Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-13 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

/

Ď pár Ui'p'ta történt. Azzal » szándékkal vágtiuik neki az éjszakának, hogy fényképet készítünk az éjszakai mélyszántásról. Kulcsodot szemeltük ki, ott közvetlenül a Duna közelében könnyen alkad olyan háttér-, amelyhez hasonlót a festő sem pingálhat. Mégsem egészen úgy sikerült a dolog, ahogyan terveztük. Pedig Nagy László agronómus olyan nyaktörő utakon vitt bennünket a színhelyre, hogy azokon az utakon fényes nappal sem lehet valami kényelmes a közlekedés. De azért odaértünk. Már útközben feltűnt, hogy a megjelölt irányban sehol egy s.zikrányi fénynyaláb sincs az éjszakában. Nem mintha ez baj lenne, de hát ez lett volna a fényképezés tárgya. Szerencsére a három DT-t megtaláltuk. Ott pihentek a dűlő szélén. Mozgékony fényképészünk azonnyomban meg is próbálta, hogy lencsevégre Kapja a fény nélküli gépeket, melyeknek kezelői szombat esti vacsorára „ugrottak" haza. A fényképezési művelet ott a Duna közelében csak félsikerrel fejeződött be, mert kiderült, hogy a kölcsönzött villanólámpa szintén fénytelen — azaz nem villan. Felvételt ugyan készítettünk, de a kép erősen magán viseli a villanófény hiányát (lásd a képen). Még annak ellenére is, hogy Nagy László agronómus a Skoda reflektorával segítségünkre sietett. De most már talan hagyjuk ezt az epizódot, mert azóla Szabó Ernő, Gál Dezső és Szabó Zsigmond, a lánctalpasok „lovasai" befejezték azt a komoly munkát, méghozzá az elsők között a dunaszerdahelyi járásban. Mert akarat, az van bennük, nagy. Ezt azért literem állítaná, ment öt év és néhány Mire kíváncsiak: •.. után a falu élete lényegesen megval tozott. Földet mértek, ugarat törtek — akkor már nem a régi faluközösség szellemében. Egyszóval az akkori közösség differenciálódott. Mert a mérőléc láncszemei nem voltak egyformák. Volt, akinek több jutott, a többségnek kevesebb. No, de hagyjuk a múltat, már így is túlságosan távolra kerültünk az idei mélyszántástól, meg a sikertelen fény képezéstől. Pedig éppen a fényképeNem élhetünk a mának Azért egy megszokott, általános kerdessel nem volt nehéz visszakérdezni. — Szerotivenk megtudni némely dolgot a szövetkezet gazdálkodásáról. Mit tagadjam, gondoltam, hogy az általános kérdésre csupán egy általános választ kapok. Nem így történt. Gél Sándor elmosolyodott, aztán azt mondta: — Hát, szombat este lévén, kellemesebb témáról is társaloghatnánk, s főleg nem itt, a rideg irodában. KULCSODI HELYZETKÉP hónappal ezelőtt, amikor a dombocskára épült falucskát körülfogta az életet is fenyegető ár, ők az egyik magasabban fekvő területen szántottak, vetettek. Ez a dombocska is, amelyre a falu épült, egy érdekes történetet rejt magában. Azért rejtegeti, mert minden falubeli elhiszi, hogy úgy történt, de pontos leírás sehol nincs róla, hogy mikor és hogyan történt. Ha a sejtésem nem csal, valamikor a törökvilág idején történhetett a dolog, de még az sem kizárt, hogy a tatárdúlás időszakában. Hogy nagyon régen volt, az bizonyos. Mert a káka. és nádtenger közé rejtőzött településnek kellett, hogy legyen valami szerepe. Hiszen a Csilizköznek ezen a részén a Dunagát, illetve a Csiliz-csatorna megépítése előtt aligha lehet mai értelemben vett, vagyis talajműveléses mezőgazdálkodásról beszélni. Hogy ez menynyire igaz, arról könnyű meggyőződni. Ha csapadékban bő nyáron Csiliz. radványtól közelíti meg az ember a falut, alig kéli egy kicsit jobbra-balra raezegetni, s az ember máris láthatja, itt bizony még mindig úr a nád, a káka. Tehát csakis búvóhelynek készülhetett ez a dombocskára épült település. Még más tények is emellett szólnának. A falut övező öt mesterséges tavacska bizonyítja, hogy az a dombocska innen „keletkezett". A másik dolog: az öreg faluban, tehát a dombon pár évtized előtt olyan egyformák voltak a porták, mintha a legszigorúbb mérnökök milliméternyi pontossággal mérték volna ki őket. Egyformára, de szűkre, mert nem lehetett könnyű dolog egy dombot összehordani — talicskával, vagy ki tudja mivel — a nádtenger közepén. Annyi bizonyos, hogy az idemenekült embereknek a legkevésbé sem kellett attól tartaniuk, hogy bármilyen hordák egykönnyen rájuk találhatnak. Az élelmet a hal, a vad és gyümölcs biztosította. Csak az 1850-es évek vége felé vált itt megbolygatottabbá az ősi faluközösségi élet. Akikor, amikor elkezdték a Duna-gát, majd a Csiliz-csatorna építését. Erről nincsenek pontos feljegyzések de az bizonyos, hogy ezek zés sikertelensége segített hozzá ahhoz, hogy aztán aprólékosan megismerkedjünk a falu, a szövetkezet problémáival. Elöljáróban talán annyit, hogy két évtizeddel ezelőtt újra közösséggé lett a fala De még milyen közösséggé! Ám hadd kezdjem azzal, hogy Gál Sándor szövetkezeti elnököt még a késő esti órákban is a szövetkezet irodájában találtuk. Bizonyára nem különleges eset az ilyesmi, inkább mindennapos. Nekünk kellemetlen volt a zavarás, ő természetesnek vette. Mikor elmondtuk, hogy mi történt ott kint a gépek mellett, semmi mást nem tett, csak figyelmesen hallgatott Aztán, mint aki a mi szakmánkban is kiismeri magát, higgadtan kérdezte: — Ezek után mire kíváncsiak? Váratlan és meglepő volt a kérdés. Mert megszoktuk, hogy nem bennünket kérdeznek, hanem mi kérdezünk. — De nekem adatokra is szükségem lenne — érveltem, de ahogy látszott, nem meggyőző erővel, mert az elnök mindjárt megjegyezte: — Ahhoz ugyan nem kell itt a hideg irodában csücsülnünk, hiszen az adatok . . De ne vágjunk a dolgok elébe. AlKalmasabbat kerestünk és találtunk. Mert "na a szándék mögött akarat is lapul . . Egyszóval találtunk kellemesebb helyet. A sötét estéből a késő éjszakába nyúlt a beszélgetés. Először — mint már az szokás az efsz eredményei kerültek szóba. Őszintén mondom, csa. lódtam az adatokban. Tudom, hogy nehéz körülmények között gazdálkodik a 467 hektár szántóteriiletű szövetkezet. Náluk az időjáráson kíviii a Duna közelsége is be. leszól a termelési eredményekbe. Egyszer a talajból feltörő víz, a Duna ina. A jövő? Optimista vagyok gas vízállásakor, máskor a szárazság. Nem számítottam tehát országos át lagú számokra. Annál meglepőbb voll, amikor tudomást szereztem a nem mindennapi eredményekről. Mert lás suk csak: ínég a kiváló eredményeket elért dunaszerdahelyi járás átlagánál is jóval jobbak. Kezdjük talán a búzával. Ebből az átlagos hektárhozam 44,50 mázsa volt. Árpából szolidabb az ered mény, „mindössze" 41 mázsa. A 70 hektár kukorica is kitett magáért. Má jusi morzsoltban számítva több mint 67 mázsa a hektáronkénti átlag. S ehhez még valamit meg kell jegyeznem. Azt, hogy a jövő évben ebbe a 70 hektárba újra kukoricát vetnek, majd a hektáronként elszórt 8 kg Zeazim hatását kihasználjálk. Igaz ugyan, hogy itt a tápanyag pótlását is számításba kell venni, de azt hiszem, erre vonal. kozóan nem tőlünk kérnek tanácsot. Ez nem minden, amit a szövetkezetről lehet mondani. Nézzük például az állattenyésztést. A kis szövetkezetben 460 szarvasmarhát tartanak. Ebből 142 a tehén. Itt tehát jóval meghaladják a járási átlagot. Vagy a sertéstenyésztést. Százharminckőt kocát tartanak. A szövetkezet sertéstenyészete nem a hizlalásra, hanem a malacnevelésre van beállítva. Ennek van jövője. Meri ha a piac húst igényel, nem kell attól félni, hogy mi lesz a malacokkal. Az elnök ugyan fiatal, de a szakma ban már otthonos. S a néhány órás beszélgetés után már nem is lepett meg, amikor azt mondta: — Igaz, hogy kis szövetkezet va gyünk, de mi sem élhetünk csupán a mánaik. Másra terelődik a szó. — Nézzünk végig a falun. A régi domb már kevés. Lassan háromszor akkora lesz a falu területe, mint akkor, amikor a dombocskát készítették. Érdekes falu, érdekesek, de olyan szempontból érdekesek az emberek, hogy megtalálták helyüket a társadalomban. Abban a társadalomban, amelyben már nem kell bujdosni az üldözők elől. Megmutathatják igazi arcukat, akaratukat, mert az egyezik mai társadalmunk akaratával. HARASZTI GYULA -a N G/3 •-B O Ma ott, ahol az 1965-ös árvíz mindent elsöpört