Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-25 / 201. szám, kedd

Egy politikus profilja A Pravda a napokban közölte Emil Gregor kél részből álló cikkét. A szerző Alexander Dubček politikai pálya]utásuval és elvszerütlen magatartásának okaival foglalkozik. Az alábbi írást ennek aľapfäri közöljük. Ésszerűbb erdőgazdálkodást

1 : " ' r i i , Kevés o tartalék • A lombos fáknak jövőjük van • Nagyobb figyelmet a fafeldolgozó iparnak • A hulladék- és gallyfa sem veszhet kárba 1968-ban Nobel díjra javasolták, de ugyanakkor egy ameri

: kai újságíró azt írta róla: „úgy viselkedik, mintha az élen járna és tagadja, hogy kergetik." Amikor kizárták a pártból, neve ismét a világlapok első oldalán szerepelt, nálunk azonban ez már annyi figyelmet som ébresztett, mint az égbolton átsu

; hanó kilobbanó hullócsillag. Ma már az emberekel esak a fejlődéssel kapcsolatos kérdések foglalkoztatják. Kommunista volt, akit többek között azért is választottak első titkárrá, mert szerény és áldozatkész funkcionáriusnak mutatkozott, akinek nem voltak személyes ellenségei és emellett bírálta Antonín Novotný helytelen módszereit. Fokozta az iránta érzett szimpátiát az a feltételezés, hogy a Szovjetunió őszinte barátja és híve, hiszen ott töltötte fiatalságát. És ez a kommunista mégis úgy végezte pályafutását, mint egy önimádó, a népszerűséget hajhászó filmcsillag. Egy kommunista funkcionáriusról senki nem feltételezte, hogy feláldozza az iránta megnyilvánuló tiszteletet, választott életpályáját az olcsó népszerűségért, hogy minden helyzetet e népszerűség hajhászás szempontjából ítél meg, hogy az elvszerű magatartás helyett a megalkuvást vállalja, mert attól fél, hogy ellenkező .esetben veszélyezteti saját karrierjét. Ma már tudjuk, hogy amikor a párt első titkárává jelölték, a .Központi Bizottság is a kompromisszumos megoldást választotta, de egyidejűleg az volt a meggyőződése, hogy Dubček hű marad népünk és pártunk internacionalista hagyományaihoz, védi a szocialista közösség és a nemzetközi kommunista mozgalom érdekeit és ez nyugtalanná tette a párt jobboldali erőit, akik az új első titkárral szemben várakozó álláspontra helyezkedtek. Viszont már azzal, hogy ezen a fontos poszton Novotnýt váltotta le, megnyerte a kommunisták és pártonkívüliek támogatását s bizaímát. A szo^ cia'iista országok testvérpártjainak egyöntetű jóváhagyása valóban lehetőséget adott arra, hogy Dubček elvszerű politikát folytasson. . Mivel azonban ennek az ellenkezője történt, a jobboldal — amely hűvös tartózkodással fogadta Dubčeket — csakhamar rájött, hogy nem fogja terveit keresztezni. Mint ma már tudjuk, a jobboldal szövetségese lett és éppen ezzel kapcsolatban kell újra meg újra visszatérni az alapvető kérdéshez: hogyan történhetett ez? Hogyan változhatott meg egy ember ennyire — néhány rövid hónap alatt?" Ezzel kapcsolatban még nagyon sok mítosz és legenda szétfoszlik. Talán bebizonyosodik az is, hogy elvszerűtlen, megalkuvásra hajlamos magatartásának okai jellembeli tulajdonságaiban gyökereznek. Dubček tizennégy hónapos pályafutásában van egy igen fontos momentum: amikor a jobboldali opportunisták nyilvánosan megbírálták. Mert — bármennyire hihetetlennek látszik — ilyen időszak is volt. Éspedig akkor, amikor Dubček a májusi plénumon kijelentette, hogy hazánkban a szocializmust a jobboldal, az antiszocialista erők fenyegetik, nem pedig a baloldal. Sőt: a járási és kerületi titkárok országos tanácskozásán kijelentette, hogy kialakulóban van az ellenforradalmi program és a nemzetközi burzsoázia — okulva az 1956. évi magyarországi eseményekből — antikommunista törekvéseit taktikusabban, más módszerekkel akarja megvalósítani. A jobboldal azonnal elhatározta, hogy nyomást gyakorol Dubčekre, Mivel a rendkívüli kongresszus időpontját már nyilvánosságra hozták, nem vesztegethette az időt, hanem a nyílt támadás mellett döntött. Nyílt támadás a szeretett, a legjobb, mosolygó, egészen emberi módon viselkedő, egekig magasztalt Dubček ellen! Csupán azért, hogy végleg tudomásul vegye: nem az isten, hanem a jobboldal kegyelméből van a színén, vagy ahogyan A. jt. Liehm megfogalmazta: „csak feltételesen bírja a bizalmat" és Oto Šik londoni kijelentése szerint: „ha ezt nem hajlandó megérteni, két hónapon bel.il távozik". A jobboldal támadását Miroslav Červenka cikke vezette be a Literárni listy 9. számában és ugyanott folytatta egy hét múl ma J. R. Piŕk „A szépségről" (O kráse) című alacsony színvonalú, ízléstelen, az újságírói és állampolgári etika minden törvényét mellőző tárcájában. Természetesen csatlakozott a „hadjárathoz" a Študent című folyóirat, majd a bratislavai Kultúrny život, amelynek 20. számában ján Rozner a honfitárs iránt valamivel tisztelettudóbban bírálta Dubčeket. Folytathatnánk a felsorolást, azonban már ez a fenyegetés is teljesítette küldetését, Dubček nagyon gyorsan megszelídült és ettől kezdve kiegyensúlyozottan haladt a jobboldali opportunisták útján, egészen a bukásig. Amikor őt tüntették fel „az emberi arcú szocializmus" szerzőjeként, nem tiltakozott, holott egy év múlva kijelentette, hogy „nem úgy gondolta". Nagyon közel volt az igazsághoz az II Giorno című olasz lap tudósítója, amikor július 30-án megállapította: „ .. .Csehszlovákiában most mindenki Dubček mellett áll. De e támogatás leple alatt különféle emberek rejtőznek ... olyanok is, akik a szocializmus felszámolására törekednek. Dubček sokak számára csak az eszköz, amire még szükségük van, de céljaikat elérve, félreállítják." Sajnos, Alexander Dubček nem látta meg saját drámáját, még akkor sem, amikor a bírálatok célpontjává lett. Szembeszállni és felvenni a harcot — ezzel menthette volna meg saját személyét, és ez tette volna lehetővé, hogy internacionalista segítség nélkül megmenthessük hazánkban a szocializmust. (yl Szlovákiát járva jóleső érzés látni a hatalmas erdőket. Milyen jó volna itt tölteni szabadságunkat, jut az ember eszébe. Arra, hogy mily gonddal, fáradságos munkával jár, míg az apró facsemeték hatalmas szálfákká nőnek, már. kevesen gondolnak. Az erdő tehát mindnyájunknak örömet szerezhet, de a szakembereknek gondot is. Szlovákia területének 37,8 százalékát borítják erdők. Az összterület 44,1 százalékán tűlevelű, 55,9 százalékán lombos fák nőnek, vagyis az utóbbiak vannak túlsúlyban. Ha az ipari feldolgozás szempontjából nézzük a dolgokat, egészen ellentétes arányt kapunk. A tűlevelű fák 91,8 százalékát iparilag fel tudjuk dolgozni, míg a lombosaknak csak 70 százalékát. A fa iránti érdeklődés növekedése a kül- és a belföldi piacon arra figyelmeztet, hogy a nem ipari feldolgozásra kerülő minden egyes köbméter fa nagy veszteséget okoz népgazdaságunknak. Persze, a szükség törvényt bont. A múlt évi és az idei tüzelőanyaggondok, s nem utolsósorban a lombos fák feldolgozására alkalmas üzemek hiánya azt eredményezi, hogy a kitermelt fa egy része tűzre kerül. Pedig csakis a lombos fák terén van némi tartalékunk. Az utóbbi évtizedekben a tűlevelű fák kitermelése 9 százalékkal felülmúlta az erdőtelepítést. Ennek következtében az elkövetkező években 350-400 000 köbméter fa hiány lesz a műszaki fafeldolgozásnál és további százezer a gömbfaszükségletnél. Tehát bárhogyan is vesszük a dolgokat, e téren tartalékkal nem rendelkezünk, s ez a helyzet megköveteli az ésszerű gazdálkodást. A lombos fáknál (főleg a puhafáknál) a fa kitermelése hamarabb bekövetkezhet, mint a tűlevelűeknél. Sajnos, a feldolgozóipar csaknem egészében a fenyőfákra épült. Pedig a lombos fából is lehet — bútoron kívül — cellulózt és különböző lemezeket, illetve deszkákat előállítani. Jelenleg évente mintegy 500 000 köbméter biikkés 300 —400 000 m

3 más lombos fát használunk fel a bútoriparon kívül ipari feldolgozásra. A pezinoki üzem felépítése, a zólyomi átalakítása és a Sárisi kombinát lényeges változást hoz. A számítások szerint a forgácsdeszkánál az idei 800 000 köbméter szükséglet 1980-ban 1335 ezerre növekedik majd. Lényegesen javít a helyzeten, hogy a papír- és a cellulózipar is egyre jobban a lombos fák feldolgozására szándékszik áttérni. A jelenlegi 367 000 köbméter helyett évente 1 531 000 köbmétert dolgoznak majd fel, s ez már jelent valamit, ha e dicséretes törekvésnek útját nem állja valami. A papír- és cellulózgyártásnál felhasznált lombos fa aránya a jelenlegi 14,6 százalékról 50 százalékra növekszik. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Jugoszláviában a papír- és ce'ilulózgyártáshoz felhasznált fa 51,3 százaléka lombos fa, Japánban 72,6, Olaszországban pedig 86 százalék. A fafeldolgozó ipar fejlesztése terén van tehát mit behoznunk. A lemaradást orvosolni csak az 1975—1976-os évekre sikerül. Addig is nézzünk körül, hogyan értékesíthetjük a legjobban a kitermelt fát. Az erdő is megkívánja a magáét. Mintegy 44 000 ember gondoskodik erdeinkről, a fásításról, a fakitermelésről. A szakemberek szeretnék elérni, hogy 1975-ben a fakitermelés üteme összhangban legyen az erdősítés üteméve'i. Az erdőgazdaságok nem tudnak meglenni a fafeldolgozó iparág nélkül és fordítva. Éppen ezért érthetetlen, hogy nem egy reszorthoz tartoznak. Ha úgy lenne, több lehetne az öröm és kevesebb a gond. NÉMETH JÁNOS 16 — Éjszaka ós köd ... Hosszú az éjszaka, és sűrű a köd ... — a jelszót mormolja maga elé, mintha imádságot mondana. — Te szerencsétlen! — kiáltje Klatzné. Szemében megsok szorozódik a rémület. Felugrik. — Már téged sem hagy nyűg ton?! — kérdezi értetlenül. Teste megvonaglik, néhány lépést tesz, s kitör belőle a zokogás. A rekamiéra veti magát. A zokogástól hullámzik a teste. — Már téged is tönkre akar tenni? Mindnyájunkat tönkre akar tenni. . . Megölöm a nyomorultat ... — és csak sír, zokog. — Elmegyek Görögországba, s olt fojtom meg! ... Klatz nem érti Anna szavait. Csodálkozni sem tud, mert nincs ideje rá, az előszobában élesen felcseng a telefon. — Valaki hív — mondja Klatz. Anna feláll. Letörli arcáról a könnyeket, s holdkórosként támolyog ki az előszobába. Az ajtót nem húzza be maga után. Felveszi a kagylót. — Itt Klatzné . .. — Tománek ... — Már mennem kell? — Tizenöt perc múlva a s* rok mögött várunk magára. — Pontos leszsk. — Sírt, Anna asszony? — Honnan tudja? — A hangja árulkodik ... — Most is sírós hangulatban vagyok. — Olyan óvatosan beszél, mintha vendége lenne. — Eltalálta. — Bennünket is érdekel? Klatzné hallgat. — Miért nem válaszol, Anna?! — Magukat is érdekli... De ígérje meg! . . . — Nem tudom, mit kellene megígérnem... — Majd elmondom. — Megkérheti a vendégét, hogy magánál maradjon? . . . — Igen. — Mondja meg neki, hogy egy óra múlva visszatér. — Megmondom. — De rólunk egy szót sem! — Nem kell engem már külön figyelmeztetni... Anna leteszi a kagylót. A szemébe annyi keserv, iszonyat és félelem gyűlt, hogy pillanatok alatt kiapásztották a könynyeit. Merev léptekkel indul a szobába. Az ajtónál megáll. Klatz könyörgő tekintete viszszatartja. Nem árulhatja el, hogy kivel beszélt. — Sürgős dolgom van, Károly — szólal meg az ajtófélfába kapaszkodva. Hangja rideg. "A hangjából elszánlság árad. A volt férjéért is küzdenie kell, hogy bosszút álljon Helmuton. — Egy óra múlva visszajövök, várj rám ... — Jó, csak menj, Anna. Klatzné az előszoba fogasáról lekapja a kabátját, és kirohan « lakásból. A 603-as fekete Tatra bekanyarodik a mellékutcába. A hoteltól vagy kétszáz méternyire lefékez a járda mellett. Anna a hátsó ülésen ül Tománekkel. Vrábel a sofőr mellől kémleli a szálló környékét. — Nézze csak meg, Anna — mondja Tománek, s átnyújtja a Kurt Fritzschéről készített fényképet. Klatzné figyelmesen vizsgálja az arcot. Kissé elmosódnak az arcvonások. Nagyobb távolságból készíthették a felvételt, nap fény nélkül, s a nagyítás sem használt a képnek. Klatzné tétovázik. — Pernek lenne? — És ez? — kérdezi Tománek. Klatzné éles tekintettel mered a bajuszos képre. — A bajusza hasonlít az övére, de azt maguk festették rá... Tománek elkedvetlenedik. Vrábel hátrafordul. — Jön a Chevrolet! A fecskefarkú fekete kocsi puhán ringatózva megáll a szálló előtt. Tománek Klatzné karjára teszi a kezét. — Most jól figyeljen, Anna! Csak a sofőrt nézze! A bajuszt képzelje az arcára I Kaltzné tekintete rátapad a fekete Chevroletből kiszálló férfira. — Lassan indulhatunk!—ren delkezik Tománek. A 603-as elrugaszkodik a járda mellől. Klatzné zsebkendővel takarja el az arcát. — Ö az! — szólal meg izgatottan, amikor a kocsijuk elsuhan a Chevrolet mellett. — Bajusz nélkül is Pernek! Az alakja .. — Most Kurt Fritzschének hívják azt az alakot! v- jegyzi meg Tománek. Nem értem. — Majd megértjük, Annácska! Sok mindent még mi sem értünk! Klatz úr hogy viselkedik? — kérdezi váratlanul Tománek százados. — Maguk ismerik? — lepődik meg Klatzné. Tománek a sofőr mellett ülő Vrábelre mutat. — A kollégám pozsonyi. Ö talán többet mondhatna ... — Már őt is figyeliH,? — Figyeljük — válaszolja Vrábel. — Higgyék el, nem olyan ember — fogja könyörgésre a szót Klatzné. — Nekem elhihetik .. . Az édesanyját ment meglátogatni, és Helmut... Az én bűnöm, hogy így alakult a sorsa ... Már nem lehet rajta segíteni?! — Az tisztán tőle függ, Anna — feleli Tománek. — Beszélek vele ... Vrábel hátrafordul. — Azt bízza rám! Csak arra kérje meg Klatz urat, hogy a tizennyolc óra után induló expresszel utazzon haza! Én is azzal megyek. Tessék, itt a helyjegye. Véletlenül egymás mellé kerülünk, s majd szépén eldiskurálunk ... — Szerencsétlen emberek vagyunk — suttogja maga elé Klatzné, és a zsebébe rejti a helyjegyet. VALAKIHEZ TARTOZNI KELL Frankén egyedül ül az üvegfallal elkülönített Irodában. Az asztali naptárt nézegeti. Új hét kezdődik. Hétfő, október 28 Ma, vagy holnap levelet kell kapnom Georgtól. S még ezen a héten írnom is kell neki. Letelt a határidő, beszélnem kell Zell Rudival! És jelentenem kell... Ottó is sürgette, hátha valamiben a segítségünkre lehet... Kihúzza a fiókot, és a telefonkönyv után nyúl. Belelapoz. Területi Kereskedelmi Vállalat. Megtalálja a számot. Hallgatózik. Körülnéz. Senki sem járkál az irodája körül. Tárcsázza a számot. A központ jelentkezik. — Zelený elvtársat kérem. , — Azonnal kérem — feleli egy női hang. — Hallói — lvangzik fel pillanatok múlva a vonal végén egy férfi sürgető hangja. — Zelený elvtárs? — Igen! Kivel beszélek? — A gépgyárból ... — Milyen iigyben? — Csak azt szeretném megkérdezni, hogy emlékszik-e Frankén Oszkárra''' Valamikor egy iskolába jártak . .. — Kivel beszélek? A káderosztállyaf? — Nem .. . — Bocsásson meg, kevés az időm . . . — Egy pillanat! Valóban nem ismeri Frankén Oszkárt? — Miért kíváncsi rá? — Mert Zell Rudi ós Frankén Oszkár jó barátok voltak! Zell hallgat. — Csodálkozol? Vagy nem emlékszel rám? Itt Oszi beszél! — Te vagy az?! — Igen... — Te itt élsz? — Amint hallod, és amint látni fogod ... — Hogy találtál rám? — Rólad álmodtam. — Ne tréfálj! — Ha mást mondanék, azt sem hinnéd el! Délután ráérsz? Zell bizonyára gondolkodik, mert késlik a válasszal. — Nos? — sürgeti Frankéi). — Ma értekezletre kellene ménnem... — Négykor a Luxorban! — És holnap? Nagyon örülök, hogy találkozhatunk, de ... — Frankén Oszkár ma sürgősen beszélni szeretne Zell Rudival! Neked ez nem mond semmit? — Rendben van, akkor négy előtt... Frankén leteszi a kagylót. Elmosolyodik, mintha csak mondaná, a kezemben lartalak, Rudi! Zell Rudi, alias Rudo Zelený betartotta a szavát, faégy óra előtt Frankén asztalához lépett. Frankén nem akart hinni a szemének. Egy ismeretlen ember állt előtte, egy soha nem látott férfi szólt hozzá, szervus«. Frankén Oszi! S máris nyújtotta a kezét, az arcán mosoly virult, a szemében viszont kétkedés ült. Magas, jó megjelenésű férfi. Nem ilyennek képzelte. Hogy változhatott meg enynyire? Már az első pillanattól kezdve a háziúr szerepét játszotta. Magához intette a pincérnőt. Mosolyogva pillantott a kávéscsészéjét félretoló Frankenre. Két konyakot rendelt. Meg kell ünnepelni ezt a találkozót. ' Folytatluk / 1970 VIII. 25.