Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-02 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

MORVAY GYULA Az ember az utolsó szót firkantotta a papirosra, aztán ránézett a fiatal tanítónőre, intett neki: üljön le. Hátradőlt, mindkét kezével megfogta az asztal szélét, nehogy va* lami szélroham kikapja a keze közül. Semmi se mozdult az arcán; két nagy tömet-bajuszága vízesésként csurgott kétoldalt, homloka, feje olyan volt, mint egy jól megrakott, bikahomlokú, kazal. Eszébe jutott, amiért a tanítónőt hivatta, és erős melle majd eltolta előle az asztalt. — Megkérem, legyen szives, vigye el kirándulásra a szövetkezet asszonyait: kereken húszan lesznek. Menjenek Pestre, vagy a hegyek közé. Igen, tovább nem halogatom: nagyon megérdemlik a kirándulást. A szövetkezet állja a kiadásokat. — Hová menjünk? — A világ szeme elé. Nem, nem voltak Pesten; a Balatont se látták; a hegyeket se. Menjenek, mivel az emberek itt nyösztetkölődztek a nyakamon, hogy nem lehet csak úgy hagyni az asszonyok tettét. Vidóczki Rozihoz menjen, az lesz a legjobb, vele mindent elintézhet. Ennyi volt az egész. Az elnök azt hitte: a tanítónő tudja, mi történt itt az asszonyokkal, de nem tudta. Az ember már rátámaszkodott az asztalra, úgy kelt fel; kazánkovács-tenyerében elveszett a lány aprócska keze; haján megvillant a nap, a valamikor hollófekete haján, amely most se szürke, se fekete: olyan, mintha egy kannából rövidnyelű meszelővel bekenték volna, amely kannába meszet és maltert kevertek. A fejőgépek elakadtak, a megjöttek elromlottak; a falu fölött a tehenek fájdalmas bőgése felhőzött; már a harmadik napja nem fejték meg őket. Kisandrás Mihály elnök kalap nélkül rohant a faluban: asszonyoknak rimánkodott, jöjjenek fejni! Gyorsan! Mint a villám, hiszen elpusztulhatnak az állatok. — Ugye, most megismer, ugye, most jók vagyunk. Fejni. Máskor meg vén, zörgő, mindig kotyogó vízimalmok voltunk, olyan amiben „egy szem kevés, kettő sok" — lángolt Vidóczki Rozi. Sokan nem is vagyunk tagok: sokszor nem talált meg minket, csak most, amikor leszakadt a baj. Kisandrás Mihály nem hallotta: rohant, asszonyoknak könyörgött — mentsék meg a falu kincsét, becsülelét. — Ne rohanjon! — mondta neki Rozi. Majd én egykettőre összeszaladok magának akár húsz asszonyt is, hogy lássa: az asszonynép is ér valamit. A tanítónő is Vidóczki Rozit kereste meg, és a második mondatnál minden készen volt. „Vasárnap összejövünk — mintha presszóznánk", mondta vidáman a töltöttgalamb Rozi. Mind a húszan ott voltak. A kis szobában ültek, az ablakokon régi vasrács volt; valamikor csárda volt ez a ház, az ablakokra vadrózsa-zuhatag borult, a söntésben pedig jókora kocsikerék lógott, minden ápjára egyegy gyertyát tettek — hátha nem lesz mivel látni, ha elalszik a villany? Itt akár egy összeesküvést is kitervelhettek. És majdhogy azt nem tették — hiszen tették is. — Asszonyok, megmondom, mi legyen. Elmegyünk a Balatonhoz. Azt mondta az elnök, hogy a világ szeme elé megyünk, hát — „így" csak nem mehetünk. — A fejünket kell rendbe tetetnünk — mondta Balogh Boris. Az az első. Majd bemegyek a városba, fodrászt hivatok ki, aki dajerolást csinál nekünk: már aki akarja. Mindenki akarta. — És mit vigyünk magunkkal a Balatonhoz, ha már megyünk? — kérdezte Fügedi Ágnes. — Semmit, asszonyok, semmit — mondta a tanítónő. Reggel megyünk, egész nap fürdünk, estére hazajövünk. A fodrász jő lesz; örülök, hogy eszükbe jutott. Látszott és szinte hallatszott, hogy az asszonyokban sok minden dolgozik, de nem mondták. Karsa Zsuzsa összesúgot Vidóczi Rozival, az nevetett, bólogatott, ruhájáról elgondolkozva söpörgette le a sütemény-morzsákat. Jól van — készülődnek. Mennek. HSBZONV Másnap a parasztházak kürtői körül kalácsszagot lehetett érezni: a sütőkben mákos, dióskalácsot sütöttek; előszedték a nagy karkosarakat, mivel Rozi is elővette, aminek a híre egyenes vonalban, villámgyorsan elszaladt mind a húsz asszonyhoz. — Jézusisten! Kinek lesz ennyi kalács, ki eszi meg ezt az egy kosár kalácsot? És egy fél sonka! Egy üveg bor! Egy napra megyünk, asszonyok, egy napra, mondta a tanítónő. Balogh Boriséknál és Fügedi Ágneséknél a régi, somfa-mozsárban törték a mákot; már a fél utca hallgatta a zuhogást, és mondták: ,,Ezt is régen hallottuk, hiszen mákőrlővel darálják manapság a mákot". Megjöttek a fodrászok, fodrásznők. Az asszonyok ragaszkodtak hozzá, hogy este bodorítsák a hajukat — ez az összeesküvés egyik pontja volt. A fehérköpenyes fodrászok ujja sebesen járt, nyesték, nyírták a hajakat, sörrel szórták meg az asszonyok haját — hirtelen nem hoztak annyi hajlakkot. Rozi röpködött; Aztán, ahogyan megbeszéltük, mondta az asszonyoknak. A falu emberei felébredtek: mennek az asszonyok! Budapestre mennek? Csak oda mehetnek, hová máshová? A város innen 26 kilométernyire van, sokan még ott sem voltak; ha mennek — menjenek egyenesen Pestre, ezt mondta Vidóczki Pál, és sokan bólogattak neki. Kisandrás Mihály melle már nem hánykolódott annyira: a tanítónő elintézi, elviszi az asszonyokat; minden rendben lesz. Majd örülnek, ha hazajönnek, elmondják, milyen az a Pest? Hajnalban előállt az autóbusz, az asszonyok csendben felszálltak; kosaraik vászonterítője alatt nagy csomók púposodtak, de a sofőr rájuk se hederített; előrenézett, s míg az asszonyok letelepedtek, ujjaival zongorázott a műszerfalon, aztán hátraszólt. Készen vagyunk? Készen, készen, mehetünk . . . Hová megyünk?, kérdezték a sofőrtől. Balatonalmádiba lesz a menet. Szótlanul, félve lépkedtek az öltözőkbe, s nem mertek levetkőzni* nem merték felhúzni a kétrészes fürdőruhát, amely ott lapult a vászonterítő alatt. Rozi kinézett az öltözőajtón: már „ki van készen!", de senki sem mert kimenni. Rozi penderült ki, de a harmadik lépés után eszébe vágott: nem így kell kimenni, hanem lassan, nagyon is lassan, messzire, előre nézni: lássák a magas nyárfák alatt ülök, hogy ő sem mai csirke itt. Volt ő már itt, hajjaj, de hányszor! Ezt súgta minden asszonynak. No és a fejünk?, kérdezte riadtan Ágnes. A fejünk a helyén van. Jól van az úgy, ahogyan van. Rövidebb a hajad. Ez nem baj. A kimenetelt megfogadták az aszszonyok, de a vízbe nem mertek belemenni; leültek a fák alatt, ahol parasztasszonyok is ültek: szoknyájuk szétterült, olyanok voltak, mint a gombák. Hajukat igazgatták; nem is kellett azon semmit sem igazítani, de mindig úgy látták, hogy más nők minduntalan hajukat igazgatják. Hátra-hátra nyúltak — hosszú hajukat keresték, de az otthon volt, a szemétdombon. Még az este lapátra söpörték, s kihajították. Pirultak, egymást nevették. vQ N 5/3 Nagy József rajza