Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-24 / 279. szám, kedd

1945. február elején olyan ellenállásba ütköztünk, amilyent a hadtest az Ondava óta nem tapasztalt. Ezek már nem a viszavonuló ellenség gyenge utóvédei voltak, hanem a Liptovský Mikulás környékén kiépített erős védelmet megszálló szervezett Wehrmacht-erők. Az ellenség a hegyvonulatokra támaszkodott és mindenütt tökéletes tüzérségi és aknavető tűzrendszert szervezett. Á csehszlovák tüzérség parancsnoka ekkor A. Ressel alezredes, a törzs eddigi főnöke lett. A fasiszta védelem tucatnyi ellenállási gócból állt, a felénk lejtő uralgó magaslatokon elhelyezett számos tűzfészekkel, amelyet összekötőárkok kapcsoltak egybe a lejtők mögötti fedezékekkel. Ezekbe húzódtak meg a hitleristák tüzérségi és aknavető tüzünk elől. A peremvonal elé rengeteg aknát telepítettek és mindenféle drótakadályt állítottak. A fontos magaslatokon körkörös védelemre rendezkedtek be. Előnyös védelmi állásaik mellett a németek még egy roppant nagy előnnyel is rendelkeztek: nagyszerű figyelőpontjaik voltak, amelyekből, hacsak egy kicsit is kedvező volt az időjárás, nagy mélységben át lehetett tekinteni hadtestünk egységeinek működési körletét. így az ellenség könyliyűszerrel tudomást szerzett minden támadási előkészületünkről. Vagyis a hitleristák itt, Liptovský Mikulásnál is birtokában voltak mindannak, ami oly jó szolgálatot tett nekik a Kárpátokban. Február 3-án kíséreltük meg először a város bevételét, de eredménytelenül. A támadásokat február 5-én február 12-én megismételtük, de ugyancsak sikertelenül, majd február 13-án hatalmas tüzérségi előkészítés után újabb támadást indítottunk, melynek során 11333 gránátot és aknát lőttünk ki az ellenségre. De ismét kudarcról kellett számot adnunk. A várost a 320. német hadosztály védte, amely ezenfelül még három magyar ezreddel is meg volt erősítve; az ellenségnek harckocsik és rohamlövegek is rendelkezésére állottak. Minden támadásunkra veszett ellenlökésekkel válaszoltak. Elhatároztuk, a város bevételére Irányuló kísérleteket néhány napra beszüntetjük, hogy alaposan felkészülhessünk az újabb támadásra. Beható felderítést rendeltem el, és előre telepítettem a tüzérségünket. Hogy milyen nehéz volt a felderítés, azt legjobban a hadtest törzshöz érkező hadműveleti jelentések bizonyítják. Február 19-től 28-ig harminckét felderítő vállalkozást hajtottak végre, de közülük csak egyetlenegy, az utolsó sikerült, amikor is a 3. dandár felderítői 12 foglyot ejtettek. Szükségesnek tartom elmondani, hogyan is történt ez. Megérdemli az a kilenc önként vállalkozó, akik közül öten a dandár felderítő századba, négyen pedig Moravec elvtárs 6. zászlóaljába tartoztak. Parancsnokuk Fulier alhadnagy, a 6. zászlóalj felderítő szakaszának parancsnoka volt. Selner alezredes a 3. dandár parancsnoka (Klapálek táborludvík Svoboda : nok nem sokkal előbb ugyanis megsebesült j Moravec törzskapitányt bízta meg a vállalkozás előkészítésével. Az akciót alaposan és részletéig menően megfontolták, előkészítették és biztosították. Az indulás előtt egy nappal az önkéntesek megismerkedtek a tereppel, amelyen át kellett haladniuk. Ebben segítségükre volt a žiari templom tornya is. Éjjel szemügyre vették kiindulási helyük környékét, ami a 3. század körzetében volt, s utána egész nap szabadok voltak, pihentek. Az éjszaka, mintha csak megrendelték volna, koromsötét volt, és ez a „nyelvvadászat"hoz igen fontos. A 3. század első árkában két csoportban kilenc önkéntes gyülekezett. A 6. zászlóalj önkénteseit Simícek tizedes, a tapasztalt felderítő vezette. Vele együtt ment Snicer őrvezető, Otava harcos és egy műszaki katona. Ez a csoport jobb oldalon haladt, tőlük balra a dandár felderítő századának önkéntesei nyomultak előre. A zászlóaljparancsnok árkában összegyűltek a tüzérek. Ott volt a zászlóalj aknavető ütegének, a százhúszasoknak a parancsnoka, Tóth alhadnagy, valamint egy másik aknavető üteg, két hetvenhatos tüzérüteg parancsnoka és a százhúszasok parancsnokának a helyettese. Ezeknek a fegyvereknek a tüzét Tóth alhadnagy szervezte meg. Mindannyian tudták, hogy amint felröppen az ellenség irányába a felderítők indulását jelző piros rakéta, valamennyiüknek tüzet kell nyitniuk, hogy fedezzék a fiúk útját. — Belőttétek magatokat? — kérdezte a törzskapitány. — Igen, minden rendben van! — biztosította őt valamennyiük nevében Tóth alhadnagy. — Minden eshetőségre előkészítettük még további osztályok zárótüzét is — jegyezte meg a zászlóaljparancsnok. Huszonhárom óra tájban mindkét csoport nesztelenül elhagyta a íövészárkot, és eltűnt a sötétben. Az irányt, amerre haladniuk kellett, egy légvédelmi géppuska mutatta, amely időnként kilőtt egy-egy nyomjelző lövedéket. Nemsokára felröppent egy német világító rakéta ís, és tejszínű fénybe borította az egész környéket. Ilyenkor a felfedéstől való félelem mindig a földre kényszerítette a felderítőket. Az arcvonal olyan volt, mint csak érzi, hogy Snicer figyelmeztetően megrántja zubbonya ujját. Ösztönösen a földhöz lapult, azután kissé felemelte a fejét. Jő ideig feszülten hallgatózott. Végül határozott. A sötétben felismerte egy bunker körvonalait. Most már látta a kis kéményt is, amelyből apró szikrák szálltak a sötét éjszakába. Itt a cél! Űr nem volt sehol, alighanem a fedezékben — gondolták a mieink. Egy szó sem esett közöttük. Csak jelekkel érintkeztek. S aztán, éppoly észrevétlenül és zajtalanul, ahogy ide lopakodtak, a legteljesebb csendben a bunkerhoz csúsztak. Valamennyi katonát, aki részt vett a tizenkét német elfogásában kitüntettem. Volt, aki Csehszlovák hadikeresztet, volt, aki „A barátságért" érdemérmet, kapott. Átállt hozzánk néhány tucat magyar katona ls. Az átjött három tiszt közül az egyiket személyes levelemmel elküldtem a. magyar tartalékhadosztály parancsnokához. Levelemben vázoltam neki az arcvonal helyzetét, és felszólítottam, hogy negyvennyolc órán belül hagyja abba az ellenállást és egész egységével jöjjön át hozzánk. Nagyon jól tudtuk ugyanis, hogy a magyar katonák nincsenek érdekelve a háború folytatásában. Az akció bizonyára megvalósult volna, de a német fasiszták megelőztek bennünket: mivel már nem. bíztak a magyarokban, éppen abban az időben váltották fel őket német egységekkel. A magyar katonákat a hátországba vitték. 1945. március 3-ára készítettük elő az újabb támadást a jelentősen megerősített Liptovský Mikuláš ellen. A harcok fő terhét Gasztilovics tábornok 18, hadseregének csapatai vállalták. A 24. szovjet gárdahadosztálynak nehéz harcok után sikerült behatolnia a városba. A mi egységeink a harc első szakaszán nem .sok babért arattak. Bár Cerensky törzskapitány 2. zászlóaljának és Ján Svoboda törzskapitány 3. zászlóaljának példás együttműködésével sikerült elűzni az elkeseredetten védekező fasisztákat a nagyon fontos 768-as magassági pontról, s megszállni Bobrovec és Trstená községeket is, a hitleristák néhány erőteljes ellenlökéssel még aznap visszavették mind a két falut. A 320. német gránátos hadosztály újabb és újabb friss erőket vetett be tartalékaiból. A 768-as magaslatot azonban nem tudták visszaszerezni. Védőcsapataink a fasiszták *agy erőkkel indított éjszakai ellenlökései során nem vonultak vissza. A 320. német hadosztály parancsnoksága másnap reggeltől kezdve ellenlökésbe küldte erőit. Támadásuk a 768-as mar gassági pont és a Smrečanytól délnyugatra fekvő névtelen magaslat ellen irányult. A fasiszták eszeveszett igyekezetét, hogy eredeti állásaikat visszaszerezzék, mutatja az is, hogy nem egészen két óra leforgása alatt négy támadást indítottak a 768-as magaslat ellen, de mindannyiszor meg kellett hátrálniuk. (Részlet a szerző „Az Uraitól Prágáig" című könyvéből. Fordította dr. Stelczer Árpád.) Az Ondavától Liptovský Mikulásig bármely más napon. A csendet időnként a szokásos tüzelés szakította meg az arcvonal teljes hosszában. Éjféltájban már mindkét vakmerő csoport tű! volt a nehezén — maguk mögött hagyták a négyszáz méteres sík terepet. Biztonságba jutottak át az aknamezőn, hiszen voltak köztük ügyes, tapasztalt utászok is. Egyszerre csak hosszú, nyomjelzős géppuskasorozat fütyült el a négytagú csoport feje felett. Megdermedtek. Még a lélegzetüket is visszafojtották. Helyzetükbe nem egykönnyen tudja beleképzelni magát az, aki még nem ment ilyenen keresztül. A feszült várakozás pillanatai következtek. Jön-e további sorozat? Vagy csak a fasiszták szokásos fogása volt ez, amelyet már minden tapasztalt harcos ismert? A németek éjjelente zavaró lövéseket adtak le, annak jeléül, hogy nem alusznak, hogy résen vannak. Csend körös-körül. Vártak egykét percet. A felderítők tovább kúsztak előre, még óvatosabban, mert már nem messze voltak a céltól, az iménti géppuskasorozat ís ezt bizonyította. Tudták, hogy egyetlen vigyázatlan mozdulat is árulójuk lehet. Simícek felváltotta az elől kúszó Snicert. Alig tizenöt métert tett meg, amikor hirtelen mozdulatlanná dermedt. Snicer odakúszott hozzá. Mindketten valami furcsa csípős szagot éreztek a levegőben. Sötétséghez szokott szemükkel mereven néztek előre. Űjra hallották az ismert sziszegést. Felvillant egy világító rakéta, majd kialudt, s megint csend és sötétség lett körülöttük. Visszafojtott lélegzettel kúsztak előre. A füstszag erősödött. Simícek egyszerre — Hände hoch! — parancsolta letompított, de határozott hangon Snicer őrvezető. Tapasztalt katona volt. Jasliszkban jött közénk, s akkor már mögötte volt a partizánharcok iskolája. Simícek, Snicer és Otava géppisztolyának csöve a megdöbbent fasisztákra irányult. A bunker előtt a műszaki katona állt őrt. — Nye sztreljaj — szólalt meg valamelyik német könyörgő hangon, abban a hitben, hogy a Vörös Hadsereg katonái állnak velük szemben. — Ruhe! és egy szót sem többé, mert... — fenyegette meg őket géppisztolyával Snicer, de nem lőtt. Miért is lőtt volna, hiszen most minél csendesebben és gyorsabban kellett cselekedni. A hitleristák nem ís gondoltak ellenállásra. Csak az nem ment a fejükbe, hogy honnan kerültek oda a mieink. Engedelmesen felemelték a kezüket és mentek. A dandár felderítői csaknem egy időben kissé távolabb egy másik fedezéket emeltek ki, hasonló sikerrel. A piros rakétát, amelynek felfedeztetésüket és visszavonulásukat kellett volna jeleznie, nem lőtték ki. Ennek persze nemcsak a felderítők, hanem a tüzérek és az aknavetők is nagyon örültek. A nyelvvadászok tizenkét fogollyal tértek vissza. Nagy volt az öröm. Hiszen annyi balul végződött próbálkozás után csak ezek az önkéntes felderítők jártak sikerrel. Előttük az 1. dandárbeli 2. zászlóalj felderítő szakaszának sikerült ugyanis Stefik hadnagy vezetésével elfognia egy fasisztát, ez azonban nem sokat tudott vagy akart mondani. ZBYCH ANDRZEJ: KLOSS SZÁZADOS KALANDOS TÖRTÉNETE 11. — Márta! — kiáltotta, s nem titkolta csodálkozását. — Az előbb még nem is említetted, hogy be kell menned! — Sebesülteket hoztak. Szállj be Hans, hazaviszünk. A kocsiban ismét végiggondolta az iménti történet lehetőségeit. Vorobinné csakis az akkumulátort viheti, mit sem gondolva arra, hogy a vérebek a nyomában vannak. Valamit tenni kell. •. — Mire gondolsz, Hans? — simult hozzá a lány. — Rád és rám. Kettőnkre, s az egy órával ezelőtti percekre. — Hazavíszünk. Előbb letesztek engem, aztán a kocsi hazavisz — mondta Márta, de Kloss agyában már kész volt az akció terve. — Nem, köszönöm kedves, de most gyalog akarok menni. Figyelmeztetni kell őket — határozta el. Az öreg épület körül nem tapasztalt semmi gyanúsat. A lépcsőn már rohant feljelé. Az ajtón gyorsan lekopogta a megbeszélt jelet. Iréné nyitott ajtót. — Tűnjetek el — szólt már az ajtóból. — Meneküljetek. Vorobinné már úton van hozzátok az akkumulátorral, s a nyomában az SD embere. Alig fejezte be, ismét kopogtak az ajtón, s néhány pillanatnyi döbbent csend után Vorobinné lépte át a küszöböt. Ugyanakkor lent az utcán gépkocsi fékezett sikongva- Kloss az ablakhoz lépett, s látta mint ugrálnak le a kocsiról az SD rohamosztagosai, az SS-pribékjei, s jeltűnt Stadtke is a kocsi mellett. Jól felismerte ilyen távolságról is. Mesterfogás — állapította meg. — Tehát nem csupán egy ember, hanem egész rohamosztagok kísérték Vorobinnét. Közben ismét az asszonyra nézett, aki értetlenül állt az ajtó mellett, kezében az ügyetlenül szatyorba rejtett akkumulátorral, ami itt-ott ki is kandikált az újságpapírból. Stadtke emberei már a lépcsőházban voltak. Jacek magára kapta a még vizes inget, nadrágot rántott, s kezében már ott volt a pisztoly. Irka is megértette a helyzetet, s a szekrényajtóval bajlódott. Csak Vorobin mama rakosgatta ki szatyrából a krumplit, amivel jelűiről letakarta az akkumulátort. — A rejtjelkulcsokat — dobta oda öngyújtóját Kloss Jaceknek. Közben, maga sem tudta hogyan, arra gondolt, hogy Jakubovszkijnak megígérte, hogy együtt mennek vissza Varsóba. Együtt? — gondolta keserűen, aztán ismét Jacekhez fordult. — A rejtjelkulcsokat égesd el. Mi megkíséreljük feltartani őket. — Kezében gránátokat tartott. Gyorsan rángatta ki a biztosító szegeket. Egyiket a másik után, aztán sorban eleresztette őket a lépcsőn. Néhány másodpercnyi csend után megremegett az épület. Egyszer-kétszer... hatszor egymás után. Lent ordítás, hörgés. Közben erős füst lepte el a szobát. Egy pillanatig azt hitte, hogy Jacek égeti a papírokat, aztán rádöbbent, Stadtke tervére: — Ki akarnak füstölni bennünket — kiáltotta társának —, de előbb néhányukat még a másvilágra küldjük. A többiek nem válaszoltak, jacek az ablakhoz lapulva tüzelt, s olykor egyegy gránátot vágott le közéjük. Vorobin néni és Irka már holtan hevert a padlón. — Csak módjával, és pontosan célozva — kiáltott Jaceknak, de választ már tóle sem kapott. Esetlenül hevert a padlón, kezével görcsösen kapaszkodott a géppisztoly agyába. Kloss egy pillanat törtrésze alatt határozott. Lerántotta magáról a zubbonyt, a nadrágot, s az utolsó gránátot odakészítette az asztalra. Odakint Stadtke üvöltött valami olyasfélét, hogy öt percet ad neki ... Stadtke nem is igyekezett tikolni, hogy győzelmi hangulatban van. Az ez redes asztalára hanyagul csúsztatta oda a dossziét, amelyen a következő felirat volt: „Hans Kloss". —• Hogy történt? — nézett rá az ezredes. Stadtke maga alá húzott egy széket, szétdobta lábait, s szinte kegyes le ereszkedéssel fogadta el von Langertől a felkínált cigarettát— Körülzártuk a házat. Egy emberem az öregasszony nyomában volt, aki az akkumulátort vitte. Amikor Vorobinné Klossék fészkéhez ért, rohamosztagaink körülvették az egész épülettömböt. — Nem az aprómunka érdekel — mondta az ezredes. — A, igen. Önt is az érdekli, hogy miként pusztult el az Abwehr egyik legkiválóbb tisztje. Von Langer hallgatott. Stadtke is gondolkodott néhány másodpercig, aztán döntött. Nem árulja el, hogy neki sem volt fogalma arról, hogy fogást csinálnak egy akkumulátor nyomán. S természetesen azt sem, hogy még akkor sem tudott Klossról semmit, amikor megkezdték az akciót a csoport ellen. Mert valóban nem tudott semmit, s ha Márta Becker oda nem rohan akkor ... De Márta odarohant, s a lövöldöző Stadtke karját elkapva kiáltott: — Állítsa le az akciót, herr Sturmführer. Fejezzék be a tüzelést, hiszen ott Hans Kloss van! Stadtke nem sokat értett az egészbúi. Értelméig csak hangfoszlányok értek el arról, hogy Kloss, meg valami orosz lány, meg hogy bőrönd, meg mentőkocsi ... — Tudom —- mondta Stadtke. — Már az első perctől tudom, hogy odabent Kloss van. — Tüzet szüntessI — kiáltotta Stadtke, majd a kocsihoz lépett, újságot vett ki az ülésről, papírtölcsért csinált és annak segítségével kiáltott Kloss jelé. — Nincs már több dobásod, Kloss. A ház körül van zárva. Adok öt percei, hogy előbújj. A válasz egy rövid sorozat volt, s a golyók vijjogva tépték fel a kocsi oldalát. Stadtke földre rántotta a lányt is. Valamelyik SS-es géppisztolysorozattal válaszolt, de Stadtke rákiáltott, hogy hagyja abba a tüzelést. — Élve kell elfogni. Mindenáron élve. Előkészíteni a füstgyertyákat és a gázálarcokat. — Az nem lehet, herr Sturmführer, az nem lehet, hogy Hans ellenség nézett rá Márta döbbent szemekkel. — Erről még beszélgetünk, kisasszony — majd az órájára nézett. — Egy perc múlva indulás — Az egyik legénytől elkapta a gázálarcot, s lövésre kész pisztollyal indult előre. Jelen akart lenni, amikor Klosst sarokba szorítják. -Folytatjuk) 197U