Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)
1970-08-30 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
A Magvető Könyvkiadó 1964 óta az évszám megadásával Körkép címmel egy kötet elbeszélést jelentetett meg az előző év termésének javából. Az első évek antológiáit Rátkai Ferenc és Tóth Gyula szerkesztették, az idei válogatás munkáját Szalontay Mihály végezte — nyilvánvalóan ugyanazzal a célzattal, mint az előzők: a gyűjtemény tájékoztassa az olvasót az új magyar szépprózáról, és útmutató, felderítő szerepe mellett kedveltesse meg vele a prózairodalomnak ezt a nehéz műfaját. Az idei kiadvány harmincezres példányszáma — és a könyvhétre felére mérsékelt ára — azt bizonyítja, hogy a kiadó számol az esztendőről esztendőre növekvő érdeklődéssel, s ez fokozott kötelességeket ró a válogatóra. Elöljáróban mindjárt felötlik a kérdés, vajon megadja-e a gyűjtemény a megkívánt átfogó képet, és nem észlelhető-e valami lemaradás vagy stagnálás az előző évekkel szemben? Régi tapasztalat, hogy antológiák, bármennyire is törekszenek a teljességre, nagy terjedelmük ellenére is gyakran hézagosak. A Körkép 70 esetében is hiányérzésünk támad; bár a bőségesnek mutatkozó válogatás az új magyar szépprózának 22 neves művelőjét sorakoztatja fel, nem találjuk köztük Fejes Endrét, Illés Endrét, Karinthy Ferencet, Moldova Györgyöt, Palotai Borist, Sánta Ferencet, Somogyi Tóth Sándort, Sükösd Mihályt, Szabó Magdát, Szabó Istvánt, Szakonyi Gyulát, Tabák Andrást, s csak részben menti fel a válogatót, hogy az idén kimaradottak, például Fejes (Vonzó Ignác), Szakonyi Károly (Emberi üdvözlet). Tabák András (Orvosok) korábbi kötetekben kitűnő, reprezentatív írásokkal szerepeltek. De hiányoznak a kötetből a magyar novellaírásnak olyan nagyjai, akik tavaly még éltek és publikáltak, mint Kodolányi János, Tersánszky Józsi Jenő és Veres Péter; ám a legidősebb nemzedéknek immár klasszikusnak mondható élő nagyjai, Déry Tibor, Illés Béla, Illyés Gyula, Lengyel József, Németh László és Szabó Pál is kimaradtak a kötetből. Helyes, hogy a gyűjtemény kitűnő felvételekben hozza a szerzők fényképeit, de nem ártott volna a válogatás intecióit közelebbről felvázolni, ami a hiányt érző olvasót tájékoztatná, miért nem szerepel a kötetben például Déry Tibor ítélet nincs vagy Illyés Gyula Kharon ladikján című, tavaly megjelent kötetének egy-egy teljesen önálló — rövid prózának is minősíthető — fejezete. Szerintem ez a két könyv jelentette az elmúlt esztendőben az új magyar széppróza csúcsát, nélkülük legfeljebb az átlagról ad az antológia összképet, nem pedig a maximumról. A z életkort tekintve megállapítható, hogy Devecseri Gábor, Mándy Iván, Mészöly Miklós és Örkény István fajsúlyosan igényes írásokkal szerepelnek a kötetben. Devecseri A meztelen istennő és a vak jövendőmondó terjedelmesebb, mitológiai tárgyú elbeszélése bölcs derűjével, szatirikus alaphangjával kelt figyelmet Mészöly Miklós ugyancsak hosszabb elbeszélésében (Pontos történet, útközben) a helyzet jelentésszerű alaposság, részletező pontosság dicsérhető, ami helyenként drámai és szuggesztív, másutt azonban aprólékosságéval fárasztóan egyhangú. Mándy Iván írását (Előzetes) groteszk emberlátása, frappáns párbeszédei teszik hatásossá. Örkény István Egyperces novellái nem csupán az író munkásságában, hanem a magyar szatírában is új színfoltot jelentenek. Goda Gábor, Kolozsváry Grandpierre Emil és Thurzó Gábor a tőlük szokottat adják; elbeszélő készségük rutinos, ám sem a hagyományos formát nem gazdagítják egy árnyalattal, sem pedig új csapásokon nem járnak, amit pedig az idősebbek, Déry és Illyés jeles eredménnyel megkíséreltek. Ennél a tapasztalt „derékhadnál" leginkább a stílusuk társító feszültségét hiányolom, a stílusnak azt a rejtelmét, amely leoldja a kötöttség bilincseit, és nagyobb távlatokat képes átfogni, hidat teremteni a magunk kicsi világa és a szélesebb, embertágasabb világ között. Nem az okosság és műveltség kérdése ez, amihez különösen Devecseri Gábor esetében kétség nem fér — inkább a sponteinitás hiányáé, amely kerüli a merészet és szárnyalót, a társítás villanásait, cikázásait az emberi problémák viharfelleges egén. Kivétel itt talán csak az egyperces szatíráiban éber ösztönű Örkény István; van olyan frappáns párbeszéde, amely nem több egy jól csattanó abszurd viccnél, de másutt remekül rátapint az abszurditásokban lappangó emberi fonákságokra. H iba volna elmarasztalón a szerzők egy részének szemére vetni, hogy írásaikban kevés a társadalmi elkötelezettség, a jelen társadalmi valóságaira nem reagálnak olyan érzékenyen, mint Cseres Tibor, Darvas József, Dobozy Imre vagy Mesterházi Lajos, akiket a kritika „politikus" írőhogy S boldogságnak és boldogságkeresésnek van társadalmi vonatkozása, s ha az emberről vall, állást foglal és vall a korról is, amelyben él, és amelynek jelenségei óhatatlanul determinálják sorsát. Kardos G. György Szeretni kell Theophile Gautier-t című elbeszélése azért jelentős, mert lágerből kiszabadult, dobáltatott hőse kétheti csavargásában sincs megfosztja társadalmi gyökereitől az őt környező, hazájától távoleső idegen környezetben, s mert nem él időflen Időben. így vagyunk Kolozsváry Grandpierre Emil „nyári" fiújával is; a történetnek van futólag éreztetett társadalmi háttere, s alak jai magatartásának mai jellege. A társadalmi viszonyokra való '^közvetlen reagálás hiánya nem tűnne fel annyira, ha kárpótlásul az úgynevezett „örök" emberi témákban mélyebbre jutnának a szerzők, ha valami árnyalatnyi újat hoznának az emberi kapcsolatok, a férfi és nő viszonyának rajzában. Sem tartalmilag, sem formailag nem adnak különösebb újat, s itt nem az új hullám követését kérem számon tőlük, hanem leginkább a szándék hiányát, hogy a magyar novella hagyományos köréből kitörjenek. Hozzá szeretném itt tenni, hogy a hagyományos, a maupassanti vagy csehovi novellaformának voltak olyan remek művelői, akik a magyar novellaírást a francia és az orosz mellé állították. Századunk kezdetétől olyan neveket idézhetek, mint Móricz Zsigmondot, Ady Endrét, Ambrust Zoltánt, Barta Lajost, Krúdy Zoltánt, Karinthy Frigyest, Nagy Lajost, Gelléri Andor Endrét, hogy csak a legjelesebbeket említsem. Ma jeles Móricz-utódnak Galambos Lajost érzem, aki kisregénynek mondható elbeszélésében (Kenéz Imre hányattatása és halála Magyarországon 1848-ban) a szabadságharc korát eleveníti fel erős drámaisággal és olyan stílussal, amelyben keménység és nyerseség színes költőiséggel keverődik, és jelentékeny történelmi felkészültségről is tanúskodik a kisregény. Egy nagy „perregény" anyaga van itt szűk keretbe szorítva, de talán éppen ez a rapszódikus, „kihagyásos" elbe szélő mód, a csattanó rövidség ad nagyobb értéket az írásnak; a regény terjedelmessége csökkentené drámaiságát, átütő erejét. Galgóczi Erzsébet A szájhős című elbeszélése 1919 emlékét idézi; gondosan megmunkált, hagyományos for májú írás ez, amelyben a hiányolt társadalmi elkötelezettség frázisok, sematikus szólamok nélkül érzékelhe tő a vörösőr-forradalmár magatartásában. A közel hétszáz oldalas testes kötetnek ez az egyik leghatásosabb írása. Bertha Bulcsu Holdkutya és a kantinosnö-jében is érezzük a szerző társa dalmi elkötelezettségét, az emberfél tését a sugárveszélytől terhes jövő megidézésében. Bármily hiteles is a novella légköre, Tűzgömbök című regényében, amelyet lapunk hasábjain nemrég ismertettünk, elemző értelmének mélyebbre sikerült hatolnia, és lírailag oldottabb volt ez a prózája. Jókai Anna Piramis című novellája is maiságával, leleplező szándékával hat. Epizódokban gazdag munkájának stílusa sallangtalanul színes, köznyelven beszélő alakjait aprólékos gondossággal jellemzi, anélkül, hogy részié tezéseiben egyhangúvá válna. A gyűjtemény válogatója három pá lyakezdőt is bemutat, köztük Császár István Körülmények című hosszabb elbeszélése a legrokonszenvesebb. Emberlátása derűs, stílusa tömör és kifejező, elbeszélő hangja friss, drámaírói erényeket sejtetnek párbeszédei. Márton István Sarkanytús vitézek című detektív-ízű történetéből nehezen hámozható ki, vajon tehetségéből többre futja-e ilyen krimi-históriánál, amelytől nem vitatható el, hogy iz galmat keltően beszéli el szerzője. M int bevezetőmben említettem, a gyűjtemény a rövid magyar széppróza helyzetét szándékozza felmérni. A hiányérzést keltő felmérés összegező eredményében kimutatja, hogy az elmúlt esztendő termése nem volt olyan gazdag és sokoldalú, mint a 68-as esztendőé, amelyről a Körkép 69 adott ízelítőt. Nincs azonban kimondottan lemaradásról szó — egy esztendő amúgy is kevés egy átfogó helyzetfelméréshez —, inkább stagná lásról beszélnék. És mint a Szépirodalmi Könyvkiadó felszabadulási re génypályázata mutatja, regényben előbbre tart a magyar széppróza. A pályadíj-nyertes müvek formailag modernebbek, tartalmilag mélyebbek az itt ismertetett elbeszéléseknél. Ettől eltekintve az idei Körkép-et is a hasznos és értékes kiadványok közé soroljuk; sokoldalúságával és színességével lebilincseli a konzervatívabb ízlésű olvasót is, aki szívesebben mélyed el terjedelmesebb történetek olvasásába. EGRI VIKTOR Huszonkét mai magyar elbeszélés ként tart számon. Különösen a fiatalabb novellistáknál érezhető a közéleti tematikától való tartózkodás, mintha csalódások, erős megrázkódtatások érték volna őket, és attól tartanának, hogy egy határozottabb elkötelezettség érzelmi és gondolati világuk beszűkítősót vonná maga után Vajon van-e létjogosultsága az ilyen hűvös tartózkodásnak vagy éppen egyenes elfordulásnak, amely — s itt nem annyira a próza fiatal művelőire, mint inkább a fiatal lírikusokra gondolok — túlhaladottnak, tegnapinak véli az írás társadalmi funkcióját, emberformáló szerepét. Természetesen korántsem kifogásolható, ha közügyek helyett magánügyek, szerelmi, házassági konfliktusok kerülnek magas művészi színvonalon előtérbe — ha az író ezt a témakört nem abszolutizálja és tudatában van annak,
