Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-01 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

ALAPVETŐ NYELVI ISMERETEK HIÁNYA BESZEDÜNKBEN Sokan félnek az idegen nyelv tanulásától, főleg az idegen nyelven történő beszédtől. Tisztában vannak azzal, hogy új nyelvtani ismereteket kell elsajátítani és alkalmazni, amihez erős akaratra van szükség. Ezért a legtöbb ember szívesen beszél a saját anyanyelvén. Ez érthető is. Az emberek elhitetik magukkal, hogy az anyanyelven történő beszédben nem követhetnek el hibát. Legtöbb esetben felületesek, elbizakodottak. Azonban hacsak egy kicsit figyelmesen körültekintünk a nyelv területén, rádöbbenünk fogyatékosságainkra. Ilyen alapvető nyelvtani hibát követünk el már az igekötők használatánál is. A tanító ezt mondja a diáknak: „Aztán bepótolni a számtant!". Vagy a szerkesztő írja a levelezőnek: „Cikkét a következő számban leközöljük". Az ilyen esetekben helytelen az igekötő használata, mivel a vele ellátott ige nem mond többet, mint az igekötő nélkül mondana. A pótol és a közöl ige magában is megjelöli a cselekvés befejezettségét, tehát fölösleges és helytelen a „bepótol", „leközöl" ige használata. Ilyet és ehhez hasonlót is olvashatunk: „A következő héten a csehszlovák és magyar sportolók versenyére kerül sor". Valószínű, hogy az illető a csehszlovákiai magyar sportolók versenyére gondolt. Abban az esetben, ha határozott fogalmakai jelölő főneveket sorolunk fel, a határozott névelőt mindegyik elé ki kell tenni, nem csupán az első elé. Helyesen tehát: „A köveikező héten a csehszlovák és a magyar sportolók versenyére kerül sor". (Ilyen eset is előfordulhat: „A következő héten hazai és külföldi sportolók versenyére kerül sor".) Ebben az esetben határozatlan fogalmakat jelölő főnevekről van szó. Mást jelent ugyanis a csehszlovák és magyar ember (történetesen ez csehszlovákiai magyart), mást a csehszlovák és a magyar ember ( Itt egy csehszlovák és egy magyar emberről van szó). Hibát követünk el a segédigék feltételes módjának használatánál. „Jó lenne, ha kölcsönöznél egy tollat". Itt a' feltétel a jelenre vonatkozik, ezért természetesen helytelen. A jövőre vonatkozó feltételt viszont így fejezik ki. „Ha holnap volna időnk, elmennénk hozzátok". Tudnunk kell, hogy a volna a van ige feltételes módú alakja, ezért jelenre vonatkozik. A lenne viszont a lesz ige feltételes módú alakja, azért a jövőre utal. (Helyesen tehát: „Jó volna, ha kölcsönöznél egy tollat". „Ha holnap lenne időnk, elmennénk hozzátok"). A mutató jellegű határozószókat is helytelenül használjuk. Sokan így használják: „Add oda a könyvet". (Az első személynek, j Ez szintén helytelen, mivel a magas hangrendű mutáló jellegű határozószók közelre, a mély hangrendűek pedig távolra mutatnak. Helyesen tehát: „Add ide a könyvet!". Ezek csak alapvető nyelvi hibák. Ismeretük hiánya, használatuk helytelensége mégis komoly problémát okoz a helyes magyar beszédben, főleg ha ezt mi, magyarok követjük el! CSAKY KÁROLY KISVONAT Nagyobbacska gyerek voltam mar, tizenhárom éves. Akkor is szerettem játszani, most is, és talán örökre. Nem is értem, miért ejtik ki az emberek kezükből a játékot, a gyermeki játékokat. Az élet játékkorszakában vagyunk a legteljesebbek. Apám is szeretett játszani. Velem. Olyankor mindig újraélte lényegét. És nevetett. Azóta sem láttam tisztább nevetéseket. Hó-tiszta gyermeki hahoták. Nagyobbacska gyerek voltam már, tizenhárom éves, és kisvonatot kértem karácsonyra. — Kisvonat, ilyen nagy fiúnak? — és nevetett az apám, kinevette fiát, akire olyan büszke volt, mint a hajnal, amikor azt hiszi, ó tálalja a napot. Sok mindent vett már nekem addig is: mesekönyvet, dominót, puskát, kishajót, mindig mást. És ó volt a legboldogabb apa, amikor látott engem örülni. Megvette a kisvonatot. Összerakta a síneket, beindította a monumentális ajándékot, játszottunk. Kedvemért felcsapott pályamesternek, persze én voltam az állomásfőnök. Nem volt féltékeny magas tisztemre, sőt komolyan teliesítPtte parancsaimat. Komolyan fáti~ •-• f?alázkodott hozzám, hogy miná st'?n hatalmasak legyünk. Gyerekek. A vacsoráról is megfeledkeztünk, de ki gondolt akkor a vacsorára. Éjfél körül azt mondta az apám. hogy letelt a szolgálat, menjünk pihenni. Elaludtunk. Ö biztosan fehér lovakon száguldott álmában, vissza valahova, messzire, a beteljesülésbe. Az elkövetkező napokban aztán már egyedül vonatocskáztam. Apám dolgozott, éjszaka is. En akár fel is kelhettem volna, amikor végre lefeküdt. A kisvonat megkövetelte, hogy feküdjek mellé. Három vagy négy kör után újra meg újra felhúztam, hogy aztán izguljak a tolatásnak, ütközéseknek, a futásnak. Apám, mikor hazajött munkából, megállt fölöttem, mint egy épület, és mosolygott. Csak aztán ült vacsorához. Aztán egyszer a kisvonat elkezdett gyorsabban futni, mint általában. Már a tizedik kört zakatolta, futotta, és még mindig nem állt meg. A századiknál sem. Arra nem is gondoltam, hogy megállíthatom. A szemem elfáradt, a padlóra borultam, és elaludtam. Álmomban is futott tovább. Reggel is futott. Amikor felébredtem. És még négy napig. A negyedik nap meghalt az apám. Az orvos azelőtt három nappal közölte: menthetetlen. Ezért futott hát. Rohant, vitte, elvitte apámat. Én azt hittem, csak a nagyvonatok visznek. És a kisvonatok csak hoznak, csak hoznak; örömet, nevetést, a gyermeki teljességet. Apámnak is. BODNÁR GYULA ijuveRÍ SZITÁS! FERENC: NÖVEKVŐ VILÁG Ereimben folyékony utak, arcom érdes sivatag. Nőnek bennem betontalpú házak, játékaim ablakában öngyilkos lett a villám, pirosbőrű tetők mellükre tetováltak, s a gömbölyű gerendákból ácsok fa-ujja int rám: Nyúlnak felém a kibonthatatlan öklök, bekerít a körmök szarupántja, fehéren alszanak bennem a tükrök, nincs halálom, harang-rózsáim hajnalt havaznak, s felzúg a nap-üllő a magszaporító lázból: levél-szeplős fák táncolnak gyökér-rozsdás várban, kőcsőrű madarak tollal lombosodnak, s csontködöt szitálnak sírjukra a holtak. Bokrok csipkéin a reggel mintha belőlem rakna fészket, nyíló ajkamról elhessegeti az éhes csillagcsibéket. Kezem kiássa szememből a dögmadár álmot: portja leszek az egész nap növekvő világnak. KOMLOSI LAJOS: ÉJJEL A szekrény, a szék, az asztal tudják, már többet nem lehet, a harmincadik cigaretta megremegteti a kezemet. Aludni kellene . . . éjfél régen messze, a zene is fáraszt már, de álom nem jön a szememre. Szólítgatom a tárgyakat, de csak hallgatagon néznek, bölcsebbek az embereknél, kik oly sokat beszélnek. Meg kellene békülni egyszer, valahol révbe érni végül, mint a háztetők, a villanypóznák, melyeken már reggelente dér ül. BATTA GYÖRGY: EGYENSÚLY Jó, hogy e vörös virág haja éppen így van, kontyszerűen befonva, és hogy e palack zöld, és nyaka van, s borához csak akkor jutok, ha a szívós dugó az izmot próbára téve ki lett vonva: jó, hogy öt ujjam épp ilyen forma, s két szemem úgy nyugszik s kél koponyámban, mintha nap volna; jó, hogy gömbölyűre csiszolt asszonyom melle, s épp belefér két tenyerembe! KMECZKÔ MIHÁLY: KÜLÖNVILÁG MEGLÁTTA EGYMÁST A CIGARETTA S A GYUFA LANG és szerelem született egy füstkarika a nap fölött akart lebegni glóriaként ha beleszámílom a tizenkilenc lépcsőfokot kétszer kétszázhuszonkét lépés az életem reggelim gyorsfőzőn hevített indulat végképp emészthetetlen összekuporodott testtel pihen a fény emlékobeliszkek indulnak jeltelen utakon napok peregnek fényes falevelekként hiába nyújtom tüzes nyelvem szavak forrásíze után mutatóujj-fogaskerekek közt darabjaira hull míg szivárványt old a szorongás gyönyörű kristállyá válik számban a fájdalom a kötelesség lárvái vagyunk egyetlen perc naprendszerében kiteljesedünk mint a kaucsukra gyújtássá aprítva térünk meg a csendhez a civódás tegnapi üszkét izzítani különvilágok külön mozognak mint kezemen az ujjak de markom olyat szorít hogy a kő is szétmállik az ember keze fogaskerék ha két kéz találkozik az ujjak ÖSSZEFONÓDNAK MINT FOGAK HA FOROGNI KEZD A KERÉK GYERMEKKOR Tóthpál Gyula felvétele