Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-05 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

Arnold Z w e í g Kong az öböl ívében fehé­ren elterülő, homokos part­ról pillantotta meg először a tengert, és megindító, lel­kes csaholással üdvözölte. Itt van előtte ez a kékesfe­hér habos valami, és újra meg újra odafut hozzá, és ő még csak bele sem vetheti magát? Ez túl sok egy bar­na bundájú, drótszőrű, hosz­szú nadrágos airedale ter­riernek. Csakhogy Willie, imádott kis gazdája megtil­totta neki, be kell hát ér­nie azzal, hogy ujjongó bol­dogsággal ott száguld, még nedvesen a fröcskölő hul­lámoktól, Willie mögött a fehér homokon. Groll mér­nök lassú, kényelmes lép­tekkel követi őket, és lát­ja, hogy a fonott strandko­sarak és tarka fürdökabinok lakói körében némi feltű­nést kélt a lelkendezve szá­guldó kutya és karcsú, bar­na bőrű, szőke hajú nyolc­éves gazdája. A kosár- és ka­binsor végén, ott, ahol ai ég — amely üdítő, friss kék­séggel árasztota el a pihenő, szórakozó városi embereket — már beleolvad a sápadt végtelenségbe, mintha vala­mi kis keveredés támadt volna, talán valakinek meg­zavarták a nyugalmát. Willie ott állt, karcsún és tartózkodóan, kezében fogta a kulya nyakörvét. Groll odasietett. így, fürdőruhá­ban, alig különböztek egy­mástól az emberek, a kü­lönböző kasztok és osztá­lyok összekeveredtek. Iga­zán kifejezőek csak a fejek voltak — a testek még er nyedtek, sápadtak, a hosszú téli hónapokban, a vastag ruhák alatt elszoktak attól, hogy mutogassák magukat. Az egyik sátor árnyékában — tartőrúdjai kékek, vász­na narancsvörös csíkozású — kövérkés férfi ül, félig előrehajolva, ujjai közt ci­garettát tart. — A magáé ez a kutya? — kérdi higgadtan. A mellette levő, tíz év körüli kislány indulatosan ajkába harap, könnybe lá­badt szeméből csak úgy szikrázik a gyíiiölet a TTB és a kutya iránt. — Nem — mondja Groll nyugodt, mély zengésű hangján —, a kutya a fiúé. A fiú viszont az enyém. — Itt tilos kutyákkal fut­kározni, ezt tudja. Alapo­san ráijesztett a kislányom­ra, szétrombolta a homokvá­rát, és most is rajta áll a lapátján — jelentette ki a szenvtelen hangú férfiú. — Húzd vissza, Willie! — nevetett Groll. — Igaza van, uram, de a kutya kiszakí­totta magát a fiam kezéből, és végeredményben nem tör­tént semmi baj. Willie néhány lépésnyire elhúzta Kongot, felemelle a lapátot, és könnyed meghaj­lás kíséretében átnyújtotta az uraságnak. Egy harma­dik személy is tartozott hoz­zájuk, egy karcsú, fiatal, feltűnően szép nő ült a sá­torban. Groll mérlegelte a helyzetet, és úgy döntött, hogy túl fiatal ahhoz, hogy a kislány anyja lehessen, nevelőnőnek meg túlságo­san is vonzó. „Csuda jóképű — gondol­ta Groll —, olyan, mint va­lami ír szépség ezzel a bar­násvörös szemöldökével." Egyikük se vette el a fiú­lói a lapátot. Willie várt egy ideig, aztán dühösen összeráncolta homlokát, és a kis lapátot végiíl a lány elé, a homokba szúrta. — Azt hiszem, ezzel el is intéztük a dolgot — mo­solygott Groll — ebben a gyönyörű időben... — És ezzel leheveredett a homok­ba, a hasára fordult, lábát kinyújtotta, arcát könyökben meghajlított kezére támasz­totta, úgy mustrálta nagy figyelmesen az ellenséges hármast. Udvariasan, rende­sen viselkedett a fiú, és mi­lyen csinos, ahogy ott áll a kutyával. Kong nyilván nem hajlott olyan gyorsan a bé­kekötésre, halkan morgott, nyakát előreszegezte, aztán >eült a homokba. — Le akarom lőni ezt a kutyát, papa — jelentette ki hirtelen elhatározással a kisláng —, úgy megijesztett — Groll most megpillantott egy háromszoros csavarású kígyót a kislány csuklóján, értékes, régi ötvösmunka volt. — Meg kell leckéztet­nünk ezeket az embereket. Én magam akarom elintéz­ni. Groll intett a fiának, aki döbbenten húzta magához a kutyáját. A pocakos férfin és a szép fiatal nőn lát­szott, hogy megszokták már a lány uralkodását, vagy amint Groll gondolatban ki­fejezte, tudják, hogy minden kívánsága parancs. Nyugod­tan várta ennek a kellemes fontot, egész szép kis sum­ma egy hulláért. Kitűnő alkalom, hogy legidősebb gyerekét megis­merje — gondolta Groll. — Willie — fordult a fiá­hoz, — az úr tizenöt foltot ajánl Kongért, hogy agyon­lőhesse. Megvehetnéd érte a kerékpárt, amit már egy éve szeretnél. Én sajnos még so­káig nem tudnám neked megvenni, nem vagyunk olyan gazdagok. Willie kétkedő tekintettel nézte apját, nem tudta, ko­molyan beszél-e. De arcán, amelyet olyan jól ismert, a tréfás kedvnek nyoma sem látszott, Willie felelet be­eziistbol készült browningot vett eiö. — Ez itt majd megakadályozza a futásban. „Milyen ostoba teremtés" — gondolta Groll, és hango­san így szólt: — Amint látja, uram, ez törzskönyvezett kutya, egé­szen tiszta faj, és nagysze­rűen van idomítva. — Vettük észre. — Kínálj érte ötvenet, papa. és fejezd be. — ötven font — ismételte Groll, és a hangja kissé megremegett. Abból kifizet­hetnénk ezt az egész uta­zást, és anya megint erőre kaphatna. A szanatórium túl drága, egyelőre nem enged­társalgásnak a folytalását, hiszen végtére még o is itt van, és ha kell, majd rend­reutasítja ezt a pimasz kis békát, ha ez a szivarozó úr nem merné megtenni, ha félne a bájos fiatal hölgy haragjától. — Nem engedem lelőni a kutyámat — mondta Willie fenyegető hangon, s kezét ökölbe szorította, de a kis­lány ügyet sem vetett rá. — Vedd meg tőlük, papa — mondta, —, itt a csekk­könyvem. — És csakugyan kihozta a sátorból cipzáras táskáját, s kivett belőle egy vékony füzetet meg egy aranyhegyű töltőtollat. — Ha nem veszed meg, az ét­teremben az asztalhoz vá­gom a levesestányért; is­merhetsz, papa! — Szinte suttogott, sápadt volt, akár a fal, a tenger színétől zöl­des sugárzású kék szeme go­noszan, fenyegetően meredt ki enyhén lebarnult arcá­ból. — Tíz fontot adok a ku­tyáért — mondta az úr. Groll felült a homokban, törökülésben. Kíváncsian várta a folytatást. — Nem az enyém a ku­tya. A fiammal kell tárgyal­nia. O nevelte fel. — Gyerekekkel nem tár­gyalok. Felajánlok tizenöt lyett átkarolta Kong nya­kát, apjára mosolygott, és így szólt: — Nem adom el neked, apa. A fürdőnadrágos, még fe­hér bőrű férfi Groilhoz for­dult. Ogy látszott, már kez­di izgatni a dolog. — Beszélje rá, húsz fon­tot ajánlok. — Húsz font — mondta Groll Willie-nek, — annyiért megveheted a kerékpárt és azt a kenut, amit annyira megcsodáltál az élőbb. Egy zöld kenut két evezővel a szárazföldre meg a legjobb fajtájú kerékpárt lámpával, csengővel és új tömlőkkel, minden része fényesre nik­kelezve. És még egy órára való pénzed is maradna, Willie. Egyszerűen csak elengeded ezt a vén kutyát, és a pórázt ennek az úrnak a kezébe adod. — És ha tíz lépésre elju­tottam — mondja megvető \ hangon Willie, — Kong ki­rántja magát ennek az úrnak a kezéből és hozzám ugrik. A szép és furcsa kisasz­szony először nyitotta szó­lásra halványpiros ajkát. — Azt már nem! — mond­ta édeskés-ravasz hangján „Micsoda elragadó terem­tés!" — gondolta Groll, mi- . közben az ifjú hölgy egy hetjük meg magunknak. — Ötven font, Willie! A kerék­pár, az óra, a sátor — tu­dod, az a barna sátor a zsinórokkal és cövekkel —, és még pénzed is maradna, és hozzásegíthetnél, hogy mamát szanatóriumba küld­hessen]. És mindezt egy ku­tyáért, kérlek szépen. A leg­közelebbi alkalommal befi­zetünk három schillinget az allatvédő egyesületnek, és kapunk egy új Kongot. — Kong csak egy van — mondta halkan Willie. — Nem adom el. — Adj nekik százat, pa­pa. Le akarom lőni ezt a kutyát! Nem fog nekem többször ilyen neveletlenül viselkedni. A testes úr habozott né­hány pillanatig, azután el­fogadta lánya javaslatát. — Száz font, „uram — mondta szuszogva. Nem úgy nézem én magát, mint aki egy kisebbfajta vagyont ki­dobhat az ablakon. — Hát nem is, kedves uram — mondta Groll, és igen komoly arccal fordult Willie-hez. — Kisfiam, ha száz fontot letétbe helye­zünk számodra, az tízévi tanulásra is bőven futja. No persze egy kisautót is ve­hetsz érte magadnak, egy kiskocsit, amin az iskolába • ­KOPÖCS TIBOR RAJZA járhatnál. Képzeld csak, a fiúk micsoda szemeket me­resztenének! Anyádat is ki­vihetnéd a piacra; száz font rengeteg pénz egy öreg ku­tyáért! Willie-t valósággal meg­rázta apja hangjának ko­molysága, arca hirtelen sí­rásra torzult. Hiszen még csak kisfiú, alig nyolcéves, és nlost azt kívánják tőle, hogy adja oda a kutyáját. — De én szeretem Kon­got, és ő is szeret engem —. mondta sírással küszködve —, nem akarom odaadni! — Száz fontot kapsz ér­te... beszélje már rá, uram! A lányom különben pokollá teszi az életemet. Maga ezt nem értheti — közben nagyot sóhajtolt, — milyen akaratos tud lenni egy ilyen kisasszonyka. „De én lekennék neki egyet jobbról-balról arra a finom kis pofikájára" — gondolta Groll. Egy pillan­tást vetett a fiára, aki hom­lokát ráncolva, könnyeivel küzdött aztán hangosan, nyugodtan, egyenesen a lány szeme közé nézve ki is mondta, amit gondolt. — Azt hiszem, ezzel le is zárhatjuk a dolgot — tűzte még hozzá. És akkor valami váratlan dolog történt: a kislány ne­vetésben tört ki. Ogy lát­szik, megtetszett neki a nagy darab, barna bőrű férfi meg az a határtalanul elképesztő gondolat, hogy az ő ellent­mondáshoz nem szokott sze­szélyeire valaki pofonnal merne felelni. — jól van, papa — kiál­totta —, jó! viselkedett ez az ember, és most szépen visszatesszük a táskába a csekkönyvet! Gondolom, rá­jöttél. hogy csak tréfa volt az egész. A testes úr megkönnyeb­bülten mosolygott," és azt mondta, természetesen tud­ta, hogy az ilyen szép nyári nap csak tréfára ragadtat­ja az embert Tréfa! Groll egy szavukat sem hitte! Jól ismerte ő az embereket. Willie fellélegzett, s azzal az ürüggyel, hogy náthás, két könnycseppet törölt ki a szeméből, azután Kong mel­lé a homokba vetette ma­gát, a kutyát maga fölé rán­totta, és vidám, felszabadult birkózásba kezdtek, alig le-' hetett már megkülönböztet­ni a terrier hosszú nadrágos, barna mancsát a fiú lebar­nult karjától. Groll azonban, miközben elfogadta az ide­gen úr szivarját, rágyújtott, és elnézte a fehér fényben villogó kékeszöld tengert, amely mint valami végtelen, csillogó selyemszövet, hatal­mas redőket vétett — eköz­ben Groll azt gondolta: „Jaj a szegényeknek! Ha két év­vel ezelőtt ajánlja fel nekem ezt az összeget, amikor még nem fogadták el a találtnál nyomat, és nedves lakásban laktunk, és sóvárogva gon dőltünk a mostani kis há­zunkra — szegény Willie! Akkor másképp végződött volna ez a párviadal, ez a harc ezért a szegény kutyá­ért, másképpen végződött volna a verseny a csekk­könyv és a fiú hűsége, sze­retete, bátorsága és nagylel­kűsége között. Valami kicsi bázis kell hozzá, gazdasági nyelven szólva, hogy az em­ber megőrizhesse embersé­gét. De ekkora próba elé senkit nem volna szabad ál­lítani, akinek semmi bázisa nincsen, és mindenkinek kellene rendelkeznie némi kis fedezettel az ilyen világ­ban, amely csábító javakkal hízelgi körül az embert". A kislány fogta a Iipátot, cstipasz, vékony lábát kidug­ta a sátorból, és befrlé in­vitálta Willie-t. — Gyere, segíts új árkot ásni — mondta, Lapátjával a feldúlt csa­tornára mutatott, aztán fel­vetette fejét, a napon lus­tán, szuszogva elterülő Kongra pillantott, és így szólt: — Bánom is én, felőlem újra szétrombolhatja! A móló felől egy gőzhajó kürtszava hallatszott. Gergely Erzsébet fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom