Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-19 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

M egrendelésre dolgozó művészet — kissé kétértelműén hangzik ez ina is a művész, a kritikus, sőt még a megrendelő szájából is. Egyik oka en­nek az lehet, hogy a művészetre vonat­kozó mai reflexiók kritériumait a kriti­kus számára a költészet, a dráma, a próza, a festészet szabja meg, azaz a művészet olyan területei, amelyek sok­ban elvesztették „megrendelésre dolgozó művészet" mivoltukat, legalábbis a meg­rendelés nem tekinthető a művet tartal­milag lényegesen formáló tényezőnek. Vannak azonban a művészetnek olyan területei, ahol a megrendelés mechaniz­musa fontos szerepet játszik: az építé­szetben, a monumentális festészetben és szobrászatban, az ipari formatervezés­ijén. az alkalmazott grafikában. A film­nél hasonlóképpen nem vitatható a meg­rendelés szerepe termelési, forgalmazá­si, pénzügyi és technikai okokból. Fel kell tehát tennünk a kérdést: ki a megrendelő, kinek a nevében határoz­za meg a filmtermelés programját, mit követel a művésztől, és milyen jogait Ismeri el? A magán-filmproducerek mű­ködésén alapuló filmtermelés alapelve, amint azt Cukor megfogalmazta: „A kö­zönségnek mindig igaza van". Ezek sze­rint tehát a közönség a megrendelő; a producer — saját jól felfogott érdeké­ben — csak annak igényeit közvetíti. A valóságban azonban a producer bizo­nyos szelekciót végez, a legkönnyebben elkészíthető filmeket választja ki, s íz­lés tekintetében a középszerű felé, lefelé nivellál. A szocialista rendszerben a film ugyancsak megrendelésre dolgozó művészet, azzal a különbséggel, hogy itt létezik a szükségletek racionális elveken alapuló rangsorolása, amely a kultúrpo­litikában jut kifejezés're. (lattal — rendelkező mesterembernek, hanem az erkölcsi és társadalmi tudatot is képviselő alkotóként lép fel. A meg-' rendelő és a művész közötti harmóniát biztosító elv már nem a művész teljes alárendelődése a megrendelő programjá­nak, hanem mindenekelőtt a világnézeti összhang közötlük. A viszony a művész és a megrendelő között tehát ma aszerint alakul, megér­tette-e a megrendelő a művész funkció­jának ezt az átalakulását, ezt a fejlődé­si dialektikát, és aláveti-e magát ennek, vagy tagadja, s nein fogadja el az alko­tóművész új személyiségét, rosszhiszemű­séggel gyanúsítja, bizalmatlan vele. A művész szerepének és funkciójának ez a megváltoztatása kicsiben végbementa filmművészetben is: hőskorában a produ­cer határozott meg mindent, a rendező, a forgatókönyvíró, a színész csak tech­nikai végrehajtó volt. A producer és a művész közötti drámai konfliktusok — Stroheiintől Wellesen keresztül Felliniig és Bergmanig — mindig abból adódtak, hogy ezek a művészek nemcsak eszté­tikai tudatukat akarták kifejezni, hanem erkölcsi és társadalmi tudatukat is. Las­san azonban a magánproducerek is kez­dik felfogni — nem nemeslelkűségből, hanem realitásérzékből —, hogy egy visszalordíthatatlan folyamat eredménye­ként megváltozott a viszony köztük és a művész között, s nemcsak a kifejezési formák körében, hanem nézetei kifeje­zésében is mind nagyobb szabadságot biztosítanak számára A szocialista társadalomban a művész erkölcsi . és eszmei, s nemcsak szűken értelmezett szakmai-mesterségbeli szere­pe kezdettől fogva elismert. A szovjet filmművészet váratlan kibontakozása, Eizenstein, Pudovkin, Dovzsenko alkotá­FILMMŰVÉSZET ÉS A TÁRSADALMI MEGRENDELÉS Milyen szükségletek számára biztosít preferenciát a szocialista producer? El­ső helyre a nevelő célzat kerül, az em­beri magatartásmódok alakulása, a tár­sadalmi haladás eszméinek tudatosítása; helyet kap rajta kívtil még a „méltó szórakoztatás" igénye és végfül .egy har­madik. nehezebben körvonalazható igény is: a film nemcsak a nevelés és szóra­kozás eszköze, hanem a lágan értelme­zett nemzeti kultúra része is, olyan al­kotás, amelybe általánosított, érett for­mában a nemzeti sors és szellem voná­sai is beíródnak. A társadalmi megren­delés tehát nem a közönség pillanatnyi szükségleteit fejezi ki, hanem a társa­dalom általánosított, politikusok és mű­vészek által megfogalmazóit szükségle­teit, fejlődésének meghatározott szaka­szában és távlatai mellett. A társadalmi megrendelés — a prog­ram, valamint a művészet és a művé­szek számára megfogalmazott konkrét tematikai és esztétikai útmutatások te­kintetében — változó volt. Az ötvenes évek első felének sematizmusa, norma­tív esztétikája ment e vonatkozásijai! a legmesszebb; a tematikai és szerepalakí­tás! útmutatások elképesztő aprólékossá­ga és aggályos betartása ráadásul nem­egyszer művészi invenciót korlátozó kommersz filmtermeléshez hasonló mű­veket produkált. Ma a, program megfo­galmazása általában óvatos és általá­nosságban mozog; megkövetel bizonyos alapvető eszmei értékeket, megjelöl bi­zonyos általános témaköröket, és igyek­szik biztosítani a műfaji egyensúlyt a lengyel filmtermelésben, konkrét tartal­mi elemek és esztétikai formák megha­tározása nélkül. A filmtermelés prog­ramjának ež a tág és rugalmas megha­tározási módja látszik az egyetlen lehet­séges eljárásnak. Felvetődik a kérdés, fejlődhet-e a meg­rendelésre dolgozó művészet, amely még a megrendelés ilyen tág megfogalmazá­sa mellett is csak kevéssé függ az alko­tói képzelet szabad, feszélyezetlen mun­kájától, nem mutatkozik-e természetes tendencia a formák megmerevedésére, a nyelvezet sematikussá válására, egy­szóval nem fenyeget-e a művészi fejlő­dés normális ciklusának lefékeződése? így jutunk el egy alapvető kérdéshez, a művész problémájához: ki a művész a megrendelésre dolgozó művészetben, hol a helye ebben, melyek jogai és kö­telességei, milyen a viszony közte és a megrendelő között? A történeti visszatekintés azt mutatja, hogy a művész pozíciója sajátos fejlő­désen ment át. Régen, mondjuk a kö­zépkortól, a művész egyfajta mesterem­ber volt, akinek ugyanúgy megvolt a maga szakmai titka, mint a többinek; a megrendelés teljesítőjének funkciója így természetes volt számára, azt elfogadta, sőt még örült is, hogy nincs magára hagyatva. A társadalmi fejlődés során ftzonban a művész nem maradt meg csu­pán szakmai titokkal — esztétikai tu­sai a filmalkotó új státusával is össze­függtek. A művésznek nemcsak joga, ha­nem kötelessége is a szocialista társa­dalomban a valóság önálló megismeré­se, a személyes elkötelezettség kora problémáival, sajátos kifejezési módjá­nak keresése. Mégis, hosszabb időn át olyan müvek keletkeztek, amelyek épp azokat az értékeket nélkülözték, ame­lyeket csak a művész egyéni látásmódja kölcsönözhet nekik. A megrendelő és a művész viszonya — a művész új státu­sának formális elismerése ellenére — az utóbbi rovására torzult. Bár a szocia­lista művész és a szocialista megbízó nevelési és megismerési céljai azonosak, ez nem jelenti azt, hogy a megismerés útjai és szempontjai, s a megfogalmazás módja is azonos. Ellenkező esetben a művészet elveszítené létjogosultságát. A filmtermelés szervezeti rendszerének fi­gyelembe kell vennie az eddigi tapasz­talatokat, tiszteletben kell tartania a fe­lelősség és a funkciók megosztását, mert ennek hiányában a megbízó művésznek képzeli magát, a művész pedig megbí­zónak tekinti magát, s egyformán nem vesznek tudomást a közönség jogairól. A lengyel filmművészetben a művész ma gyakran lemond a valóság megisme­résének jogúról, elkötelezett értelmezé­séről, ami passzivitásban, a művészi ke­resés hiányában, a viták elkerülésében nyilvánul meg. Mindez felveti az alko­tói morál kérdését. Olyan döntésekről van itt szó, amelyeket egyetlen művész sem kerülhet meg: viszonya a világhoz, a társadalomhoz, az eszmékhez; a mű­vészethez és annak funkcióihoz, amelye­ket véleménye szerint el kell látnia, vé­gül pedig önmagához — azokhoz az ál­dozatokhoz, amelyeket kész elviselni és a konfliktusokhoz, amik rá várnak. A filmművészetnek, mint megrendelésre dolgozó művészetnek megvannak a ma­ga jól kitapintható korlátozott tényezői, s e határokon belül kell keresni azokat a valóságos, fájdalmas és nehéz dilem­mákat, amelyekben a filmalkotónak döntenie kell. Vajon az a művész érde­mel-e erkölcsi elismerést, aki e korlá­tozások láttán lemond az alkotásról, vagy az, aki e határok között dönt téma és formanyelv, igazság és hazugság problémáiról; aki makacsul újra és újra, váltakozó helyeslése vagy elmarasztalá­sa közepette megkísérli eszmei, erköl­csi és esztétikai felfogását kifejezni mű­veiben? A hiteles alkotás tudás és tehet­ség mellett mindig bátorságot, kitartást, erős akaratot is megkövetelt. Ezek a jel­lemvonások a jelentős mai filmalkotó profiljának integráns elemei; maradan­dót nem azok alkottak, akik kedvüket vesztve az alkotás korlátaitól, felhagy­tak vele, hanem azok, akik minden hely­zetben, minden konkrét konfliktusban felkutatták a legjobb és egyben lehetsé­ges megoldást, bátorságot, elkötelezett­séget és messzetekintést tanúsítva. /A Lengyelországban megjelenő Kino álapjói\\ • ALIG MUTATTAK BE a „Napraforgók"-at, máris meg­kezdődtek egy új film előké­születei, amelynek szintén So­fia Loren és Marcello Mast­roianni a főszereplői. A film címe: „La Moglie del prete"; története: egy lány beleszeret egy katolikus papba és bár a vonzalom kölcsönös, a pap mégsem hajlandó szerelme ked véért otthagyni hivatását, mint annyi más társa. • A RÚMKŰ ÉS JÚLIA a szá­zadok során már sokféle for­mában került színre. 1772-ben Franciaországban Lőrinc barát nélkül játszották, Rómeó har­cos egyéniség volt. Századunk­ban a fiatal Duse alakította Jú­liát a' veronai arénában. Most azonban egy eddig elképzelhe­tetlen részletnek lehetnek ta­núi az angol nézők: Worthing­ban a veronai szerelmesek a dráma egyik jelenetében ruha nélkül lépnek színre. • AZ ANGOL jACQUELINE B1SSET a női főszereplője az „Airport" című kalandfilmnek, amely egy repülőgép utasainak előre nem látott . kalandjairól szól. (A téma, az utcán, he­lyesebben a levegőben „he­ver"!) lacqueline Bisset szíve­sen szerepel kalandfilmekben, különösen, amikor erélyes, ha­tározott nőket alakíthat. Jiri Suchý „M e n y o s s z o n y" címmel egész estét betöltő játékfilmet forgatott. A szomorkás vígjáték Suchý debütáns munká­ja, jóllehet őt magát már több cseh filmben is láthattuk, így például szerepelt a Ha ezer klarinét, a Bűntény a mulatóban című fil­mekben. Szerzői filmjének főhőse álomvilág­ban él, mely gyakran tragikomikus helyzetet idéz elő. A film címszereplője Marta Vanču­rová, a páaai Színművészeti Főiskola hallga­tója. Fanny Damaschke a német DFF (Dem­Berlin) televízió egyik legnépszerűbb bemon­dónője.

Next

/
Oldalképek
Tartalom