Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)
1970-08-04 / 183. szám, kedd
NYÁRI IDILL (Pavlačka felv.) Nyári zenei esték LASSAN már örvendetes szokássá válik, hogy a májusi Zenei Hetek lezárása után — mintegy azok utóhangjaként — megrendezésre kerülnek a kizárólag kamarajelleggel rendelkező nyári zeneesték, melyek színtere — az időjárás függvényében — a Prímáspalota tükörterme, avagy az Övárosháza atmoszférát teremtő udvara. - Végigtekintve az idei sorozaton, első pillantásra meg kell állapítani, hogy az egyes koncerteket semminemű eszmei tartalom és dramaturgiai kapocs nem fűzte össze. Sőt, ellentmondásként hangzik ugyan, de a közös bennük éppen az volt, hogy mind műsorösszeállításban, mindpedig műfajukat illetően a leggazdagabb sokféleségben következtek egymás után. Ennek a kaleidoszkópszerű tarkaságnak volt azonban előnye is, mégpedig az, hogy olyan jellegű műfajokkal is találkoztunk, melyek a téli szabvány koncertéletben vajmi ritkán, sőt sohasem jutnak szóhoz. itt van például mindjárt holland vendégeink kétzongorás estje, mely — annak ellenére, hogy városunkban él a műfaj európai hírű képviselője, a Macudzinsky házaspár — igazán fehér holló koncertrendezvényeink műsorán. A két vendég — Marinus Flipse és Tjitte Weber — igazán nívós, alapos mesterségbeli tudással bebizonyította, hogy rangos képviselői ennek a ma már kihalófélben levő kamaramuzsikálásnak. Így interpretációjukat, zenei megfogalmazásukat igazán elismeréssel kell nyugtázni, míg azonban műsorösszeállításuk sajnos sok követelni valót hagyott maga után. Igaz, hogy Bachtól kezdve Poulencig rengeteg apróságot játszva bebizonyították stílusbeli jártasságukat, a kétzongorás és négykezes in i faj irodalmának igaz értékeit azonban messze elkerülték. Fellépésük így sokat,vesztett értékéből s az egész estnek valami fürdőhelyi promenád koncert-jelleget kölcsönzött. EGÉSZEN más jellegű és szin;e eseményszámba menő ritka csemege volt a fiatal osztrák gitárművész, Leo Witoszynskij fellépése. Kevesen tudják, hogy a gitár, a mai beat zene közkedvelt és nélkülözhetetlen pillére, egyenes leszármozottja a lantnak, annak a hangszernek, mely a reneszánsz zenében központi szerepet játszott. Annál nagyobb sajnálattal kell hát tudomásul venni, hogy ez a gitár mint klasszikus szólóhangszer pódiumainkról igazán messzire van száműzve, s hogy ez a tény mennyire indokolatlan, azt éppen ez az est demonstrálta fényesen. Igaz, hogy a pódiumra lépő gitárosnak szuverénül kell uralkodnia hangszere hat húrján, mert ellenkező esetben a hangszer jellege, Intim hangzási lehetősége menthetetlenül az unalmas, színtelen egyhangúság szakadékába taszítja a méltatlan próbálkozót. Nos, gráci vendégünk bebizonyította, hogy méltó tanítványa a híres Louise Walkernek és főleg a hangszer klasszikus virtuózának, Andrés Segoviának. Arnyalatokban, kifejezésben gazdagon és perfekt technikával pengeti széphangú hangszerét, megszólaltatva a gitárirodalom olyan remekeit, mint az olasz Mario Castelnuovo — Tedesco Szonátája, valamint Heitor Villa — Lobos Preludiumjai és Etűdjei, melyek a brazil folklór ritmusvilágának érdekes és értékes képviselői. A következő est közreműködőit, a világjáró Josef Suk hegedűművészt és Alfréd Holečeket a zongoránál ugyancsak nem kell külön bemutatni. Mindketten nem egy maradandó emlékű előadással írták már be nevüket zenei életünk emlékkönyvébe. Mostani közös fellépésük sem maradt semmiben alatta a saját maguk által megszabott színvonalnak s így estjük méltán jelentette a nyári évad legmagasabb rendű művészi élményét. Suk szenvedélyes, amellett klasszikusan tiszta játékával gyönyörű hangú Stradivárián ideális megszólaltatója a műsorra tűzött műveknek. így a ritkán hallható Brahms szonátatétel, a „C-moll scherzo", a Janáček Szonáta, valamint a hangulatos és színpompás Manuel de Falla kompozíciója, a „Spanyol szvit" épp olyan ideálisan volt előadva, mint Dvorák — a dédapa — művei. Hogy Holecek profeszszor egyenrangú partner a szonátákban és érzékeny kísérő a többi műben, azt már fölösleges is hangsúlyozni. NAGY ÉRDEKLŐDÉSSEL vártuk a „Trio di Roma" együttes bemutatkozását, mert mindhárom muzsikust — Arnaldo Graziosi zongoristát, Francesco Antonioni hegedűst és Antonio Soldarelli csellistát — szólistaként jó hír előzte meg. Nos, előadásukban nem is csalatkoztunk, mert muzikális és stílusos volt, csupán meglepett, hogy az olasz művészek meghazudtolva mediterrán származásukat, túl akadémikusait és tompított belső átéléssel adták elő programjukat. Pedig műsoruk roppant érdekes volt, mert megismertettek két olyan olasz művel, melyek nálunk még talán el sem hangzottak. Az első a késői olasz barokk képviselőjének, Evaristo Felice del Ábaconak A-dur szonátája, míg a másik a mai olasz muzsika nestorának, Pizzettinek konzervatívan hangzó háromtételes szerzeménye, a „Trio in la" volt. Szünet után Schubert következett, majd végezetül Beethoven legérettebb hármasa, tíz op. 97-es nagy „B-dur trio" Sajnos, a túl tárgyilagos és nem eléggé árnyalt előadást éppen ebben a nagyon jól ismert gyönyörű műben éreztük a legmarkánsabban. VARGA JÓZSEF mm A Louvre ,boszorkány konyhája' A párizsi Louvre-ban van a világ egyik legértékesebb festmény-, szobor- és műtárgykollekciója. Remekeit rendszerint nem mulasztja el megtekinteni a francia fővárosba látogató turista, azonban a Louvre „boszorkánykonyhájába" már nem tekinthet be, pedig ott érdekes és izgalmas munkának lehetne szemtanúja. A párizsi Louvre új kutatólaboratóriumának felszerelését még 1968 januárjában fejezték be, azonban csak 1969-ben kezdődött meg a széles körű munka az összes laboratóriumi szekcióban. 1968 előtt ez a laboratórium a Louvre jelentőségéhez képest jelentéktelen volt, és mindössze két tudományos munkatárssal dolgozott. Ma az új laboratóriumban 16 diplomás munkatárs dolgozik, közülük 8 régész és művészettörténész, a másik 8 pedig fizikus, kémikus. A létszámot fényképészek és laboratóriumi asszisztensek egészítik ki. A LABORATÓRIUM FELSZERELÉSE Az- új laboratóriumnak elsőrendű feladata a képzőművészeti alkotások, festmények, szobrok eredetének, esetleg „betegségének", valamint a régészeti leletek korának meghatározása és osztályozása. Tehát egyrészt művészeti és technikai támaszt ad a restaurátoroknak és a régészeknek, másrészt a rendőrségi szakembereknek a hamisítványok leleplezésére, ezenkívül gyakorlati tanácsot ad a múzeumi és kiállítási termek megvilágítására, klimatizálására, valamint a képzőművészeti alkotások konzerválására. Ez a laboratórium tehát — ellentétben nagynevű társaival, mint a londoni National Galery vagy a római Instituto del Restauro — festmények, szobrok restaurálásával nem foglalkozik, csak elméleti segítséget nyújt a pontos diagnózis megállapítására. (Restaurálással a Louvre egy másik laboratóriuma foglalkozik, amelyet az épület másik felében, a Saint-Germain l'Auxerrois-i oldalon rendeztek be.) Az új laboratórium jelenlegi kapacitásával is nehezen győzi a munkát, ugyanis nemcsak helyi problémákat kell megoldania, hanem Franciaország vidéki múzeumaiból is igen sok képet hoznak ide kiállítások előtt véleményezésre, ezenkívül a régészek számára is jelentős támogatást kell nyújtania. A sokoldalú feladatkört korszerű műszerekkel és technikai berendezésekkel igyekeznek ellátni. Ezen a téren az új laboratórium évtizedeket ugrott előre, mert felszerelése egyenértékű a „nagy riválisok", pl. a British Museum és a müncheni Doerner Inštitút műszerellátottságával. A laboratórium nagy teljesítményű rétegröntgenével ki lehet mutatni a festmény egyes rétegeit, az alapot, a kötőanyagot és a különböző festékrétegeket, a későbbi átfestéseket stb. Az organikus analíziseket korszerű gázkromatográfiás és fluoreszcensz kromatográfiás eljárások egészítik ki. Korszerű módszereket használnak a fémszobrok összetételének vizsgálatára is. Spektroszkópiai módszerekkel dolgoznak mind az ultraibolya, mind az infravörös tartományokban. A laboratórium nagy teljesítményű spektrográfjával ókori fémszobrok összetételét is sikeresen állapítja meg. A laboratóriumokban most fejlesztik ki a termolumineszcenciás eljárási technikát, amellyel régi cserépedények korát állapítják meg. A laboratórium felszerelését optikai mikroszkópok, elektronmikroszkóp, különböző fényérzékenységű és fénytartományú filmanyagra dolgozó fotokésztilékek egészítik ki. KÉTES REMBRANDT-FESTMÉNYEK Az új laboratórium feladatai közül az 1969 es év két legérdekesebb kutatási programját érdemes kiemelni. Az egész művészetkedvelő világ megemlékezett Rembrandt halálának 300. évfordulójáról {meghalt 1669. október 4-én). Természetes, hogy azok a múzeumok, amelyeknek Rembrandt-kép van birtokukban, reprezentatív kiállítással emlékeztek meg a nagy holland mesterről. A szakemberek előtt azonban régóta világos, hogy számos Rembrandt-kép eredetisége vitatható. Nem kimondott hamisítványok ezek, de egyes Rembrandtnak tulajdonított művek nem a nagy mester, hanem jó képességű kortársak kezevonását őrzik. A New York-i Metropolitan Múzeum és az amszterdami Rijk Múzeum már be is jelentette hamis, illetve kétes Rembrandtfestményeit. A Louvre-ban már 10 évvel ezelőtt vitatták Rembrandt egyik művének, az „Irgalmas szamaritánusának az eredetiségét, és azt az egyik Fabritius-fivér kezemunkájának tulajdonították. A Louvre jelenlegi 29 festményből álló Rembrandt-kollekciójából 18 vitathatatlanul a nagy mester műve, 11 azonban kétes, tehát lehetséges, hogy ezek a nagy művész stílusjegyeit viselő, korabeli utánzatok. Ezért szeretnék ennek a 11 képnek a származását, eredeti vagy hamis voltát kideríteni. Mindez természetesen, bármilyen korszerű laboratóriumi technika áll is napjainkban a kutatók rendelkezésére, nem könynyű munka, különösen, ha az illető festmények Rembrandt idejében készültek ugyanolyan anyagra, mint amilyent a nagy mester is használt. A beható vizsgálatok során rétegröntgen átvilágításokkal igyekeznek a festmény minden rétegét alaposan átvizsgálni, különösen az alapozást. A laboratóriumi vizsgálatokat gondos stíluselemzések egészítik ki. Abból indulnak ki, hogy a nagy mester fiatal korában fára, később vászonra dolgozott. Az anyagvizsgálati eredményeket igyekeznek összhangba hozni Repibrandt különböző működési korszakának stílusjegyeivel. Természetesen még így sem bizonyos, hogy minden esetben meg lehet állapítani a festmény eredeti vagy kétes voltát. Lényegesen egyszerűbb volna a helyzet, ha a Rembrandtnak tulajdonított képet a hagy festő halála után évszázadokkal festették volna, mert ebben az esetben az anyagvizsgálatra jobban lehetne támaszkodni. A nehézségek ellenére Madelaine Hours, a laboratórium vezetője, az európai hírű művészettörténész reméli, hogy a kétes Rembrandt-képek titkára sikerül fényt deríteni. A laboratórium egy másik érdekes kutatási programja azoknak a szerves kötőanyagoknak a vizsgálata, amelyeket Van Dyck kora előtt alkalmaztak. A laboratóriumi kutatók remélik, hogy az infravörös tartományban végzett spektrográfiai vizsgálatok segítségével sikerül „bemérni" a XVI. század ptktúrájának anyagait. ANTIK SZOBROK VIZSGÁLATA A legígéretesebb eredményeket azonban talán nem is a művészettörténészek, hanem inkább a régészek várják az új laboratóriumtól. Tízéves kutatási programot dolgoztak ki, amely elsősorban az antik bronzszobrok és egyéb fémből készült régészeti tárgyak, valamint az antik kerámiatárgyak vizsgálatára terjed ki. A régészeknek már ma is nagy segítséget jelent, hogy különféle analízisek segítségével meg lehet állapítani egy ókori öntvény pontos összetételét. Spektrográfjai eljárásokkal azt is meg lehet határozni, hogy egy római kori öntvénynek melyik az eredeti és melyik a későbbi utánzat része. Ha például egy korai ókori egyiptomi bronzszoborban cinknyomokat fedeznek fel, a műtárgyat rögtön jóval későbbre, a római korra kell datálni. Kielégítő eredményeket értek el már az ókori régészeti leletek eredetének és korának meghatározásában, azonban más területeken, például a kerámia korának meghatározásában még korántsem megbízhatók a datálási eljárások. A művészet és a technika között a Louvre patinás falain belül 1969-ben új párbeszéd kezdődött, amelyről az elkövetkező évtizedben még bizonyára sokat fogunk hallani. (dj) A szénhamu hasznosítása Az ipari üzemek, főként a hőerőművek súlyos gondja és tehertétele a szén elégetésével keletkező pernye és salak. Részben a helyhiány, részben a gazdaságossági szempontok miatt a nemrég értéktelennek tekintett mellékterméket világszerte fokozatosan hasznosítani kezdik. Franciaországban 1968-bau 1 900 000 tonnát hasznosítottak a hőerőművek szálló hamujából. Az NSZK-ban évente már több, mint 4 millió tonna pernyét használtak fel, pl. 972 ezer tonnát a cementiparban és egyéb kötőanyagok készítésében, 614 ezer tonnát épületelemgyártásra, 217 ezer tonnát pedig töltőanyagként. Sporipályák és kerti utak felszórására, valamint bekötőutak építéséhez is újabban jelentős mennyiségeket vesznek igénybe. A mezőgazdasági kutatások is új lehetőségeket találtak a szén finomra őrölt hamujának hasznosítására. Az Angol Növényélettani Kutatóintézet kísérletei alapján ugyanis bebizonyosodott, hogy 200 tonna pernye 0,4 hektár területen kb. 30 cm mélységig egyenletesen elosztva fokozta a talaj vízfelvevő-képességét, és ezáltal a növényzet fejlődését jelentősen javította. Az USA-ban folytatott vizsgálatok szerint a szálló hamu víztisztítási célokra is alkalmas. Iowa államban egy közel 400 000 dolláros állami hitellel létesített kísérleti telepen a fertőzött víz tisztítási lehetőségét vizsgálták. Kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a pernye az egyetlen olcsó adalékanyag, amely a különféle iszapfajták kiszárítására és semlegesítésére használható, az iszapot könnyen kezelhetővé és szállíthatóvá teszi. Az iparilag fejlett országokban egyre nagyobb mértékben hasznosítják a salakot is. Az angol National Coal Board évente kb. 6 millió tonna vörös salakot ad el a kiégetett hányókról. Ennek túlnyomó részét útépítésre, a többit pedig téglagyártásra hašználják. A cementgyárosok egyesületével közösen a kiégetett salaknak könnyű adalékanyagként való felhasználására alkalmas eljárást dolgoztak ki. A kedvező laboratóriumi eredmények után most folynak a nagyüzemi termelésre való áttérés munkái. Belgiumban és Hollandiában a „megőrölt hegyeket" a betonipar már évek óta keverőanyagként használja fel. A (ív ugat-virginiai Morgantown i. .'étemen folyó legújabb kutatások szerint a salakgyapot rendkívül jó szigetelőanyag Az iránta való érdeklődést a villamos Ipar és a világűrkutatás rohamos fejlődése ugrásszerűen megnövelte. Az USA-ban, Í970—75 között a szénhamuból, vasat, ként, karbont, germániumot stb. szándékoznak nagyüzemi eljárással kivonni! Franciaországban számos alapkutatás folyik, és tanulmányozzák a szénhamun: 'i hidak és utak építésére való felhasználását. Nagy-Britanniában a könnyű töltőanyagok és az épületelemek gyártásában való felhasználása került előtérbe. Hazánkban a kutatás középpontjában a mezőgazdasági és az építészeti felhasználás áll. A. H..