Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-13 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

Századunk nagy zenei egyénisége, Beethoven kétszázadik születésnapját ünnepli az egész világ. Igen, az egész kultúrvilág, élén a művészekkel, akik kimeríthetetlen tartalmú műveit tolmá­csolják, a zenetudósokkal, akik újabb és újabb oldalról világítják meg élet­művét, a közönséggel, akinek megada­tott műveit hallgatva részesülni a zene mágikus hatalmának ünnepi varázsá­ban és mindenki más, még az is, aki talán csak nevének kilenc betűjét is­meri. Mert nincs még egy zenésze a vi­lágnak, akinek művei hozzá hasonló népszerűségnek örvendenének, mert nincs koncertterme a világnak, ahol csodálatos dallamai ne csendülnének fel, nincs művésze a világnak, akinek repertoárjában ne lenne képviselve és aligha akad klasszikus lemezgyűjtője a világnak, akinek diskotékájában a haj­szálnál is vékonyabb rovátkák ne őriz­nék muzsikáját, pedig összesen csak 135 opusszámmal ellátott művet hagyott ránk hagyatékul. Mi hát a titka, a varázsa, a mágneses vonzása ennek a páratlan népszerűség­nek? Mi az az erő, mely hatalmába keríti, letiporja vagy szférikus magas­ságokba lendíti előadóját és hallga­tóját egyaránt? A kérdések özönét, hosszú láncolatát lehetne még felsora koztatni, de megadni rájuk az egyértel­mű választ szinte lehetetlen, mert nem lehet a szavak nyelvére átmenteni azt a kinyilatkoztatást, amit Beethoven gé­niusza a zene és a hangok nyelvén mondott el. Rendkívüli egyéniség volt. Elég egy pillantás ránk maradt képeinek, szob­rainak egyikére, hogy erről meggyőz­zön. Kortársai leírása szerint kicsiny volt és zömök, erős nyakú, atléta alka­tú. Széles arca téglavörös, csak élete vége felé lett betegesen sárgás az arc­bőre. Homloka hatalmas és dudoros. Ko­romfekete, rendkívül sűrű haját mintha fésű sohasem járta volna át és „Medú­za klgyói"-ként szanaszéjjel állott. Sze­törjön. Ö, milyen szép ezerszer élni az életet" ... írja később Wegelernek, za­bolátlan életösztöneinek tanújeleként. Visszatér hát az életbe, mely még ez­után 25 gyötrelmes évet tartogat szá­mára. De először beleveti magát az alkotás lázába, hatalmába karfti Napóleon és a szabadság hősi eszméje. Születnek a szonáták a „Waldstein"; az „Appassio­nata", a „Les Adieux", a zongoraverse­nyek, a hegedűverseny, a vonósnégye­sek, a szimfóniák, az „Eroica", a „Sors", a „Pastorale", a Hetedik ... és mind­ezek között egyetlen operája a „Fide­lio". Háromszor dolgozza át, négy nyi­tányt ír hozzá, míg végre mai végleges formájában megszületik a rabság elleni vádbeszéd és az önfeláldozás és sza­badság eszméinek diadalittas himnusza. Beethoven hát végleg beérkezett. Pedig a mozarti stíluson, szépségen ne­velkedett ízlésnek és fülnek nem volt könnyű befogadni nagyra méretezett formáit, hatalmas hangtömegeit és új dallamvilágát. De géniusza győzedelmes­kedett. Társadalmi téren is teljes az elismerés. Baráti és nem alattvalói vi­szony fűzi főúri pártfogóihoz, mint haj­dan Mozartot és Haydnt vagy akár ma­gát Goethét is, akivel éppen ezen a pon­ton estek egymástól legtávolabb. Leg­őszintébb barátja például Brunswick Fe­renc gróf, akit martonvásári birtokán éppen úgy meglátogat, mint Budán és akinek nőtestvérei közül Jozefinhez és Terézhez gyöngéd szálak fűzik. Nem volt hiány főúri tanítványokban sem, akik között leghívebb barátja és mecé­nása maga Rudolf főherceg volt. Beérkezettségének csillaga 1814-ben, a bécsi kongresszus idején tündököl a legfényesebben, hogy aztán lassan, egy­re jobban elhaványuljon. Süketsége folytán a társaságból visszahúzódik s az egykori divatos fiatalemberből elhanya­golt, önmagába fordult, embergyűlölő furcsa különc lesz. Magányos remete, kerüli a nyilvánosságot, és az embe­me csodálatos erővel ragyogott, mely megragadott mindenkit, de orra rövid, szögletes és széles, olyan mint az oroszláné. Szájának vonala finom, de alsó ajka felhajlott a felsőre és félel­metes állkapcsaival mintha diót tudott" volna törni. Ez a titáni „lear királyi" Beethoven, minden idők egyik legnagyobb zene­költője a germán mitológia ősfolyamá­nak partján, a Rajna menti Bonnban született. Ezerhétszázhetven decemberét írták akkor, s az anyakönyvbe keresz­telésének dátumaként a hónap tizenhe­tedik napját jegyezték be. Minden bi­zonnyal tehát egy nappal előtte szüle­tett a bonni választófejedelem udvqri énekesének gyermekeként egy szegé­nyes ház padlásszobájában. Bizony sze­gényes volt ez a ház, mert az apa, Johann van Beethoven keresetének zö­me az italházakban folydogált szét, s így a család örökösen zilált anyagiak­kal és gondokkal küszködött. Ez a szo­morú tény és ennek következményei mérgezték meg a gyermek lelkét és életét is. Az apa ugyan csírájában felis­meri fia rendkívüli zenei talentumát, de ezt — anyagi helyzete javításaként — mielőbb kamatoztatni is akarja. Nagyra­törő vágyai egy csodagyermeket vélnek felfedezni a fiúcskában, de éppen a szertelen, rendezetlen és kontár neve­lés hiúsítja meg ezt az álmot. Első iga­zán komoly nevelője és irányítója az akkor már kilencéves fiúcskának a vá­lasztófejedelem új és művelt orgonistá­ja — Gottlob Neefe. Ű tereli és vezeti aztán helyes mederbe évekre zenei ne­velését és ő az, aki Bach muzsikájával is megismerteti. A gyermekművész rö­videsen helyettese lesz mesterének az^ orgonánál, játszik a zenekarban és meg­születnek első alkalmi szerzeményei. Az otthoni áldatlan állapotok és ide­ges atmoszféra kihatásaként a kezdet­ben búskomor, zárkózott és magányos gyermek lassan jó társaságra és igazi barátokra lel a város kultúréletében. De ez az idilli állapot nem tart soká, mert alig tizenhét éves, mikor imádott anyja halálával egy újabb megpróbáltatás — a családfenntartás gondja nehezedik a gyerekember vállaira. Vitalitása, élet­ereje — melyre még oly sokszor lesz szüksége életében — azonban átlendí­ti a nehézségeken, s a bonni évek utol­só szakaszát élete legszebb periódusá­nak emlegeti majd. Ebből az időszakbői ered ismeretsége Haydnnal, aki majd Bécsben egy időre mestere is lesz és Waldstein gróffal, akinek ajánlólevele nyitja meg előtte a zeneszerető és ked­velő arisztokrácia palotáit. Közben fér­fiúvá és művésszé érik. Szabadság után vágyó egyénisége, kemény, célratörő harcokban edzett jelleme már végleges kontúrokká formálódik, és így nem csó­da, hogy új környezetbe vágyik. Mozart növendéke szeretne lenni és II. József felvilágosult eszméinek áldását szeret­né élvezni, de mire elhagyja a ködös Rajnát és végleg áttelepül a Duna men­ti Bécsbe, a zene fővárosába, sajnos, már egyiküket sem találja az élők so­rában. A kalendárium szerint ekkor már hu­szonként év pergett le a göröngyös bee­thovenit életútból, de érzi, pláne itt, Bécsben, hogyha meg akarja hódítani a császárvárost, márpedig akarja, még to­vább kell képeznie és művelnie magát. Tanul hát, gyakorol és lassan megérik munkájának gyümölcse. Először mint zongorista, gazdag fantáziára valló imp­rovizátor — ilyen minőségben szere­pelt 1786-ban Pozsonyban is —, majd fokozatosan mint zeneszerző előtt is megnyílnak a Lichnovsky, a Schwarzen­berg, a Lobkowitz, a Razumovszki], az Eszterházy és a Brunswick családok ze­netermei. Az önmagával szemben is roppant igénves Beethoven már közel huszonöt éves, mikor először kezdi opusszámmal jelölni műveit. És ez a mű, mely az Op. 1 jelzést viseli és megin­dítja a inár maradandó alkotások vonu­latát, a három zongoratrio, formailag, tartalmilag egyaránt érett szerzemény. Beethoven elérte célját — befutott hát Bécsben. A társaság — mely gé­niusza előtt meghajolva elnézi gyakran gőgös, nyers és kellemetlen modorát — befogadja, annak központja, kedvence lesz. És miközben zongoraszonáták, ka­maraművek látnak napvilágot és első szimfóniája is megszületik már lassan, először szinte észrevétlenül gyülekez­nek a nagygörög sorstragédiákra emlé­keztető megpróbáltatás fellegei. Kez­detben magának is alig meri bevallani eme kegyetlen iróniáját a végzetnek — a hangok mesterének gyöngül a hallá­sa. „Nyomorúságos életet élek" — írja bonni barátjának, Wegeler dok­tornak — „Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket v a gyok..., mit szólnak hozzá ellenségeim v . Nem hallom a hangszerek és a szavak ma­gas hangjait sem, ha kissé távolabb ülök ... és vagyok isten legnyomorul­tabb teremtménye..." Majd 1802-ben kitör a vihar — mint a „Pastorale szimfónia" fenyveseket meghajlásra kényszerítő tombolása — Beethoven az öngyilkosság határán áll és papírra veti „heiligenstadti végren­deletiét: „Ö, ti emberek ... mennyire igazság­talanok vagytok velem szemben. Nem tudjátok a titkos okát annak, ami előt­tetek csak látszat... hat év óta iszonyú betegség vett rajtam erőt... hogyan is vallhattam volna be, hogy éppen az az érzékem gyönge, melynek bennem tö­kéletesebbnek kellene lennie, mint má­sokban . .. bocsássatok meg tehát, ha visszavonulni láttok, akkor, mikor leg­jobban szeretnék közétek vegyülni . .. teljesen egyedül vagyok ..." A lázongás és a szívettépő fájdalom kiáltása ez a testamentum, melynek olvasása az emberben a legmélyebb részvét érzését kelti. És ezután a halál­küzdelmes jajgatás után — mint az V. szimfónia második tételében — jön új­ra a felemelkedés. Természetesen nem nyugodhatott bele abba, hogy összeros­kadjon a megpróbáltatás alatt. „ ... Tor­kon akarom ragadni a végzetet. Nem fog neki sikerülni, hogy teljesen meg­rekkel csak írásban „társalkodó füze­tei" útján érintkezik, és egyre írja le­veleit régi hű barátainak. így őrlődik fel fokozatosan Beetho­ven hátralevő élete a kicsinyességben és lassú senyvedésben. De míg élete egyre süllyed és mint ember egyre tá­volodik a világtól, alkotó szelleme el­lenkező előjellel egyre feljebb emelke­dik a legmagasabb régiókba. De ezek­be a szférákba Bécs már nem tudja kö­vetni és talán nem is akarja, mert hó­dolatával már egy új csillagot illet, melynek lábai előtt hever. És ez a csil­lag nem más, mint a sziporkázó, szel­lemes, könnyen érthető és élvezhető olasz opera magával Rossinivel az élen. Bécs hát Rossininek hódol, de Beetho­ven ezt tudomásul sem veszi, magányá­ba temetkezik és szenvedve, gyötrődve szüli alkotásainak legértékesebb gyön­gyeit, utolsó szonátáit, variációit, szim­fóniáit, a Kilencediket — melyben a szomorúság mélyéről az örömöt dicsőíti — és a misék miséjét, a Missa Solem­nist. És mikor már a zongora és a ze­nekar nyelvén kibeszélte magát, marad még négy hangszer — legbizalmasabb öreg-énjének szószólói — két hegedű, egy viola és a cselló. Ezeken a hangsze­reken születik meg az utolsó öt alko­tás, az utolérhetetlen vonósnégyesek láncolata, melyek között nincs érték­rendbeli különbség, mert mind az öt diadémok fényében sziporkázik. De ekkor Beethoven már visszavonha­tatlanul jegyese a halálnak. Krónikus májbajára nincs orvosság s mindenek tetejébe még tüdőgyulladás is jelent­kezik, hogy rátegye a pontot a földi pá­lyafutásra, melyben annyi ellentmon­dás, szenvedés és megbékülés; harc és vulkáni kitörés, erő és szeretet volt összesűrítve. 1827. március 26-át írták akkor, mi­kor a nagy Ember szeme örökre lezá­rult és élete — elvégeztetett. Igen éle­te—a földi — tényleg befejeződött, hogy kezdetét vegye a másik, ott, az őt egyedül megillető helyen, a halhatatla­nok csarnokában minden idők nagyjai között. VARGA JÓZSEF

Next

/
Oldalképek
Tartalom