Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-21 / 250. szám, szerda

A vígszínház Bratislavában G ondolatban ínég mindig Auschwitzban idózöm. Ál­lok egy roppant vitrin előtt: bő­rönd bőrönd hátán. Ö jaj, ki látott már ilyen furcsa temetőt, ahol nincsenek se halottak, se sírdombok, se fejfák, csak bő­röndök. Egy egész hegyre való bőrönd. Egy fájdalmas kegye­lettel konzervált, az örökkéva­lóságba ágaskodó lomtár. Ö ezek a bőröndök. Barna, fekete, szürke bőröndök. Kopot­tak és vadonatújak. Súlyos, nagy, férfikézbe való bőröndök, és egészen aprók, mint egy ci­pődoboz. És mindegyiken egy név. Fehér olajfestékkel odamá­zolt név és szám: A. Zajíček, no. 2530, Cervinfca Karol, no. 5234, Ing. Klement fosef, no. 1916, Alfréd Izrael Berger, no. 6779, és a szám mögött cím, elvétve egy-egy cím ís: Alfréd Izrael Berger, Berlin W 30. Stu­benstrasse. És aztán név és cím, de szám nélkül: Ružička Miloš, Pilsen, Marié Kaffka, Prag XIII. 833. Aztán megint nevek és számok, címek és számok, fe­kete, barna, szürke, sárga piros, kopott és vadonatújnak látszó bőröndök, fogantyúval és fo­gantyú nélkül. Megrozdult sa­rokvassal, vagy sarokvas nél­kül. Ki volt ez a pilseni Ružička Miloš? Ki volt ez a prágai Ma­rié Kaffka? Ki volt ez a berlini Alfréd Izrael Berger, és ki volt a többi, akinek címe sincs, és neve sincs? Akinek értelmetlen, szomorú utazása Itt ért véget a világ legprimitívebb tákolmá­nya, a krematórium kemence­szája előli? Szélütötten, bénán megáll a kezem az írógép klaviatúrája fölött. Ha ez lehetséges volt, ha ez megeshetett ezen e rettene­tes, szomorú földön, akkor min­den lehetséges. S épp az a szörnyű, hogy ez az értelmetlenség is emberi ér­telemmel átgondolt szörnyűség. A halálnak és a pusztításnak is megvan a maga filléreskedő ós milliókat harácsoló rációja. A barakk falán csukaszürkére mázolt tablón előkelő és köz­ismert nevek ágaskodnak: Prinz von Pless, Graf Balleström, Prinz Hönckel von Donners­marck, mufd: I. G. Farben, Ha­nid, Krupp, Siemens. A tábor halálrnszánt milliói nekik robo­toltak, az ő hirtelan szerzett birtokaikon, az ő bányáikban, az ô ipari vállalataikban. Barna­szenet bányásztak, szintetikus benzint és guinit, ágyút és lö­vegeket gyártottak. Az I. G. Farben vezérigazga­tósága követelte elsőízben a koncentrációs táborokba hur­colt foglyok ipari alkalmaztatá­sát: 500—600 ezer fogoly dol­gozott akkoriban Németország­ban. Egy szakképzett fogoly munkájáért 4 márkát fizetett egy napra, a szakképzetlen munkaerőért 3 márkát. A mun­kanap időtartama 12 óra volt, amibe nem számították bele a munkahelyre szállítás vagy gya­loglás idejét. Németországban akkoriban egy munkás napi bére 10 márkára rúgott. Ilyen tömegű fogoly robotoltatása nyolc hónap alatt átlag 12 mil­lió márka hasznot hozott az I. G. Farben javára. A haláltábor működésének egyetlen célja volt: a birodalom ellenségévé nyilvánított embe­reinek elpusztítása. A munka­képteleneket már a táborbahur­colás első napján szelektálták és a gázkamrákba juttatták, a munkabírókat pedig utolsó le­heletükig kíméletlenül kiuzso­rázták. Az ütlegelés, megtorló intézkedések egész sora a ki­végzésig napirenden volt a tá­borokban, de az elpusztításnak legracionálisabb módja az agyondolgoztatás és kiéheztetés volt. Egy nehéz testi munkás napi kalóriaszükséglete megha­ladja a négyezer ötszázat, a tá­borban ténylegesen csak 1774 kalória tartalmú táplálékot ka­pott naponta. A könnyebb testi munkát végző munkás szerveze­tének napi 3360 kalóriára van szüksége, de legfeljebb 1303 ka­lória tartalmú táplálékot ka­pott. Ennek következtében az emberi szervezet saját fehérje­készletét emésztette el, s a fo­goly hét-nyolc hónap alatt csontvázzá soványodva a gáz­kamrába került. Az I. G. Farben a halálán is gazdagodott. A vál­lalat 1941 és 1944 között 300 ezer márka értékű B—ciklon gázt szállított a fogolytáborok­ba. Egyébként sem maradt sem­mi kiaknázatlanul. Az elpusztí­tott nők haját bálákba gyűjtve kilogrammonként ötven pfeni­gért vásárolták meg a paróka­készítő vállalatok. A halott fog­lyok arany fogalt kitördelték és az összegyűjtött aranyat be­öntötték, maradék rongyaikat iparilag feldolgozták a textil­gyárak. íme, az ad absurdum vitt ra­cionalizmus és gazdaságosság Wvé — azonos értelmű Itt a hullarablással. Ki mondhatja ezek után, hogy a halál értel­metlen?! ­Tétován megáll a kezem és hideg veríték gyöngyözik a homlokomon. Fájdalmas gondo­latok gyötrik agyamat. Racio­nalizmus, valóban a racionaliz­mus és irracionalizmus-e min­den irracionalizmus? Hiszen e borzalommal szemben az ön­gyilkos halálba menekülő tette is értelmes tiltakozás. Az ész­vesztő fájdalom üvöltése és az eszeveszett diihkitörés is em­berhez méltóbb megnyilvánulás, mint ez a harácsoló tömeggyil­kos észjárás. Ezek után való­ban el tudok képzelni fest­ményt, mely egy nem létező te­metőt ábrázol. Temetőt, ahol nincsenek se halottak, se sí­rok, csak bőröndök,- bőröndök egész tömege, és minden bő­röndön egy-egy név, egy szám, esetleg egy cím, bár ezt a te­metőt, nem is kell megfesteni, mert ott van az auschwitzi rop­pant üvegvitrin mögött: egy fájdalmas, kegyelettel konzer vált, örökkévalóságban ágasko dó lomtár. Ezek után el tudom képzelni, hogy a művészet a legrealisz­tikusabb eszközökkel ls a tö­meggyilkolás értelmetlenségét fejezi ki, mint az auschwitzi tá­bor egy galériává változtatott barakkja, ahol a táborlakók is­meretlen nevű művészeinek szén- és pasztellrajzait állítot­ták ki, de a közismert festők szinte naturalisztikus rajzai is pontosan ezt az értelmetlen borzalmat ábrázolják. Csak így értelmezhető J. Brandhubor Kremalóriuma, Verése, Tájképe, Kihallgatása, Haláltánca; So­biesky Éhsége, J. Tolik Szaba­dulása, mely egy álomba mene­külő barakklakót ábrázol és jerzy Potrzelowsky Halálvárása, mely kék, sárga fekete színek örvényébe roskadó, haldokló embert ábrázol. A megszállás alatt passzivitás­ba kényszerült a lengyel szel­lemi élet, mely a felszabadulás után szükségszerűen hatalmas alkotó aktivitásba csapott. Ke­lettől nyugatig, északtól délig megindult az újjáépítés munká­ja, az építészeti és képzőművé­szeti alkotások restaurálása; minden érték és hagyomány megőrzésére irányuló törekvés hatja át az egész társadalmat. Mindez idegen ember számára olykor szinte érthetetlen. Csak akkor válik érthetővé, ha meg­tekinti a halál és pusztulás e szörnyű kegyhelyeit. Az orgonajáték például las­san, de biztosan kiszorul már a nagy zenei attrakciók sorából, hiszen léte a gregoriánus zené­hez, s általában az egyházi ze­néhez fűződik. Lengyelország ban az utóbbi években épp az orgonajáték vált a rádió világ­szerte ismert attrakciójává. Említettem már, hogy meg­fordultam Gdaiísk kikötőváros­ban, és közeli tengerparti váro­sokban, köztük Olivában is, ahol mindmáig megmaradt a cisztercita barátok ódon templo­ma és barokk-kori orgonája. A templom, de az orgona is az évszázadok folyamán többször elpusztult, de mindig restaurál­ták. Legutóbb állami eszközök bői. És nem is csoda, hiszen az orgona maga képzőművészeti műremek, nem is szólva csodá­latos zenéjéről és az akusztikai hatásokról. Külföldi és belföldi turisták százai keresik fel na­ponta az olivai cisztercita temp­lomot, hogy meghallgassák Bach mélyen zendülő, tragikus, még­is diadalmas zenéjét. Akinek nincs ézéke a hagyományhoz, talán csak kuriózumot fog lát­ni benne, de aki megismerte az elpusztult és feltámadt Len­gyelországot, aki látta az auschwitzi és birkenaui halál tábor krematóriumait, annak mindörökre ott zúg-zeng lelké­ben az olivai templom csodála­tos orgonájának hangja, s a legtávolabbi, legellentétesebb mozzanatok is fájdalmas és fel­szabadult harmóniává olvadnuk össze lelkében. Gondolatban még mindig ott időzök abban a roppant teme­tőben, ahol nincsenek sírke resztek és nincsenek halottak. Csak a levegőég telt meg a ha­lálra gyötörtek fájdalmas sóhn jaival, és egy komor emlékmű ágaskodik a síkon az égbolt fe­lé. S még mindig hallom, most is hallom az olivai templom dörgő orgonáját. BABI TIBOR A Szlovák Nemzeti Színház tavaszi budapesti vendégszerep­lését viszonozandó, az elmúlt héten négy napig a Hviezdoslav Színházban szerepelt a Vígszín­ház társulata. A színház művé­szeti vezetői szerint az itt be­mutatott két színművet úgy vá­lasztották meg, hogy a szlová­kiai közönségnek bizonyos fokig hű képet nyújtson a társulat ha­gyományápoló és korszerű tö­rekvéseiből. Az első két napon Csehov Vá­nya bácsiját láttuk. A rezigná­ció egyik sajátos és művészi erejű színpadi megjelenítőjének „falusi életképét" Horvai István rendezte. Mint minden eddigi Csehov-kreációjában, ezúttal sem a megszokott és már kitaposott úton járt: rendezése számos egyéni és új vonásokat tartal­mazott. Tudja, hogy Csehovot ma már nem lehet szentimentá­lisan játszani, habár kétségte­len, hogy alkotásaiban ilyen elemek is előfordulnak. Tisztá­ban van a színmű figuráinak felépítésével is, melyek közül többen egyaránt tragikus és ko­mikus színezetűek, ebből ,a sa­játos „egyvelegből" válnak utá­nozhatatlanul csehovi alakokká. Horvai rendezése ezek tudatá­ban u groteszk és a tragikum határát súroló helyzetek füzéré­ből áll, fő célkitűzése az embe­ri problémák és típusok felszín­re hozása és csak ezen keresz­tül mintegy másodlagos célként a csehovi légkör megteremtése. A színészek az ő vezényletével viszont nem pusztán szituáció­kat játszanak, nemcsak légkört igyekeznek teremteni, hanem va­lódi beiső drámai akciókat él­nek át. Horvai főleg a szereplők jellemének k idoniborí tusára s ezzel párhuzamosan a köztük meglevő konfliktusokra összpon­tosít, amelyek egyenrangosítva tárulnak elénk, s ezek gyakori színpadi változtatása hivatott el­sősorban megteremteni a játék ritmusát és a felvázolt helyzet­kép sokszínűségét. Minden újfajta koncepció problémákkal jár, még akkor is, ha végső soron elnyeri tetszé­sünket. Horvai újszerű színpadi megfogalmazása mindenképpen figyelemre méltó, habár vonal­vezetése olykor nem egészen kö­vetkezetes. Ezen kívül ez a lá­tásmód -a párbeszédeknek, de különösen a monológoknak egé­szen más hangszínt ad, s emiatt az előadás nyersebb lett, hiány­zik belőle az a lirizmus, amely Csehov, de végső soron az orosz ember sajátja is. A rendező elgondolásait kivá­ló színészgárda valósítja meg a színpadon. Horvai szándékainak tükrében, úgy vélem, leginkább Darvas Iván játéka volt a leg­csillogóbb. Astrov egyéniségét, ironikus, cinizmussal határos re­zignált alakját sokszínűen kel­tette életre. Különösen a máso­dik napon Latinovits Zoltán Vá­nya bácsija is elérte ezt a ma gaslatot, s így elsősorban az ő játékuk révén vált ez az elő­adás nem mindennapi élménnyé. Venczel Vera az előző típusok ellenpólusaként felépített Szo­nya szerepében üde és megnye­rő volt. Bizonyos mértékben csa­lódást okozott Kulikat Éva játé­ka, aki bágyadtan, észrevehető­en csak kötelességből mozgott a színpadon. Tomanek Nándor professzora precízen eljátszott alakítás volt. Az epizódszerep­lők közül Péchy Blanka szépen poentírozott játéka érdemel el­ismerést. A következő két előadás víg­játékot, felüdülést ígért, de csak a beavatatlanok számára. Sza­konyi Károly Adáshibájának mű­faji .megjelölése komédia, ám a valóságbán jóval több annál és főleg „nehezebb" e műfaj teher­bíró képességénél. Szakonyi mű­ve szatírával, szarkazmussal, tragikomikus elemekkel teli, fá­jóan időszerű alkotás. Szűkebb értelemben egy mai átlagos csa­lád „tévécentrikusságát", önzés­sel és neurózissal teli életmód­ját vázolja fel. Tágabb felfogás­ljan pedig a civilizáció és a mű­szaki előrehaladás káros befo­lyását ábrázolja az ember életé­re és gondolkodásmódjára. A szerző sok apró és találó meg­figyelésből, „zárójeles" filozófiai gondoláitokból építette föl szín­müvét, amely tulajdonképpen két egymástól jól elválasztható részből áll. Az első sok ötlettel, humoros jellemrajzzal tarkított, jól pergő jelenetekből összeállt rész, a másodikat viszont egy nagy ötlet hivatott éltetni, az Emberli megjelenése, amely bár­mennyire is kitűnő fogás, egy idő után azonban monotonná vá­lik, s itt csak a színészek ki­váló játéka menti meg a dara­bot a végső kifulladástól. Vár­konyi Zoltán rendezése a játék első felében kitűnő, számos poént, gondolatot elsőrangúan „tálal", a második részben a nagy ötletet és az ebből adódó „mondanivalót" szemmel látha­tóan nem akarta fokozni, s ha­b£r itt is minden a helyén van, a játék eléggé egysíkúvá válik. Ez különösen Bratislavában tűnt föl, ahol valószínűleg a na­gyobb térviszonyok miatt az elő­adás jóval hangosabb volt a bu­dapestinél, s az első részben né. hány feloldó „könnyítő" rögtön­zés, szöveg is előfordult. A színészekre Itt fokozott mér­tékben érvényes, hogy „vitték" a színmüvet, brillíroztak a szín­padon. Különösen Bulla Elma és Páger Antal sok találó megfi­gyelésből és ötletből felépített játéka volt elsőrangú. A többi, kiválóan jellemzett szerepben is nívós megoldásokat láttunk. Ezek közül különösen Halász /utka, Béres Ilona és Ernyey Bé­la teljesítménye dicsérendő. A Vígszínház bratislavai ven­dégszereplése rangos eseményt jelentett. Játékukkal megcáfol­ták azt a sokakban lappangó hiedelmet, miszerint a budapesti színházak „konzervatívabbak" s kissé elmaradnak az európai él­vonaltól. Bebizonyították, hogy a kiváló színészgárdán kívül fel­készült és bátor rendezői is van­nak a magyar színjátszásnak. Vendégjátékuk eredménye rend­kívül pozitív volt, még akkor is> ha vitás részleteket, kérdőjele­ket is tartalmazott. Ez azonban — a Činoherní klub bratislavai vendégjátéka alkalmából is le­írtuk — természetes, hiszen csak arról érdemes és lehet vitatkoz­ni, elgondolkozni, ami művészi és értékes. SZILVASSY JÓZSEF A VARSÖI ÖVÁROS — RESTAURÁLT GÖTIKUS KAPU

Next

/
Oldalképek
Tartalom