Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-20 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

Tessedik Sámuel a szlovák és a magyar nép nevelője A régmúlt időkben az uralkodó osztályok külön­féle meséket költöttek a „jó papról", aki „holtig ta­nyl", aki csak a híveinek él, a népnek áldozza éle­tét... Amikor azonban a „jó pap" kilép a mesék keretei közül, akkor semmivel sem kisebb a riada­lom, mintha az ördög lépne ki a meséből a valóság­ba, hogy magával vigye azokat, akik incselkedtek vele, akik a konyháján torkoskodtak ... Engels is tesz említést „A német parasztháború" című munkájában olyan papokról, akik „mint polgá­ri vagy plebejus származásúak, elég közel állottak a tömegek életviszonyaihoz, hogy papi mivoltuk el­lenére is megőrizhessék rokonszenvüket a polgári és plebejus rétegek iránt". A szabadságharcosok plebejus-papi katonáin kívül a haladó tudomány képviselői között is találunk pol­gári vagy plebejus származású papokat. Közülük való Tessedik Sámuel ls. A XVIII. század végén lépett fel, amikor a lassú polgári fejlődés ellenére a feudalizmus Magyarorszá­gon is válságba került. A mezőgazdasági többterme­lés és egyes termékek ipari feldolgozása új igényeket támasztott a mezőgazdaságban dolgozók képzettsé­gével szemben. A tudatlan és szakismeretekkel nem rendelkező jobbágy már nem tudta a piacra kerülő árumennyiséget a kívánt mértékben növelni. Ezt a feudalizmus és a gyarmati elnyomás bék­lyóitól erősen gátolt, de mégis bontakozó tőkés fej­lődést tükrözi Tessedik Sámuelnek, az első magyar „gyakorlati gazdászati és ipariskola" megalapítójá­nak a pedagógiai munkássága. A szlovák lelkészcsaládból származó Tessedik Bé­késcsaba, Pozsony után Debrecenben folytatja tanul­mányait, majd a németországi egyetemi éveket kö­vetően 1767-ben az evangélikus egyházközség papja­ként Szarvasra kerül. Kezdettől fogva több akar lenni, mint lelkipásztor: népét a legégetőbb gya­korlati kérdésekről akarja felvilágosítani. Szarvason közelebbi kapcsolatba kerül a falusi néppel; Itt döb­ben rá, milyen elmaradott gazdaságilag és a műve­lődés terén is. Gyakorlati tevékenységét azzal kezdte, hogy végiglátogatta az egyes családokat, miközben egészségügyi és egyéb hasznos tanácsokat adott hí­veinek. Olvasóegyletet alakít, idősebb asszonyokból a „kertésznők társaságát" próbálja megszervezni stb. A fiatal Tessediket később megbízzák a Békés me­gyei evangélikus iskolák felügyeletével, így közelről megismeri a siralmas falusi népoktatást. Az ala­csony, sötét és egészségtelen tantermekben 100— 300 gyermeknek órákon át kell szorongania. A taní­tási anyag haszontalan, értelmetlen, még írni és ol­vasni is alig tanulnak meg. Nagy lendülettel lát munkához. A parasztság sanyarú sorsának okait elemezve a müveletlenséget, tudatlanságot, a környező világ nem ismerését látja a leglényegesebbeknek. Eljut annak felismeréséig, hogy a parasztság kétségbeejtő helyzetének végső oka az, hogy a föld, amelyet a paraszt megművel, nem az övé. E végső ok kiküszö­bölésének gondolatával azonban nem foglalkozik, annál inkább foglalkoztatja a felvilágosodás korának nagy eszméje: az egyes ember boldogulása, akárcsak a közösség jóléte, mely elsősorban az ifjúság célszerű és helyes nevelésétől függ. A parasztság boldogulá­sának pedagógiai előfeltétele: a tanítást össze kell kapcsolni a munkára neveléssel, a termelő munká­val. A falusi iskolaügyre vonatkozó okfejtését kiemel­kedő irodalmi alkotásában. „A parasztember sorsa milyen és milyen lehetne Magyarországon" című, 1784-ben megjelent német nyelvű művében fejti ki. 1780 májusában sikerült kikoldulnia a szarvasi földesúrtól azt a 6 hold szikes földet, amelyen saját költségén épületet emeltetett, kertet létesített, szer­számokat hozatott, s megnyitotta mezőgazdasági is­koláját. Négy évig maga és felesége, később már jól képzett pedagógusok alkotják a tantestületet. Az intézet és Tessedik tekintélye egyre nő, hírét hazai és külföldi lapok is növelik. II. József kitüntetésben részesíti, anyagi támogatást azonban sem tőle, sem az őt követő II. Lipóttól nem kap. Mi mindent tanítottak ebben a mintaiskolában, amely pl. 1791-ben közel ezer, főleg jobbágy tanulót számlált? Tessedik megtartotta a nagyobb elemi iskolák tan­tárgyait (írás, olvasás, fogalmazás, számtan, földrajz, történelem). Ehhez járult az az ismeretkör, amely az emberrel és környezetével foglalkozott (tanul­mányozták az emberi testet, annak részeit és szere­pét, a természetismeretben a föld, ég, levegő, tűz, víz és hasonló jelenségek tulajdonságát, felhaszná­lását; tanultak egészségtant stb.). Nem feledkezett meg a magyar, szlovák és német népdalok énekelte­téséről sem — az oktatás ugyanis a gyermekek anya­nyelvén folyt. A felsőbb osztályokban a legfontosabb tanulmá­nyokat a vidék gazdálkodásának fellendítésével kap­csolatos ismeretek képezték. A mezőgazdaság minden ágában érvényesülő elvekről, a korszerű gazdálko­dásról nemcsak általában beszéltek, hanem részletei­ben is tanulmányozták a föld- és rétművelést, állat­tenyésztést, kertgazdálkodást, méhészetet, selyem­hernyó-tenyésztést, szőlészetet stb. Gyakorlatban vizsgálták a mezőgazdasági termékek ipari feldol­gozását, valamint értékesítését is. A kereskedelmi számtan és könyvitel eleme mellett mértani rajzot, földmérést is tanultak. Fontos tanulmányág volt az állategészségtan. Nem feledkezett meg az építészet, pénzügyi ismeretek, államgazdasági tudnivalók nyúj­tásáról sem. A gyermekek több mint 60 féle munkát végeztek, de nem egyszerre, hanem lassan, egymás után, idő és körülmények, testi és lelki képességek, hajlam és kedv szerint. Az oktatás gerince a minta­gazdaságban és szertárszerű gyűjteményben folyta­tott gyakorlati bemutatás és a termelőmunkában való gyakorlás volt. Ebben az iskolában a parasztság az évszázados szellemi elmaradottságból egyszerre a legmodernebb gazdasági ismeretek birtokába jutott, amit az egyik vizsgán részt vevő megyei főtisztviselő így fogalma­zott meg: „ezek többet tudnak, mint mi". Ez persze abban az időben veszélyes dolog volt. A jó pap kilépett a mesék világából — ahogy meg­kezdte felvilágosító munkáját, nyomban megindult ellene a mozgolódás, szervezkedés. Sorsa nem lehe­tett különb, mint azoké, akik ugyancsak szépet és merészet akartak. A község műveletlen, de nagyhan­gú vezetői a legképtelenebb ürügyekkel (pl. mert éjjel sokáig olvas és ír, ráfogták, hogy annak idején az iskolában nem tanult eleget és most kell pótol­nia}, ellene uszítják a népet; bűvös papnak mondják, mert ismeretlen növényeket honosít meg. A község vezetőihez csatlakoznak a „feketekabá­tosok", a papok, akiknek szintén okuk volt — sze­mély szerint is — haragudni Tessedikre, mert állan­dóan bírálta életmódjukat, anyagiasságukat, léha életüket. Megtámadják, mert a templomban is tanít­ja, neveli híveit, vallási türelmességet hirdet stb. Ellenségei hibákkal tiportatják le kertjét. De nem­csak a közvetlen reakció, a bécsi államhatalom is igyekezett a lehető legszűkebb körre szorítani hasz­nos tevékenységét. Közvetve ezek a tények idézték elő intézetének megszűnését, a legfőbb ok azonban az volt, hogy nem rendelkezett megfelelő anyagi bázissal. Tessedik pap volt, nem lehetett forradalmár, de egész életét népének boldogulására áldozta. Decem­ber 27-én lesz 150 éve, hogy meghalt. Munkában, szervezésben eltöltött 78 év után kiábrándultsággal és baljóslatokkal szívében hunyta le szemét. Szarvason járva a mit sem sejtő idegen ma is bó­logatva dicséri: micsoda egyenes utcák! — talán felesleges mondani, hogy Tessedik jóvoltából, mert ehhez is értett, s ebből is részt kért, együtt fogta a léniát a mérnökkel. Széles látókörű, művelt peda­gógus volt, ismerte kora mezőgazdasági tudományát, a pedagógia jelentősebb korabeli eredményeit, jól látta az akkori magyar társadalom égető kérdéseit, a nemzetiségi és felekezeti problémákat, s a maga területén igen haladó és előremutató módon igyeke­zett megoldani ezeket. „Folyton szem előtt tartom, hogy hazámnak és az emberiségnek használnom kell". SZ£B£RÉNYI JUDIT arciék nagy, öreg házban laknak. A ház mindegyik szobája új bútorral volt be­rendezve. Csak a leghátsó szobában vol­tak öreg bútorok. Ennek a szobának ajtaja mindig zárva volt, mintha valami nagy-nagy titkot rejtegetne benne. Marci képzeletét gyak­ran izgatta a szoba kulcsra zárt ajtaja. Sze­rette volna felfedni titkát, de a ház kulcsait édesanyja hordta magánál. Egyszer aztán hogy­hogy nem, édesanyja nyitva felejtette a titokza­tos szoba ajtaját. Marci észrevette, kibújt az ágyból, és bekukkantott a sötét szobába. Föl­kapaszkodott az ablakra és megpróbálta föl­húzni a redőnyt. Félig sikerült csak, mert a redőny málott anyaga elszakadt, ahogy hozzá­nyúlt, és úgy csöngött alá, mint a törött ma­dárszárny. A kisfiú egészen elszomorodott. Egy ideig tanácstalanul állt a hűvös, sötét szobá­ban, de csakhamar mentő ötlete támadt. — A gyertyák! — ujjongott a szíve. — Tu­dom, hol vannak a gyertyák, — s rohant ki a konyhába értük. Amikor meggyújtotta az elsőt, a gyufa fel­lobbanó fényénél meglátta a nagy ezüst gyer­tyatartót. Beléhelyezte a gyertyákat, sorban meggyújtotta őket, s a nagy csöndben egyszer­esük valamilyen hangot hallott. — Ide gyere a sarokba, — mondta a hang. Marci széjjelnézett, s hirtelen nem tudta vol­na megmondani, milyen irányból jött a hang. — Ide, ide, — hallotta újból, s Marci elin­dult a szoba egyik sarka felé. Az íróasztal előtt egy szék állt. Ráült. — faj, de régen nem ültek rajtam, — recseg­te a szék. — Dehogynem, dehogynem, mi ülünk rajtad, — kiáltozták a porszemek­— Régen meghalt a gazdánk, azóta itt poro­sodunk, — sóhajtották a könyvek is a könyves­polcon. MOYZES ILONA: Az íróasztal meséje — Látod, ezért hívtalak ide, amikor meggyúj­tottad a gyertyákat, — szólalt meg az öreg íróasztal. Édesanyád arcán kívül rég nem lát­tunk emberi arcot. Csak a szél fütyül a ház fe­lett: — Fiú, fiú, fiú ... a gazdátok nem tér visz­sza többé, ne várjátok. — Tudod-e Marci, ki volt a mi gazdánk? A nagyapád? Ügy bizony! Messze földön szívta magába az orvostudományt, szüntelenül csak a könyveit bújta. A betegekhez éjnek idején is elment, ha hívták. Még a hóvihar sem tartotta vissza. Leghűségesebb betegei a szegény em­berek voltak, akik csak jó szóval fizettek, mert egyebük sem volt, és örült a jó szónak is. Olyankor fütyülni kezdett és nekünk is jó kedvünk kerekedett. Éjszakáit kis lombikjai mellett töltötte, amelyekben különböző vegy­szerek fortyogtak. Olyan csodaszert akart föl­találni, mitől — ha megisszák — megszűnik az Irigység és gonoszság. De egy rossz ember megneszelte, mit forral éjszakánként, elvitette és hét lakat alá zá­ratta. Nagyon elszomorodott akkor a jó öreg or­vos. Nem a saját élete miatt, hanem azért, mert nem oszthatta szét csodaszerét, aminek elké­szítéséhez már csak egy egész kevés munka hiányzott. Összecsomagolta legszükségesebb műszereit, beletette elnyűt táskájába azzal a gondolattal, hogy tálán még segítségére lehet valakinek az úton. Így indult neki az ismeret­lennek. Mielőtt elment, ezekkel a szavakkal búcsúzott édesanyjától: — Te vagy az egyetlen lányom, ha fiad szü­letik, folytassa a munkámat. Ebben az íróasz­talban megtalálja az írásokat, amelyekben fel­jegyeztem, mit kell tennie, ha nem jönnék vissza. De amíg a kis unokám fel nem nő. tartsd zárva szobám ajtaját... — Azóta nem láttuk a nagyapádat. Csak a szél ad róla néha hírt: — Fiú, fiú, fiú ...a gazdátok nem tér visz­sza többé, ne várjátok. — Ilyenkor nagyon elszomorodunk, mert eszünkbe jut, hogy milyen lágyan törölte le rólunk a port. Ogy ápolt bennünket, mint leg féltettebb gondolatát az orvostudományt. Ami­óta elment, árvák és rabok vagyunk. Látod ezért hívtalak, hogy mindezt elmondjam ne­ked, — fejezte be az íróasztal. — Ha nagy leszek, én is szeretni és ápol­ni foglak benneteket, — ígérte lelkesen Marci. Hozott egy rongyot, meleg szappanos vizet, s az íróasztalt és a régi bútort gondosan le­mosta. A régi órát felhúzta. Minden csak úgy ragyogott a szobában. De nemcsak a bútorok nevettek. Valahol közöttük, titokzatos, finom nevetés­sel nagyapó arca ts nevetett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom