Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-25 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

A színhely: Kártik János, de­reski fazekasmester műhelye, mely pedig áll egy asztalszerű ülőalkalmatosságból — már eb­ben van valami Jelképes: mun­ka közben nem felfelé, lefelé hajlong a mester, példázva az ember fennhatóságát a holt­anyag fölött —, továbbá az asz­tal előtt évszázadok óta pör­gő korongból, s a tőlük kar csapásnyira megiilő búboske­mencéből, amelyen gyerekként guggolnak a megformált agyag­edények. A mester apró ember, hóna­pos szakálla kiemeli arcának töréseit, már nem fiatal, de bal lábával ma is olyan fürgén fer­dít egyet-egyet a korong lend­kerekén. mint 50—60 évvel ez­előtt. A nap bármelyik pillana­tában megtalálható, reggel négytől este tízig dolgozik sa­játkezűleg felépített műhelyé­ben. A korong előtt hajladozik szüntelen, a korong előtt, mely ki agyag — e kettőt köti össze egy több évszázados kovácsolt vasorsó. A koronghoz már nem is tartozik semmi, illetve, ott pörög rajta a sárga agyag, az agyagot meg ott tapogatja a kéz, Kártik János keze, amint finoman formálja a pörgő agya­got, olyan finoman, mintha va lamilyen kozmetikai szalonban ápolna éppen egy női arcot. At arc pedig percek alatt széppé teremtődik, szépek a csészék, a korsók, a vázák, szépek a tá­nyérok meg a köcsögök, a vi­rágcšerepek és a fazekak, mind mind ennek az érzékeny újjáformálásnak a remekei. Mit lehet itt beszélni? Kérdé­seim túlságosan általánosak, nem ismerem ezt a mesterséget, gyerekkorom szövőszékeire is csak halványan emlékszem, de a teremtés e szépségét egyene­sen nyelem érzékeimmel. János bácsi, az utolsó faze­kasmester kérdések nélkiil is fő részei a már emiitett lendke­rék, vagy ahogy János bácsi pontosan megnevezi: u korong­talp, ugyanez a korongtalp, amelyen még valamelyik iikap­jának a lába csiszolta kl az el­ső vályút s amely mostanára már mélyebb, mint a palócokra annyira jellemző tatáros si-em­üreg; s a korongtető, aaely végül is a legfontosabb, hiszen azon formálódik a híres teres­gyorsabb tempóban dolgozom, talán a hiányzó utánpótlás he­lyett is egy kicsit. Sose hittem volna, hogy egyszer kihal a mesterségünk. Mert inkább mesterség ez, mint művészet, tehát könnyen elsajátítható, csak sokat kell gyakorolni. Nem is tudom, hogy miért nincs követőnk. Talán a ragadó szenny miatt: nézze a kezem, néha nem árzem hol ér véget — összenőtt az agyaggal. Az anyagi juttatásokról be­szél. Arra vagyok kíváncsi, hogy megéri-e ma fazekasnak lenni — Nekem meg, persze. Ugyan nem fizetődött ki sosem, talán ezért ls pártoltak el annyian tőle, de ez engem már nem ér­dekel. Valamikor szekerekre raktuk a kész árut, úgy men­tünk „útra", kerestük a pénzt. Ma az ÚĽUV helybe jön érte, népművészeti cikkekként árulja dolgaimat. Űgy tudom, jóval magasabb áron, mint ahogy tő­lem átveszi, de én sem Jövök ki a legrosszabbul.' Nézem az elkészített edények sokaságát. Egy-egy kisebb edény megformázása körülbelül öt petxig tart, a nagyobbak na pókig készülnek. — Az égetőkemencébe átlag 500 kerül, ez három hét alatt gyűlik össze. De az'égetésig ezer másfajta munkát kell el­végeznem. Az agyag kibányá­szásával kezdődik: képzeljen el . egy kútásást — négy méter mélységből húzzuk fel csigasor­ral a kiásott agyagot. Ez egyre nehezebb: őseink válogatósak voltak, csak n fehér agyag kel­lett nekik, én már abból bá­nyászok. ami maradt. Általában két autóra valót ások ki egy­szerre, hogy mindig legyen ele­gendő tartalékom, no meg, hogy télen is dolgozhassak. Az agyagot aztán fel kell dolgoz­nom: az őrlést most már géppel végzem. Apám idejében még al­konyattól éjfélig morzsáltunk, gyúrtunk, most már összehason­líthatatlanul könnyebb az agyag finomítása. Az asztal mellett házi készí­tésű mérleg áll. — Az egyik serpenyőjében kősúlykok, a má­sikban maréknyi agyag. — A formálásra kész agya­got, mióta megrendelésre dol­gozom, pontosan lemérem, hogy az edények egyforma nagysá­gúak legyenek. A korongon már könnyű a munkám, előbb megfelelő magasságúra tornyo sítom az agyagcsomót, majd uj­jaim fokozatosan szélességében is megformálják. Ha kész a nyers edény, zsinórral met­szem le a korongról. Ezután következik a szárítás, majd a festés és az égetés. A kemencében szénapetren­céhez hasonlóan púposodik egy sereg edény. Kiégetésük kiilön tudomány: szabályos alaguta kon futkos közöttük a láng, hogy egyenletesre piruljanak. A kemence körül, mintha kerí­tésleceknek készültek volna, gúlákba kötött, geometrikus pontossággal vagdalt fahasábok állnak. Egy égetéskor két mé ternyi fogy el belőlük, beszel­beszél. Pontosan fogalmaz, a magányos emberek szűkszavú­ságával. — Nem akartam én fazekas lenni, de itt Deresken az én gyerekkoromban még mindenki az volt. Az apám engem is be­tört a mesterségbe. Rúgom hát a korongot, olykor-olykor meg­simogatom, mert már nagyon szeretem a foglalkozásomat. Mostanában egyre riadtabb és zésük külön gondja a fazekas­mesternek. A tégla színű, kékeslila és vö­röses fazekak között szinte kedvem szottyan, hogy egy csörgő korsóval kezemben for­rást induljak keresni. A kemen céhen tüz lobog, hajdani ke­nyérsütést juttat eszembe. Köz ben János bácsi újból megpör geti a korongot. BARCZI ISTVÁN KOMLÔSI LAJOS: Az eső hangja beteg szívzörej, temetők ravatal-éneke. Ügy verődnek az ablakra a cseppek, hogy érzed: nincs kezdete, nincs vége se. Esők idején fiókok, papírök közt babrálunk, életünk sakktábláján teleket, nyarakat ugrunk át, pedig futnunk kár. Az esőhangok bebocsátást kérnek, monoton verik az ablakot s mi nem tudjuk: a cseppek barnák, zöldek vagy kékek .és nem értjük, mit beszélnek. Régi románcok zenéinek és andalít e bársony pálcás lárma. A csókjaidra gondolok s úgy oly rejtett vággyal gondolok rád, mint őszi kertben didergő becsukott szirmú virágok arra, hogy volt egysZer napsugaras nyár. KMECZKÓ MIHÁLY: A HARANGSZÓ HALKAN KOPOGOTT AZ EST ABLAKÁN türelmet vacsorált üvegtenyeréből a csend felém csónakázott fehér koporsóban arcába nyilazott a fény lepte mosolyfüzérét IMBOLYGÓ KACSAKÉNT FOLYTATJA VÉGTELEN ÜTJÁT íleswásiA. aEMfrity ELFORDULTUNK EGYMÁSTOL MINT AZ ÉGITESTEK szótlanul lepattan rólad kezem öt sugara emléked lombja hullni készül ökörnyál didereg mosolyodon kristályként koccannak egymáshoz a sejtek míg a fogalmak csontváztáncában GYÖNYÖRKÖDÜNK ZÚZMARÁVÁ DERMEDSZ PÓRUSAIMBAN VERES JÁNOS: fát/uCjrfan A mennyezeti gyönge fény int, hogy bajomat békén tűrjem, öt kopott vaságy hánytorog kétemeletnyi szürke űrben. Üjra tűk, kötszer, műszerek között vergődik ím a szellem, szorít a részvét-glória, harcba szállnék, de nincs ki ellen. Heverek, mint a ledőlt zsák, mint zsivány, kit a pandúr megvert; a külvilágot úgy lesem, mint búvárharangból a tengert. Nedves tetőkön sir a szél, ­egy asszony és egy gyerek jár itt! oz édes otthon ajtaja a zord felhőktől alig látszik. Fanyar vigasztól éledek, egy képet látok szédelegve: rom búsul kopár szirtfokon, s piros fény festi fenségesre. Olykor fityulás angyalok fölénk tündöklő eget csalnak, s lángpallos nélkül kergetik a homály-termő riadalmat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom