Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-08 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

EGY HAZÁBAN a A

mikor fényképeztem, hirtelen elhollgat. Hátának öreges görbületét nem láthatja a lencse, szemének látósíkja az utca burkolatával párhuzamos — úgy áll vigyázzban, ahogy megtanulta katona korában. Mert Zojcsek Alajos katona volt: az emberré válás próbájának sürgetője, forradalmárok eszmeruháinak tisztességes viselője. Társalgásunkat mintha a szeme kezdené: ötven évvel ezelőtt sem lehetett tisztább, fényesebb: — ötven évvel ezelőtt - kezdi Zojcsek bácsi szóval is - már itthon voltam Vágfarkasdon. Sajnos, akkorra nálunk mindennek vége volt. Jómagam csendőrfelügyelet alatt éltem egy teljes fél évig, ezen most már nem is csodálkozom, hiszen oroszországi poggyászomban hazahoztam a szabadság rejtett dugáruját: a forradalom igéit. Okkal minősíthettek veszélyes embernek. Ismerősök ülnek közénk, el-elszakad az emlékezés fonala. Kertészetről beszélgetnek, mindennapi apró-cseprő dolgokról. Amikor újból én kerülök sorra, szinte diktálja mondatait: Szaratovban lettem a Vörös Hadsereg katonája. Nem ment nehézségek nélkül, előbb meg kellet szöknünk a láger börtönéből. Tizenhét társammal oldottam kereket, s jelentkeztem a szovjet parancsnokságon. Mindössze hárman voltunk magyarok, előbb külön csoportként kezeltek bennünket, csak később bizták ránk a helyi tanácsház őrizetét. Itt került sor vöröskatonaságom első utcai harcára: háromnapos szakadatlan küzdelem után vertük vissza a fehéreket. Ekkor alakult meg az első szaratovi nemzetközi ezred, annak lettem a géppuskákása. Emlékezetes maradt számomra Szamara bevétele, ahol elsőnek léptem át a frontvonalat. A vasútállomás őrizetét bizták rám — ezt azért mondom el, mert akkor éjjel dicséretet kaptam a komiszóromtól: — egy vagon spirituszt hagytak ránk a fehérek, s én, taktikájuk lényegét kiérezve, egy félszalag nyi golyóval átlyukasztgattam, a tartályt, nehogy katonáink lerészegedjenek. Sikerünket éjszaka ünnepeltük csendes figyelemmel — Lenin elvtárs tartott számunkra buzdító szónoklatot. Egy pillanatra elhallgatott Zojcsek bácsi. Nézem tiszta szemét, s örülök, hogy ennek az embernek megadatott találkoznia a történelem legzseniálisabb egyéniségével. Eszembe jut Lenin kitétele a három fajta emberről. Az ember — idézem közvetve —, ki nincs tudatában rabszolgaságának, egyszerűen rabszolga; ki tud rabszolgaságáról, de megadóan viseli sorsát, már nem is rabszolga: lakájlétek. Csak aki harcol szolgasága ellen, az a forradalmár. S Lenin neveietjei forradalmárok. - Jó volt őt hallgatni — mondja Zojcsek bácsi. Már értettem oroszul, s Lenin szavaiból megértettem azt is, hogy igaz ügyért harcolok. Megmondom őszintén, eleinte inkább az vonzott katonának, hogy jobb, mint fogolynak lenni. Azon az éjjel másfél óráig hallgattuk Lenin elvtársat, egyre jobban odafigyelve. Nyugodtan beszélt, a villanyfénynél egy kicsit hajlottnak tűnt a háta. Rólunk, internacionalistákról sem feledkezett meg: köszönetet mondott helytállásunkért s dicsért bennünket. Én Lenin szavainak hatására meghosszabbítottam önkéntesi szerződésemet. Haza azokkal érkeztem, akik Kun Béla hívására indultak Budapestre. Igy volt. A többit már tudja. Az ellenforradalom hazai meghurcoltatásait kiállva Zojcsek bácsi kertészkedni kezdett. Ma már nyugdíjas, unokáinak meséli Lenint s a történelmet. Szeretnék még maradni, de Zojcsek bácsi siet - beteg felesége várja. Márpedig ő mindig becsülettel elvégezte emberi kötelességeit. Amint visszafordul, szeme tisztán csillogtatja az alkonyat puha fényeit. —ezSZŐLŐHEGYRŐL A kultúrház asztalain szóda és bor. Az utóbbi bizonyára az ünnep szimbóluma, megérkezésemkor még televannak a nyakas üvegek. Az arcok egyként fordulnak a provizórikus színpad felé: éppen Szekeres János, a szövetkezet elnöke fűzi a szót. De erről talán majd lejjebb néhány sorral. Ami már az első pillanatban szembeötlő: a jelenlévők sokasága. ZALABA ugyanis egészen pici község a lévai járásnak, mindössze háromszáz lelket számlál, s ha jól megnézi az ember, itt majd nem annyi ül az asztaloknál, talán csak a gyerekek s a legöregebbek hiányoznak, összetartó nép a zalabai — állapítom meg gyorsan, s hozzágondolom, hogy ebben az összetartásban nem kis szerepe lehet az efsz-nek, mely éppen most ünnepli fennállásának 20. évforduló, ját. A zalabai efsz különben éppen úgy indult mint a többi: nehezen. Az első néhány év alig hozott egyebet a felbomlás veszélyén kívül. Nem csoda, 226 hektár földterület megműveléséhez mindössze négy pár lóval s egy traktorral fogtak hozzá. Ma már megközelítőleg 3,5 millió koronát tesz ki a termelőeszközök önértéke Húsz év fejlődését legjobban a statisztikai adatok bizonyítják. íme: Növénytermesztésben (az 1954-es évhez viszonyítva) 168, az állattenyésztésben 212, a tejtermelésben 182, a húskitermelésben pedig 329 százalékos fejlődés tapasz talható. A szövetkezet jelenlegi összbevétele 200 ezer híján 3 millió koronával több az 1954-es évinél. Ebből adódik a munkaegységek alapértékének ugrásszerű növekedése is: 17,50-ről 30 koronára. Az adatok káoszából enynyit halásztam ki. Hogy ez mit jelent a valóságban, a mellettem ülő Kulcsár Irma nénitől kérdezem. — Arra kíváncsi, hogy mennyit keresek egy évben? — kérdez vissza. — Igen. — 1968-ban 31 ezret, mint állatgondozó. — Most? — Most már nyugdíjas vagyok, 519 koronás segéllyel. De még eljárok a kertészetbe segíteni, ez 700—800 korona többletet jelent. — Elégedett? — Igen. Szeretek dolgozni, mint általában mások is a faluban. Ügy segítünk magunkon, ahogy tudunk. Há rom éve például 8 hektár szőlőt telepített a szövetkezet ezidén már termést is hozott. — Jó bor lesz belőle? — Nem tudom — mondja, s tölt egy pohárral az asztalunkon álló óborból. Az új még csak forr: Müller lesz és Leányka. Témát változtat, csillog a szeme: — Szereti a színházal? — Hogyne — mondom —, meg a filmet, meg a könyvet. Eredetileg tulajdonképpen Zalabára is „kultúrát találni" jöttem. — Jő helyre jött, mi szeretjük a színházat. Magunk is sok darabot betanulunk, a Területi Színház előadásaira pedig külön busszal járunk Klsgyarmatra. Én Pestre is átnézek évente négyszer, főleg Honthyék bemutatóit szeretem. A pénztárban már ©lőre félreteszik a jegyemet. Mégegyszer felírom a nevét noteszomba, s kétszer aláhúzom. Már kisiklik a riport, ér zem. Afféle tarka-barka lesz mindenből egy kevés. Nem baj, ritkán Jutok el ilyen falucskába. Lányi Gyula bácsi vala mikor kultúrfelelős volt. — Mikor, Gyula bácsi? — Amikor alakultunk. Mármint a CSEMADOK. — És? — Betanultunk vagy nyolc színdarabot. — Mostanáig? — Nem, a kezdés éveiben. Most már inkább a fiatalok szorgoskodnak. — Melyik darabra emlékszik vissza a legszívesebben? — Azt hiszem, A fehér tyúknak és az Ozv. Varga Abrtsnénak volt nagy sikere. Kisölveden és Öaramkissallón is bemutattuk. Emberek gyűlnek körénk, lassan kirajzolódik egy falu színházi múltja. Már nein jegyzem a neveket. — Még 1929-ben kezdtük — mondja valaki. A vöröshajúval. Azóta rendszeresen játszunk színdarabot. És zuhognak a címek. Játszották A piros bugyellárist, a Gímesi vadvirágot, a Sárga csikót. Nótás Katát. Bemutatták A bort, a Falusi verebeket, s tanulságul a Közös út és a Húsz év után címfi színműveket. Néhány asztallal odább két fiatal üldögél: Gőbölös Lajos és ifi. Csontos Vilmos. Mindketten a szövetkezet műhelyében dolgoznak. — Nem értek valamit — ' mondja Gőbölös. Járási viszonylatban problémák vannak a mechanizátorok körül, kevés van belőlük. Én most jöttem haza a katonaságtól s nem végezhetem a munkámat. A magam esetében még értem is valamennyire a dolgot, mert a ml falunknak van rajtam kívül is mechanizátora, de mi van a többi fiúval a Szepslben végzettek közül? Az egyik szerelő a másik papírgyári munkás, csak éppen a szakmájában nem dolgozik egy sem. — Az igazság az — toldja meg ifj. Csontos az elmondottakat, hogy a járási munkaelosztó bizottságok nem szólhatnak bele a szövetkezetek önigazgatásába. Hallgatunk. Közben gyülekeznek a fiatalok. Az egyikük ezt mondja: — Ha már a falunkról ír, írja meg a legnagyobb bajunka 11 — Megírom — mondom. — írja meg, hogy kis falu — kis lehetőség, trja meg, hogy mi, fiatalok unatkozunk. Nincs hol és kikkel szórakoznunk. A kocsmába nem ülhetnek be a lányok, itt pedig még mozi sincs. — Miért? — kérdezem jobb híján, igaz, hosszú gondolkodás után sem tudnék másképpen reagálni a fiú utolsó mondatára. Ezt kérdezem a CSISZ elnöké tői ís, Pál György pedagógustól: — Egyszerűen nem fizetődik ki — mondja. Pedig ezek a fiatalok megérdemelnék, minden akcióban benne vannak, legyen az társadalmi munka vagy éppenséggel kultúrműsor. Zalabán most renoválják a régi, 70 éves kultúrházat. Elkészültével bizonyára a szórakozni vágyó fiatalok közös otthonává válik. Meg kell teremteni ezt a lehetőséget számukra, hiszen egyikük sem kíván megvaló. síthatatlant: olvasóteremről lemezjátszóról, s mondjuk egy asztalitenisz felszerelésről beszélnek. Érezzék otthon ők ls magukat, hogy igaz lehessen Gőbölös Lajos mondata: „Ha elutazom valahová, mindig visszenézek a szőlőhegyről." Aminthogy én is vissza néztem eljövet. BÁRCZI ISTVÁN VISSZANÉZVE