Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-06 / 264. szám, péntek

M

ostanában sokszor érzek valami nyugtalanítót. Néha ennél is többet: döbbenetet. Arra ébredek éjszakánként, hogy az ágyam meliett ül és táguló pupillával nézi a szememet. Mint ahogy Bécsben nézett rám, akkor, 1956 szeptem herében. A Bécsi Vásár alkalmából jártam a Messe Palastban és nézelődés után ebédre tértem be a Siebenstern Gasse császári korszakot lehelő aprócska vendéglőjébe. — Szabad? — kérdezte, és választ sem várva leült az egyetlen üres székre. Könyvet tett maga elé az asztalra. Levest rendeltem. Ö is. Véletlen asztaltársat ritkán néz meg az ember, de ez az arc, a sarkaiban szarkalábakká szűkülő szemekkel, ismerős volt. Míg ezen gondolkoztam, az érkező könnyedén meghajolt és bemutatkozott: — Kurt Hauzenberg autóügynök, Mannheimből. Fölény csengett a hangjában, a sokpénzű embert jellemző biztonság. És az is fölényeskedésnek hatott, ahogy a pincér távozása után, kérdés nélkül csevegni kezdett. Bár lehet, hogy az arcomon felbukkanó kíváncsiság ébresztette fel benne a beszélgetési kedvet. Nem tehetek róla, különösnek találtam, hogy egy autóügynök, egy kereskedelmi ember, Volhagen Szemészeti zsebkönyvét hordja magával. A levest ínyencre valló mohósággal szürcsölgette, majd dobolni kezdett az asztalon, és közben átható tekintettel nézett. — Furcsának találja? — és a könyvre mutatott. — Mások is megütköztek rajta. Nézze, engem gyermekkorom óta szenvedélyesen, érti, szenvedélyesen érdekel a szem. Ahogy mondani szokták: „A lélek tükre ..." Milyen banális körülírása ez a lényegnek. Vagy nem annak találja? Bár ha a szemet mint műszert tekintjük ... Zsebkendőt vett elő, megtörölte homlokát. — —atéves koromban ért az első megrázó élmény. Meghalt az anyám. Lázasan, kapkodva fűzte egymáshoz a mondatokat. Úgy beszélt, ahogy szenvedélyéről szokott vallani az ember — a barátjának. — A kék szemek az érdekesek — folytatta. — Az anyámnak Is kék szeme volt. Kék ... Akkor még nem tudtam, mi a halál, csak a gyermek ösztönével sejtettem a kékből szürkévé olvadt irisz mögött lejátszódó biológiai tragédiát. Magának még nem volt ilyen élménye? Lehetetlen! • Hozták a húst. Rizskörettel és salátával. Az autóügynök késsel piszkálta a tányért. — A bécsi konyha nem jó — jegyezte meg. — Mártás kell a húshoz, ahogy nálunk csinálják. Hirtelen felnevetett, majd megint elkomorodott. — A mártásról is a szem jut eszembe. A német mártások éppen olyan zavarosak, mint a szem, amikor a halál pillanatában feloldódnak benne a sejtek ... Rosszul van? Émelygést éreztem a gyom rom körül, de nyugalmat erőltettem magamra, és ez láthatóan kielégítette Hauzenberget. — Nagyon sok élményem volt az életben — folytatta kis szünet után. — Megengedi, hogy egyet elmondjak közülük? Érdekelni fogja, noha ez a kísérletem inkább technikai vonatkozású volt. Vagy ha úgy tetszik: lélektan és technika együtt. Megfelel? Bólintottam. — Várjon csak! Elővette tárcáját, válogatott benne, és vagy féltucat képet dobott az asztalra. A képek gépkocsikat ábrázoltak a lehető legelőnyösebb pózban, szinte tálalva vonalaikat a vásárlók ínyére, kedvére. Hosszú, ideges ujjaival beletúrt a képekbe. — Látja ezt? — s egy Hudsonról készült felvételt rakott elém. — Tetszik? És itt ez a másik: Mercedes. Sima vonalvezetés, elegancia, a párduc karcsúsága... Magát is erre emlékezteti? Vállamat vontam. — Nincs elég fantáziája! — biggyesztette le ajkát. — Ez a kocsi kérem, különösen ezen a felvételen, pamlagon nyújtózkodó asszonyra emlékeztet engem. Karcsú, érett asszonyra. A hűtője klasszikus forma — mint a csókról álmodó, olvatag száj. És a reflektorok süllyesztése ezekkel a finoman zárt fényvédőkkel... Mintha egy szerető pillantana fel rám, kacér, lusta szempillákkal — délutáni szendergéséből. Összesöpörte a képeket és a Volhagen könyvre tette. Aztán ivott a sörből, hosszan, behunyt szemmel, majd szivarra gyújtott. RiÁCZ ERNŐ (MNK): SZEMEK — így ... Most jó. Most már jöhet a történet. — Hátradőlt a széken, kéjesen nyújtóztatva tagjait. — Volt egy menyasszonyom, svéd nő. Szőke és hűvös, mint az északiak általában. Engem éppen a hűvössége izgatott. Élénk, szaggatott mondatokkal beszélt, mint bemutatkozása pillanatában. — ... el tudja képzelni, mennyi gyötrelem van abban, amikor szeretünk, és amikor mégis úgy érzi az ember, hogy a másik ..., hogy a másiknak nem forrósodik át a bőre... Egy júniusi délutánon éreztem először, hogy megcsal. Sejtés volt inkább, mit tudat. Nyomozni kezdtem utána. Tíz nap alatt rájöttem, hogy érzésem nem csalt. Krákogott, mint akinek hirtelen kiszáradt a torka, és végigsimított homlokán. — Maga patáliát csapott volna az ügyből. Ne mondja, tudom. Én ezt a Mercedest ajánlottam neki, részletre. Saját kocsi, mindig ez volt a vágya. — Felnézett, szinte diadalmasan, a füstöt karikába fújta. — Egyetlen kikötésem volt csupán: a kocsit én járatom be. Beleegyezett. Amikor bejáratás után az autót átadtam neki, nyakamba ugrott. „Édes vagy, Kurt!" — mondta. — Tudtam, hogy első útjára magával viszi a szeretőjét. Egy villa, a várostól három kilométerre, a fenyveš alján — ott szoktak találkozni ... Pincér! A tésztát kérem ... Villáját bedöfte a tortaszeletbe. Hangja elhalkult. — Magam sem értem, hogy lehetett annyi lelkierőm: búcsúzásnál megcsókoltam a szemét ... Gyűlölet? Nem hiszem, hogy ez lett volna bennem. Én nem tudok gyűlölni. Kerstin! — szóltam utána, amikor beszállt a kocsiba. — Tudod, hogy százhatvannal repül? Este történt mindez. A kocsi átadása után taxiba ültem. A fenyves előtt kiszálltam, visszaküldtem a sofőrt. — Az út, melynek árkában Kerstint és a szeretőjét vártam, kiesett a forgalomból. így könynyebb volt. Felkészülhettem a találkozásra ... Éjfél felé járt már, amikor a város felől megpillantottam a száguldó kocsi reflektorait. Izgalmas játék volt. A fény pásztázásáből próbáltam követni az egyre fokozódó gyorsulást. Száztíz ... százhúsz... százharminc ... A fényszóró kévéje már rámcsapott, de én mégis láttam őket, ahogy a szélvédő mögött összebújnak. Százharmincöt... százharminchét ... Leverte szivarjáról a hamut és hosszan kortyolt a sörből. Amikor újból felpillantott, öszszeszűkült a szeme. — El tudja képzelni, milyen meglepetés a volánnál, amikor a lámpa száznegyven kilométeres sebességnél hirtelen hunyorogni kezd? A szem rémületéhez hasonlít ez, az agonizáció pillanatában. És ahogy a szem hirtelen kialszik, a lámpa is ... Mondom, technikai kísérletnek szántam. A kocsit én járattam be ... Felkacagott. — Képzelje csak, Kerstinnek kék szeme volt... A pohár után nyúltam, de nem volt erőm, hogy felvegyem. Ő pedig felkelt, pénzt dobott az asztalra és távozott. Később újra megpillantottam az utcán. Furcsán, lábát hányavetien szétdobálva ment a mozi felé. A bejárat előtt megfordult és visszanézett. És ekkor — nem tudom milyen gondolattársítással — egy kép villant elém a múltból. 1944-et írtak akkor ... Nyár volt, forró délután. Katonák, német és magyar katonák menekültek a falu felé. Az erdőszegélyt aknával lőtték az üldözők. Láttam magamat is, amint botladozva futok a falu felé, a rozson át... A falu szélén kazlak. Az egyik kazal mellett, karjában kétéves, kékszemű kisfiúval, remegő orosz anyóka. Amikor meglát engem, felemeli karját védőn, a gyerek elé. És én elkapom ezt a reszkető kart és húzom, vonszolom őket az erdőnyi magas paréjon, földhányásokon át a földbe ásott, nyitott krumplis verem felé ... „Ide! Ide! Itt jó lesz ..." Az anyóka is ijedt volt, és én Is. Lőtték a falut. Nem volt nálam, csak egy kanál. Mit adjak nekik bátorságnak? Megsimogattam hát a fiúcska fejét... „Mitya. Mityának hívják ..." — motyogta az asszony, és próbált megnyugtatni a maga reszketeg öreg hitével: „Nem tart már sokáig!" — Nem tart soká, Mitya! — reszkettem én is. Akna vágott a kazalba, kiugrottam a gödörből, majd visszatántorogtam és a köpenyemet dobtam rájuk, hogy legyen mivel takarózniok éjszaka. Akkor már égett falu. Este a másik faluba értünk. A társaim ültek, lógó fejjel ültek az út árkában. A templom előtt németek osztották a vacsorát. Kék zubbonyos, bádogjelvényes tábori csendőr állt a kondér mellett, hanyagul szétvetett lábakkal, és hadarva magyarázta a szakácsnak: „ .. . lapultak a bunkerben, mint a nyulak. Az öregasszony ölében tartotta a gyereket. Egy ekkorát, ni! Amikor meglátott, a szeme úgy villant rám, mint az autók lámpája. Pakk! Csak ed dig tartott az egész. Egy lövéssel mind a kettőt..." • • « Mostanában sokszor felriadok éjszakánként. Arra ébredek hogy ül az ágyam szélén és táguló pupillával nézi a szeme met. Már nem félek tőle. Csak éppen nem tudok aludni ... SZOMORÚSÁG (Agócs Vilmos felvétele. 8. B* úcsúzom tőled, tenger, — mondtam hangtalanul a móló fából ácsolt korlátjának dőlve. Tulajdonképpen nem Is igazi móló, csak a fürdőzők örömére és mulatságára épített hatalmas faalkotmány, mely jó kilométernyire benyúlik a szüntelen csapkodó hullámok közé. Rikoltozó sirályok szálltak el a fejem fölött. Szél csapkodta a sötét vizeket. Messze a látóhatáron óriás hajótest libegett. A távolság és a köd megfosztotta anyagszerűségétől, csak fehér, vörös, sárga színei lebegtek a hullámok felett. Utána bámultam, míg bele nem veszett a tenger és az aláhajló égbolt végtelenségébe. Megfordultam, hogy rágyújtok egy cigarettára, s akkor szembenézett velem Sopot, a legpompásabb északi-tengeri fürdőváros. Tornyai, piros tetői ragyogtak az őszi nap aranyló sugaraiban, mégis valahogy szomorúan bámult vissza rám, mint a díszeitől megfosztott karácsonyfa. Az elhagyott tengerpart szomorúan lehasalt a tornyok és a falak tövében. A csillámló homokon egy ottfelejtett nagy ernyő gunnyasztott, mint egy leeresztett szárnyú madár. A Grand-szálló teraszáról néhány megkésett vendég bámulta a tengert. Most búcsúztak el a lengyel nyártól. A szálló ablakai is most búcsúzkodtak. Maholnap már fagyos-havas panorámára bámul üres tekintetük. Megjönnek az őszi, téli ködök, s nem tudják megkülönböztetni többé, hol végződik a part, és hol kezdődik a hullámzó szürke víztükör. Este a gdaííski kikötőben, hatalmas óceánjáró árnyékában torpantam meg. Nem az óceánjáró látványa ős fényei állítottak meg, hanem a nyomasztó csend, mely tegnap óta elnémította a lármás partot. Tegnap micsoda eleven nyüzsgés volt itt. Batoryl Batoryl Batory! — hangzott mindenfelé a parton. Száz és száz izgatott, egymást keresztező beszédhangból kerekedett ki olykor a furcsán hangzó név. Száz és száz kar lendült, s mutatott fel a hajó oldalára. Batory! — visszhangozták némán az óriás betűk. T

egnap még vidám zene ritmusa szűrődött le a fedélzetek magasságából. Nyüzsgő turistacsoportok fürtjei kapaszkodtak a lépcsők vaskorlátjába. Lábak erdeje dobogott végig a körbefutó fedélzetek deszkapadlóján. Este ilyenkor még zene szólt odafenn, és a tenger hullámai is énekeltek. Most nyomasztó csend van itt. Néptelen a part, csak a virrasztó villanylángok ágaskodnak a sötét égbolt felé. Néztem a hajótest oldalába fúródó vaslépcsőt. Elmozdult — mondtam magamban. Néztem a hatalmas hajótestet. Tegnap még egészen a parthoz simult. Most zavaros tengervíz sistergett a part és a hajótest között. Valahol messze vihar korbácsolta a tengert. Ereje ugyan megtört a kikötő hullámtörő gátján, de roppant tenyere mégis benyúlt a mesterségesen kiépített öbölbe, s odább emelte a hajót. Milyen szomorú látvány egy ilyen kimustrált, elhagyott óceánjáró. Nem vág neki soha többé a tenger végtelenségének. Ali, pihen. Mindörökre megfeneklett. Turistaszálló lett belőle. Szombaton és vasárnap lármás kiránduló csoportok attrakciója. Vendégszerető nagy elefánt. Nyugalmazott fényűzés. Ha nincs hová lehajtanod fejedet ebben a távoli, északi városban, csak jöjj ide. Befogad egy pompás cédrusfával bélelt hűs kabin. Fekszel, talán az egykori hajótiszt, vagy rádiós ágyán. Fölbámulsz a fehérre mázolt mennyezetre. A szellőztető és akklimatizációs berendezés matorjának zakatolása végigremeg a kabin falain, és tökéletes illúziót nyújt. Utazol. Kiúsztál! — nem a tenger, csak az álom és az éjszaka néhány órás végtelenségébe. F

áradtan felbaktattam a vaslépcsőn a hajótest emeletnyi magasságába. Fönt az elnéptelenedett kávéház, az étterem és a még magasabbra kúszó falépcső előterébe ékelt hall közepén megállított egy méltóságteljes, bíborba öltözött alak. A cédrusfával bélelt homlokfalon, egy olajfestmény kiterjedéstelen síkjából lépett elő, plasztikusan, teljes életmagasságában és lenyűgözően. A vállától bokájáig bíborban. Sötét szakálla, komor, vöröses arca, fáradt, mégis szigorú szeme megállásra kényszerített. Báthory István. Erdély nagyságos fejedelme. A lengyelek nagy királya. Egy darab magyar és lengyel történelem ebben az éjszakai nagy ürességben. Stefan Batory Król Polsky 1576—1586 Ennyi a képaláírás. Ez a hatalmas óceánjáró hordta büszkén a nevét. Tengerről tengerre. Európa és Amerika partjai között. A képtől jobbra és balra fábavésett lengyel és német szöveg. A hajó háborús érdemei. Lengyelország megszállása idején kiúszott a nyílt tengerre: 1940 májusában részt vett a norvégiai csapatszállításban, júniusban a francia és angol partok között hajózik. Csapatokat szállít Angliába. Két évvel később Franciaországból Afrikába. És negyvennégy augusztusában Dél-Franciaországba. Ez a hajó, ez is történelem. Még egyszer találkoztam a nagy királlyal. A waweli székesegyház Mária-kápolnájában. Ott feküdt egy szarkofág fedőlapján homokkőbe és vörösmárványba merevedve. Megroskadva, mélyen elszomorodva álltam ott a gótikus ívek alatt. Micsoda ellentmondás? Az élet és a történelem a halál és kő mozdulatlanságába meredve. Minden múlandó. Mindén halandó. Csak a művészet halhatatlan. Isten veled, nagy király, — mondtam magamban abban a templomi és temetői csendességben. így búcsúztam el Krakkótól. De még egyszer találkoztam a király nevével. Egy varsói utca sarkán, kivilágított fényes kirakatban pillantottam meg az óceánjáró szinte pontos mását. Aprócska modell volt, s oldalán ott a büszke név: Batory. Megnéztem figyelmesebben, s akkor látom, nem a kimustrált óceánjáró mása. Annak két kéménye volt, emepnek meg csak egy: a gdariski hajógyárban nemrég megépült az új Batory. Most az hordja, viszi szét tengerről tengerre a név és Lengyelország dicsőségét. Talán sose pillantom meg, és sose vágok neki fedélzetén a tengernek. Isten veled, kicsi Batory, — mondtam, míg a kirakat fényei vidáman belobbantak az éjszakába. M

ásnap a varsói Kultúrpalota harmincadik emeletéről bámultam a várost. A feltámadt, ég felé ágaskodó várost. Elnéztem a centrum palotáit és tornyait, a munkásnegyedeket, a távoli peremvárosok felé nyújtózó sugárutakat, míg csak az aláhajló égboltba és az elmosódó kék hegyekbe nem ütközött a tekintetem. Ezek a tornyok, ezek a paloták, sugárutak és peremvárosok, ez mind Lengyelország. A beláthatatlan égbolt és a beláthatatlan körbefutó síkság is Lengyelország. — Isten veled — súgtam a látható és a láthatatlanság ködébe rejtőző tájnak, és integettem a mélység felé, mintha egy vonat ablakából integetnék a peronon lemaradó testvéreknek és rokonoknak. BÁBI TIBOR