás ez, Herr Sturmbannführer — vágott vissza hidegen Kloss. — Egyébként sem lehet a fejemben az Abwehr teljes adattára. — Elég! — csapott az asztalra lothar. — Talán csak nem akarja azt mondani, az Abwehrnek jel sem tűnt az a lényegtelen momentum, hogy Ruppert a háború előtt már dolgozott a lengyel kémelhárításnak? — Ruppert? — Kloss arca egészen elváltozott. — Nem, biztosíthatom önt, hogy Ruppertről nincsenek ilyen jelle-. gű információink. Ha önök ezt felderí tették, ha Ruppertet letartóztatták, gratulálok a sikerhez. Kloss óvatosan az Órájára nézett, látta, hogy mindössze nyolc perce van hátra. Nyolc perc Anna és Ruppert találkozásáig, és ha ez a beszélgetés addig nem fejeződik be, Annának vége. (Folytatjuk) XII. 29. 4