Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-25 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

1 A. TALLO: WfHiyelmes bőrfotelekben üllek, és "a professzor higgadtan magya­razott. Olykor kortyintott a kávéból, amelyről a vendég azonnal megálla­pította: szörnyű rossz lehet. — Parancsol még, kapitány? — ud­variaskodott a professzor, miközben szemüvege fölött figyelmesen nézte vendégének arcát. — Köszönöm — hárította el a tiszt —, nem kérek. A professzor azonban ennek ellené­re is öntött és magyarázni kezdett. — Nézze kérem, elméletileg bárme­lyik csillagon keletkezhet robbanás, méghozzá bármelyik percben. A mi Napunkon is. A következő percben minden további nélkül bekövetkezne a robbanás és hét perc múlva elérné Földünket a gyilkos sugárzás, nem egészen hat óra múlva pedig kiterjed­ne naprendszerünk valamennyi boly­gójára. . • — Köszönöm szépen — tolta odébb Duval kapitány a csészét, a professzor pedig zavartalanul folytatta. — Az űrben gyakran fedezünk fel csillagrobbanást. Az ilyen csillagok fénysugárzó hatása kb. ötvenezersze­resére nő. — Reméljük, hogy Napunknak nin­csenek ilyen szándékai — mondotta Duval, és rágyújtott egy szivarra. Duval fiatal ürhajóstiszt volt, terme­te akkorára nyúlt, hogy a vézna pro­fesszor csaknem elveszett mellette. — A mi Napunkon nem lesz ilyen robbanás — mosolyodott el a vendég­látó —, ma ezt már teljes bizonyság­gal tudjuk. Számítási módszereim pon­tosak és megbízhatóak, éppen ezért már most előre teljes bizonysággal tu­dom: hol, melyik csillagon, mikor kö­vetkezik be robbanás. Legközelebb er­re a Capella csillagon kerül sor. Szín­pompás égi tűzijátékot ígér. Persze nem tart sokáig ez a jelenség, ezek a csóvák ugyanis aránylag rövid életű­ok. A csillag ugyanis kitombolja ma­gát, azután visszanyeri eredeti alak­ját, jellemzőit, és nyugodtan világít tovább néhány billió évig. — Ezek szerint szinte nem is törté­nik semmi különös! — Csaknem semmi. — A professzor elhallgatott, majd rövid idő múlva je­lentőségteljes arccal folytatta: — l)e mégis... ugyanis ha az ilyen csillagnak vannak bolygói, akkor el­égeti, tönkreteszi azokat. '— De a Capellának nincsenek boly­gól — vetette közbe a kapitány. A professzor kiegyenesedett, a rán-_ cok sűrűn ellepték arcát, amikor át­ható tekintettel, vizsgálódva nézett vendége arcába. — Éppen az, hogy vannak. És a ma­ga feladata éppen ezek egyikével függ össze. Feltételezzük ugyanis, hogy a Capella hetedik bolygóján van élet, de szükséges bizonyosságot szereznünk róla. Maga még a rolitoanás előtt oda­utazik és bizonyítékot hoz nekünk a Földre. — Még a robbanás elölt kell oda­utaznom? — Nézze fiatalember — mondotta élesebb, sértődöttebb hangon a pro­fesszor —, én mindent a legapróbb részletekig kiszámítottam. Maga nyu­godtan elrepül. Életéből nem sokat ve­szít, mert a repülés folyamán, mint tudja Einstein relativitásl elmélete alapján, jócskán csökken az idő mú­lása. Csak mi öregszünk meg itt a Földön alaposan, míg maga visszatér. Szerencsére ma már a korhatár annyi­Duval ezt a gesztust nagyra érté­kelte, sőt mi több, el is bámult ezen, mert — amint később észrevette — ezek a férfiak fegyvertelenek és fizi­kailag aránytalanul gyengébbek vol­tak, mint ő, nem is szólva a revolver­ről és a rakéta sugárszórójáról, amely­nek foton-elemei egy szempillantás alatt működni kezdhettek volna és mindent fekete szénné és porrá vál­toztattak volna, ha szükség lett volna rá. Duvalnak a találkozás pillanaté­ban átvillantak agyán azok a felada­tok, amelyekkel megbízta a profesz­szor. Pontosan meghatározott ideje van: három hónap. Három hónapig él együtt ezekkel az emberekkel, hogy ezalatt mindent lefényképezzen, tér­képeket és vegyelemzéseket készítsen. Három hónap és három nap múlva felrobbanik a Capella. Az űr gazda­gabb lesz egy fénycsóvával, és ebből a bolygóból pedig — amely jelenleg otthonául szolgál — lényegében sem­mi sem marad. Csupán az a néhány felvétel, amit majd készít és az az egy élőlény, akinek helye van mellet­te a rakétában. A bolygó lakói két félénk fiatalt bacsátottak Duval rendelkezésére. — Xen — mutatott magára az ifjú, aki a bolygó többi lakóinak a korához viszonyítva fiú már nem volt, de még a férfikort nem érte el. Majd a lányra mutatva ezt mondta: — Yva. Yva csúnya arcán sötét pír gyúlt és gyorsan lesütötte a szemét. Ez az Yva nyilvánvalóan könnyebb, ra előrehaladott, nogy még nekem is módom van megvárni. Nos, új idők Simeonja ... — mosolyodott el a pro­fesszor — ismeri ezt a beporosodott vallásos történetet? A tiszt megrázta fejét, őt inkább más valami érdekelte. — Milyen rakétát kapok? — Igen elmésen megszerkesztettet. A rakétában a magáén kívül még egy hely van az idegen bolygó egy élőié, nve számára. Számításaink alapján nem lesz nagyobb, mint a földi ember. Egyébként — amint az elfogott rádió­jelekből kitűnik — értelmes lényekről van szó. — Ez tehát minden? — Eddig igen. Néhány évvel idő­sebbek leszünk — főleg mi itt a Föl­dön —, míg viszontlátjuk egymást. An­nak a bolygónak az élőlényére pedig nagyon kívárfcsi vagyok. — Megnyugtatom professzor, hogy jómagam ls. Viszontlátásra. Elbúcsúztak. Duval egyenesen a repülőtérre ment, és szemügyre vette a rakétát. Kétsze­mélyes, tökéletes gép volt, amely csak­nem elérte a fény sebességét. A start után saját maga nyomta be karjába az altató injekciót, líogy az egész hosszú út folyamán jótékony álomba merüljön. A Capella hetedik bolygóján ébredt fel. A rakéta kissé megdőlve állt. A horizont teljesen hasonlított a Földön jól ismert Kárpátok lankáihoz. Ogy tűnt, mintha ismerős helyen járna, pedig roppant messze volt „szülőboly­gójától". Lassacskán értelmezte: hol is jár tulajdonképpen. Főleg akkor jutott el a teljes felismeréshoz, amikor meg­pillantotta a bolygó lakóit. Földi em­ber szemének csúnyáknak, kócosak­nak, darabosaknak hatottak. Nehézke­sen mozogtak, azonban fejlett értel­mük pótolta külsejükből eredő fogya­tékosságaikat. Csaknem az első perctől fogva jól megértették a kapitányt. Teljes mértékben érvényes volt rájuk a szépasszonyoknak az a kétélű meg­jegyzése, amivel mérsékeltebb barát­nőiket szokták illetni: nyilván gyö­nyörű lelkük van! A leszállás alkalmával a Capella ép­pen zeniten állt. Látszólag békésen fénylett, azonban bent már fortyogott benne a kénköves pokol kitörésre ké­szen, hogy elpusztítsa valamennyi bolygó-gyermekét. Tüzes lángnyelvvel készült feltartóztathatatlanul elnyelni, szétperzselni, ragadós gázokba burkol­ni az összes bolygót. Most még csil­logó-villogó aranytálnak hatott, amely kegyesen és bőkezűen hinti éltető su­garait. A tiszt kihúzta magát a jó levegőn, igen kellemesen hatott Dé, hogy ismét szilárd talajt érzett a lábai alatt. Ki­gombolta kabátját és zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát. Revolve­rét — miután látta, hogy semmi szük­ség nem lesz rá — gyorsan vissza­csúsztatta tokjába. Kiszállt a rakétá­ból és látta, hogy az összesereglett emberek — ugyanis annyira hasonlí­tottak a földi fogalmak szerint ember­re, hogy másként nem lehetett őket nevezni — körülállták a rakétát. Egy részük esetlenül virágokba és tarka ru­hákba volt burkolva. Ezek valtak a nők. Az alaktalan, darabos férfinép látva a nem mindennapi eseményt, igyeke­zett megőrizni méltóságát és előrelé­pett. igy alkalmasabb lesz 01 vinnem majd magammal — mérlegelte Duval —, ugyanis minden terhelést alaposan meg kell fontolni. Xen azonban értel­mesebbnek mutatkozik, többet is tud, úgyhogy hasznosabb dolgokat monda­na a professzornak. Végül azonban úgy döntött, hogy ebben a kérdésben ké­sőbb határoz, ugyanis még teljes há­rom hónap áll rendelkezésére. Minden nap feljegyezte, milyen ha. ladást érnek el kísérői. Főleg a nyelv elsajátítása terén értek el. kiemelkedő eredményeket. Már a második héten szépen el tudott velük beszélgetni. Amikor Duval megállapította, hogy Xen már bizonyos szakkifejezéseket is ismer, noteszéből véletlenül kiejtett egy fényképet. A szolgálatkész Yva gyorsan leha­jolt és átnyújtotta a képet, miközben egy pillantást vetett rá. A lány nem tudta palástolni őszinte bámulatát. Egy mélyet sóhajtott, majd ezt mondta: — Kl ez a gyönyörű nő? — A menyasszonyom — mondotta Duval. — Valóságos tündér. Soha élelem­ben nem láttam még ilyen szép nőt. Persze nem volt a lány valamiféle világszépség, egyszerű lány volt a Tát­ra lengyelországi vidékéről. Duval felfigyelt Yva ragyogó szemei­re és ügy találta, hogy nem is olyan csúnya ez a lány, mint megérkezése napján tűnt neki. Észrevette, hogy kó­cos haja szép homlokot takar, Hogy helyes gödröcskék keletkeznek arca két oldalán, ha nevet. Most is, míg a képet a kezében tartotta, elmosolyo­dott. Duval gavallérosan megjegyezte: — Hasonlít rád. Duval ekkor már elhatározta, hogy mégis inkább a lányt viszi magával, még akkor is, ha a professzor esetleg megorrol rá. Itt most aztán senki, de senki a világon nem parancsol. Ször­nyű veszedelem közepette vállalta ezt az utat, a Capella bármikor felrob­banhat. Mi történik, ha a professzor számításaiba valami apró, emberileg könnyen igazolható kis hiba csúszik. Igen, akkor ő néhány perc múlva koz­mikus porrá és hamuvá változna. Munkáját a szokottnál korábban be­fejezte, segítőtársait elbocsátotta, és leült egy fa alá. Már-már majdnem el­aludt, amikor eszébe jutott: mit csi­nálhat szabad idejében a két fiatal, Xen és Yva? Bármilyen fáradt volt is, felállt és kiment az erdő szélére. A fiú és a lány egy alacsonyabb dombon állt. A naplementét nézték. Lehet, hogy beszéltek valamiről, de még valószínűbb, hogy hallgattak és nézték a gyönyörű, vörösen izzó ko­rongot. Fogalmuk sem volt róla, hogy ez a Nap már egy nap múlva a vé­güket okozza. Duval kapitány szivébe mély szomo­rúság költözött. Maga is meglepődött ezen, mert ezzel az érzéssel nem szá­molt. Szeretett volna menekülni tőle, ezért többféle dologra is gondolt, mun­kájára, életére, de egyik sem segített. Mikor lement a Nap, hirtelen lehűlt a levegő és Duval közelebb húzódott a tűzhöz, melyet egy hatalmas szikla mellett rakott. Megmelegedhetett vol­na a rakétában is, de sokkal kelleme­sebbnek tűnt, ha az éjszakát a patto­el. Az idegen és szokatlan égbolt alatt, gó tűz mellett, a szabad ég alatt tölti amelyre távolról idekiildte parányi sár­DEÁK FERENC: A legutóbbi háborúban kalap nélkül maradt a házunk. Amúgy is rozoga tetejét, melyet a vámhi­vatalnok nagyapa erre a eélra kikötött hagyatékából kellett vol­na szalonitlapokkal felcserélni, és amelyet egy közeli bombarobba­nás úgy levetett, hogy a lomtárrá tömött padlásra szinte egy szi­lánknyi pala sem hullott, nos hát, e tetőt csak két évre rá födte be az előbbi törmelékével atya­fiságunk egyik távoli tagja, aki, mivel családja egytől egyig sír­jával várta haza a kiszolgált tü­zért, hozzánk költözött. Mikor jobb vékonyán beforrtak a sebek, fölhágott az éggel födött padlás­ra. Gyorsan fáradó, de szinte ön­magát ácsolgató keze a megma­radt horogfákból és gerendákból meg az általunk összehordozga­tott lecekből behálózta a padlás­ajtóból oly ijesztően magas eget. Elfúló tüdejéből futotta még harcos napokból visszasajgó dal­ra is, és a kézről kézre röppenő csempe palalapokkal lassan fö­delezte a nekünk, sor eleji ado­gatóknak csodásan magas vázát, melyen ő oly otthonosan csúszkált, mint ahogy a pók közeledik a sa­ját testéből szőtt szálakon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom